Oroszország második elnökét Vlagyimir Putyinnak hívják, és ez ellen nekünk sem lehet kifogásunk. Közép-Európának nem kell tartania tőle: az új államfő sem fog tudni kitörni elődjének abból a vonalvezetéséből, mely belátta: e térség már nem része az orosz nagyhatalmi törekvéseknek. Még akkor sem, ha Putyin utolsó ideiglenes elnöki megnyilvánulása, miszerint Oroszország akár a NATO tagja is lehetne, nyilvánvalóan aktívabb szerepvállalást sejtet. Az igazi kérdés mindenesetre az: mi történik majd Putyin alatt magával az Orosz Föderációval?

Putyin győzelme nem volt meglepetés: a meglepetést inkább a vesztesek okozták. Még pontosabban a választásokon harmadikként befutott Amankeldi Tulejev, akiben nem az az érdekes, hogy a régi rendszer hitvalló exponenseiek egyike, hanem inkább az, hogy személyében először jelent meg olyan politikus Oroszország szívében, aki nem hivatkozhat az ereiben csordogáló orosz vérre.

A nem hivatalos orosz ideológia szerint ugyan orosznak lenni nem nemzetiség, hanem sors, azonban éppen a legutóbbi időkig az oroszok maximálisan monopolizálták a végrehajtó hatalmat. Aki nem volt orosz, az legfeljebb csak valamiféle tiszteletbeli címmel érhette be.

Az új orosz elnök nem egyszerűen az oroszok elnöke, de felzárkózott mögötte a föderáció megannyi nem orosz lakosa is. Ennek oka pedig nem valamiféle mazochizmus, hanem a valós politikai helyzet tiszteletben tartása. Putyin ugyanis nem annyira titkosszolgálati múltjáért lett elnökjelölt (ez utóbbi orosz viszonylatban inkább pozitív, mint negatív tulajdonság), mint amennyire közigazgatási szakember mivolta miatt. Az ő feladata az, hogy a jelcini időkben elsődleges szerepet kapott helyi hatalmak és Moszkva szerepét újjáértelmezze.

soha nem volt a gyengeségének jele. A birodalomba zárkózó és annak keretei között sajátos zárványokat alkotó helyi hatalmak soha nem jelentették Oroszország végét. Éppenséggel a helyi hatalmak és Moszkva alkui jelentették az ország fővárosokon kívüli lakói számára azokat az elsődleges kereteket, amelyek a mindennapi életüket meghatározták. Márpedig Putyin tud a helyi autonómiák nyelvén beszélni, és éppen ezért nyerhette el még decemberben a harminckilenc helyi kormányzó alapította Egység mozgalom támogatását. A helyi hatalmak betörése azonban az ő feladata marad.

A helyi hatalmak nem egyszerűen nemzetiségi eredetűek Oroszországban. Adott esetben színorosz lakosságú területek is renitenskedhetnek, mint ahogy orosz gyökerek nélküli versenyzők is felléphetnek a föderáció nevében. Már a szovjet korszak autonómiatörekvései kapcsán felmerült a helyi elitek és a központi hatalom együttműködésének problémája. Ezek az elitek - miközben néha egymást is fogják - általában külön-külön harcolták ki a saját pozíciójukat Moszkvával szemben. Putyin pedig elsődlegesen mint közigazgatási szakember vált a moszkvai elit favoritjává. A kérdés ugyanis az, hogy miközben a jelcini adminisztráció valóban többpártrendszerű, kapitalista viszonyok közé kényszerítette az oroszországi központi hatalmat, addig a helyi hatalmak megőrizék a saját kereteiket. Tehették ezt például úgy, mint Burjátia, ahol a helyi hatalom szemmel láthatóan terhes kötelességének fogja fel a köztársasági létet, vagy akár mint Tatarsztán, ahol a köztársaság vagyona meghatározhatja akár az egész föderáció jövőjét is. Putyin nyilvánvaló feladata az lesz, hogy az alkalmi megállapodások helyén valódi föderációt teremtsen, amelyben mind a nyolcvankilenc szubjektum azonos jogosítványokal bír majd. Ebben a harcában számíthat a szövetség lakosainak nyolcvanegy százalékát kitevő oroszok támogatásra. Ebből a szempontból máris borítékolható, hogy a kremlinológiai sajtó zsargonja szerint mint központosító politikus fog a színre lépni. Annál nagyobb lesz a baja a helyi elitekkel. Nemcsak a nemzetiségek lehetnek potenciális ellenfelei, de azok a hagyományos, orosz térségek is, amelyek a jelcini erők "laissez faire"-je után most egy erősödő központi hatalommal kell hogy szembenézzenek. Putyin útja ugyan valóban a központi bürokráciából indult, de nem oda látszik visszatérni. Oroszországban a központi hatalom ugyanis egyre inkább rákényszerül arra, hogy tudomásul vegye a föderációs, illetve a lassan körvonalazódó konföderációs berendezkedés sajátosságait. Azaz Oroszország mint a nyolcvankilenc föderációs jogalany létezésének kerete bizonyosan nem omlik össze, sőt ha kell, e jogalanyok működésének diszfunkcióit akár ki is egyenlítheti. A mindenható központi hatalom által irányított Oroszország képe azonban a múlté. És még az is lehet, hogy csak a saját illúzióinktól búcsúzunk.

Dobrovits Mihály