Dagesztán: Tizenkilencre lapot

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1999/34. (08. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Sámil Baszajev tizenkilencre lapot kért és becsődölt. Néhány ezer elszánt fegyveresével, a mondvacsinált dagesztáni Iszlám Súrá (tanács) függetlenségi nyilatkozatát támogatandó, betört a Csecsenfölddel határos kis köztársaságba, és megszállt néhány határ menti hegyi falut. Nem kizárt az sem, hogy kétségbeesett dagesztáni akcióját eleve a biztosnak látszó csecsenföldi csőd elkerülésének a szándéka mozgatta. Ami lapzártakor tuti: a dagesztáni akció kudarcba fulladt, és az orosz haderő, ha teljes győzelmet még nem is aratott, revánsot vett a négy évvel ezelőtti csecsenföldi kudarcért.

Sámil Baszajev tizenkilencre lapot kért és becsődölt. Néhány ezer elszánt fegyveresével, a mondvacsinált dagesztáni Iszlám Súrá (tanács) függetlenségi nyilatkozatát támogatandó, betört a Csecsenfölddel határos kis köztársaságba, és megszállt néhány határ menti hegyi falut. Nem kizárt az sem, hogy kétségbeesett dagesztáni akcióját eleve a biztosnak látszó csecsenföldi csőd elkerülésének a szándéka mozgatta. Ami lapzártakor tuti: a dagesztáni akció kudarcba fulladt, és az orosz haderő, ha teljes győzelmet még nem is aratott, revánsot vett a négy évvel ezelőtti csecsenföldi kudarcért.

Ez a hadsereg nem az a hadsereg! - így hirdethetnék az új orosz hadsereget, ha szüksége lenne reklámra. De az orosz hadseregről Nagy Péter óta tudja minden épeszű ember, hogy nem érdemes ujjat húzni vele, nem szokott ugyanis veszíteni, és ha mégis, hamar kiköszörüli a csorbát.

Ez történik most is.

Dagesztánban ugyanis példás rendben törnek előre az orosz csapatok, és ha nem is valószínű, hogy benyomulnak a szomszédos Csecsenföldre is, a dagesztáni helyzetnek egyértelműen ők az urai. Sehol a négy évvel ezelőtti, demoralizált tömeg, amely hatalmas számbeli és haditechnikai fölénye ellenére úgy vergődött a csecsen gerillák karmai közt, mint egér a saséban.

Ahhoz, hogy ezt megérthessük, először arra kell válaszolnunk:

mi folyik Oroszországban?

A magyar sajtó Oroszországról szóló híradásaiból könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy Oroszország megszűnt létezni, helyén lyuk tátong a kozmoszban, legfeljebb ezt gondosan titkolják. Pedig Oroszország él, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének igazak a hatalmas birodalom időnkénti működési zavarairól kapott hírek. Viszont ezeket a világ még mindig legnagyobb országának a térképén kell elhelyeznünk. Ha Vlagyivosztokban összeomlik a város távfűtéshálózata, ami megtörtént tavaly novemberben, az korántsem jelenti azt, hogy Omszkot vagy Ulan-Udét is a fagyhalál fenyegetné. Oroszország nem nemzetállam, hanem továbbra is szuprakulturális föderáció, amelyben lényegesen nagyobb a helyi hatalmi tényezők szerepe annál, mint amit erről képzelnénk.

A négy évvel ezelőtti csecsenföldi és a jelenlegi dagesztáni válság közös vonása a központ és az autonómiák viszonyában keresendő. A Szovjetunió utódállamai közül egyedül Oroszország őrizte meg az autonómiákkal szabdalt birodalom sajátosságait. Az egykori Orosz Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság (az Orosz Föderáció elődje) rendelkezett az össz-szovjet szövetségen belül a legkevésbé kifejlett saját hatalmi apparátussal. A szövetségi hatalom közvetlen hátországnak számított, ami jószerivel csak azért létezett, hogy a szovjet Moszkva ne önmagával alkosson föderációt. Ugyanakkor az OSZSZSZK területén működött a legtöbb belső autonóm terület, amelyek egy bonyolult, bár a pártokrácia korában nem túl komolyan vett hierarchiában illeszkedtek egymáshoz. Az etnikai autonómiák össz-szövetségi önálló képviselettel rendelkeztek, s így rivalizálhattak az Oroszországi Föderáció gyakorlatilag sóhivatalként működő kormányzatával.

Saját területükön belül ezek az autonóm köztársaságok kis híján akkora jogkörrel rendelkeztek, mint a szövetségi köztársaságok. Ennek jogi következményei akkor mutatkoztak meg, amikor Jelcin és az általa kezdetben favorizált atlantista elit, kihasználva a szovjet alkotmányt és Gorbacsov teljes belpolitikai tehetetlenségét, kiugrott a Szovjetunióból. Moszkvának ugyanis nemcsak az utódállamokkal kellett késhegyig menő tárgyalásokat folytatnia az egykori szovjet vagyon, illetve a csőd elosztásáról, de saját autonómiáival is meg kellett alkudnia. Ez a sebbel-lobbal lezajlott folyamat ma sem zárult le, és Moszkva gyakran csak súlyos koncessziók árán tudta egyik-másik köztársaságot, így pédául Szahát és Tatarsztánt benn tartani az új orosz föderációban.

Autonómiák és még autonómiábbak

Így következhetett be, hogy Dudajev, vabankra játszva, kikiálthatta a maga önálló Csecsenföldjét, meg az is, hogy Moszkva, úgy érezvén, hogy a rubelövezet 1993-ra bekövetkezett felszámolásával végképp megszabadult az egykori szovjet perifériáktól, megkísérelt rendet csinálni a maga autonómiái háza táján. Nem kis részben ennek köszönhette a kudarcát is. Csecsenföldön csak a helyi autonómiák segítségével tudta a helyzetét a tisztes vereség látszatával menteni. Nemcsak az orosz lakosság volt a háború ellen, de Csecsenföld az orosz blokád és a katonai lépések ellenére kapcsolatot tudott fenntartani a volt szovjet Dél és a Volga-vidék muzulmán autonómiáival, illetve Törökországgal.

Jelenleg viszont éppen ennek az ellenkezője történik. Nem egy autonóm terület és Moszkva párharca zajlik, hanem egy autonómia teljesen jogos önvédelme a föderáció haderejének segítségével. Baszajev akciója ezért sehonnan sem számíthat háttértámogatásra. Dagesztán szemmel láthatólag nem áll a nem létező Iszlám Súrá mögött, és valószínűleg a Csecsenfölddel nyugatról szomszédos Ingusétia háta is borsódzik egy esetleges csecsen hódítástól. Baszajev pedig Maszhadov csecsen elnök támogatását sem bírja. Sőt az utóbbinak éppen kapóra jön, ha ellenlábasát megtépdesik a szomszédban.

A csecsen háború szaldója

Oroszország négy éve a katonai vereség ellenére is elérte a célját: Csecsenföldet sikerült elszigetelnie, illetve extrém akcióikkal a csecsen hadurak lényegében maguk tettek róla, hogy elveszítsenek minden szimpátiát. Ma valószínűleg csak az afganisztáni tálibok állnának mögéjük. Ráadásul Oroszországnak a csecsenföldi kudarc kapóra jött ahhoz, hogy határozottan keresztülvigye a hadsereg reformját. A gazdasági válság ellenére az utóbbi néhány évben az orosz hadsereget vagy legalábbis annak elitalakulatait vadonatúj fegyverzettel szerelték fel, és teljesen újjászervezték. A tisztikar öreg rókáit nyugdíjba zavarták. Zavarzin tábornok pristinai huszárvágása, illetve a néhány héttel utána lebonyolított, Izlandig terjedő összfegyvernemi hadgyakorlat nyilvánvalóan annak a demonstrálásául szolgált, hogy katonai potenciálját tekintve Oroszországot semmiképpen nem lehet leírni a nagyhatalmak közül. Az éleződő dél-ázsiai helyzet és a kínai-amerikai viszály új fordulatainak fényében kérdéses, hogy egyáltalán érdemes-e Oroszország leszerelését követelni? A rubel tavalyi látványos összeomlása ellenére az orosz gazdaság és az orosz rubel stabilizálódott, egy év alatt csak egy rubellel lett drágább a dollár.

Ugyanígy stabilizálódni látszik a föderáció maga is. Az iszonyatos egyenetlenségek és erős helyi hatalmi érdekek ellenére jelenleg senki sem merhet komolyan a föderáció szétesésére játszani. Külföldön sem. Törökországnak, amely a Szovjetunió szétesése körüli időkben romantikus külpolitikai elképzeléseit követve megkísérelt betörni a vákuumba, azt kellett tapasztalnia, hogy igazi gazdasági partnerre éppen Oroszországban lelt. A hangzatos szólamokon kívül nem is áll ki a csecsenek mellett, ahogy Irán sem. Irán síita kormányzata eleve vörös posztó a szunnita extremisták szemében. Ha máskor nem, az afganisztáni Mazár-i Saríf városában lemészárolt iráni konzulátus szomorú sorsán ezt megtanulhatta Teherán. Az Irán, Örményország és Oroszország között harapófogóba került Azerbajdzsán nacionalista ellenzéke pedig leginkább abban reménykedik, hogy Oroszország meggyengülésével a Nyugat tör be a kaukázusi vákuumba.

Kik azok a dagesztániak, és mit akarnak?

Baszajevék akciója még egy oknál fogva van sikertelenségre ítélve. A dagesztáni Iszlám Súrá ugyanis nem képvisel senkit és semmit. "Dagesztáni etnikum" ugyanis nem létezik. A hegyek közé szorult kis területet (innen a neve is: Hegyes ország) számtalan, egymás nyelvét sem értő, apró népcsoport lakja (ezek hevenyészett katalógusát lásd keretes anyagunkban), amelyeket jószerivel csak az iszlám vallás köt össze. Továbbá az, hogy az orosz közigazgatás - jobb híján - azonos egységbe pakolta őket. Amíg tehát Csecsenföldön létezett egyfajta nemzeti háttere a szeparatista mozgalomnak, addig Dagesztánban nincs ilyen. A nemzetiségi viszonyok bonyolultságából következik az is, hogy Dagesztán lakossága, a csecsenekkel ellentétben, a mindennapi életben is használni kénytelen az orosz nyelvet, illetve számos kis népnek egyszerűen nincs is anyanyelvi írásbelisége.

És nem fenyeget robbanással az iszlám bomba sem. Az orosz sajtó nyomán tévesen vahabitáknak nevezett csecsenföldi és kaukázusi szélsőségeseknek éppen annyira nincs közük a XVIII. században Arábiában működött és az oszmán szultánok által levert wahhábijja szektához, mint ahogy a XVI. századi lengyel unitáriusoknak sem volt a IV. századi római ariánusokhoz (legfeljebb csak igen hülye történészhallgatók szerint). Nem rendelkeznek tömegbázissal sem. Bár az iszlám tényleg felszállóágban van Oroszországban, Szentpétervártól Szibériáig tömve vannak a mecsetek, az ilyen típusú, az eretnekség határát súroló extremista mozgalmak legfeljebb egy szűk, szociális feszültségek által sújtott fiatal réteget tudnak megszólítani. Ez akkor is igaz, ha az ilyen mozgalmak vezetői általában középkorúak vagy még idősebbek. Csecsenföld annyiban kivétel, hogy ott a nemzettudat a XIX. század első felétől kezdve összefonódott egyfajta fanatikus, irreguláris iszlámmal, amelyet megfelelő karizmatikus vezetők (mint például Sejh Sámil) terjesztettek. A nép harcoló része elvben az ő tanítványává lett (arabul muríd), és amolyan dervistanoncként harcolt a betolakodó hitetlenek ellen. A jelenlegi hadurak egy része ezt kísérli meg feléleszteni. Dagesztánban viszont ez az áttétel teljességgel hiányzik. Ugyanakkor az orosz szövetségi vezetés is kitűnően játszik az iszlám húrokon. Muszlimokat találhatunk a szövetségi kormányzattól kezdve egészen a kaukázusi haderőkig az ország számos fontos posztján. A jelenlegi orosz vezetés - nemegyszer a Belorussziával kötendő unió "szláv" felhangjait ellensúlyozandó - gyakran és szívesen hangsúlyozza az ország többnemzetiségű voltát. Erre azért is van szükség, mert hiába orosz a föderáció lakosságának nyolcvanegy százaléka, ha számos, kulcsfontosságú köztársaságban tényleges kisebbséget alkotnak.

A dagesztáni válságból, hacsak valami szarvashibát el nem követ, egyedül az orosz szövetségi kormányzat jöhet ki győztesen. Ebből még akár a csecsenföldi válság rendezése is következhet. Ám az események igazi tanulsága az, hogy Oroszországot nem szabad többé az összeomlás szélén álló, monolit birodalomnak látnunk: inkább olyan lokális autonómiák halmazának, amelyeket Moszkva egyre inkább csak egyfajta közös keretbe fog. E közös keretek szétbontása viszont olyan biztonságpolitikai kockázatot jelent, hogy már csak ezért sem éri meg Oroszországot a válság szélén táncoltatni.

Dobrovits Mihály

Etnikai telefonkönyv

Az 50 300 négyzetkilométernyi terület egymillió-nyolcszáz-valahányezer lakosából csak kilencszázaléknyi (165 910) az orosz, a fennmaradó népesség további tizenöt etnikum között oszlik meg, akik közül az 1989-es, utolsó szovjet népszámlálás szerinti legnagyobb közösség, a kaukázusi avarok (semmi közük nem látszik lenni a népvándorlás kori avarokhoz) lélekszáma sem éri el a félmilliót (28%). ´ket követik a szintén kaukázusi darginok (280 ezer), akik a népesség közel 16 százalékát adják, és a török nyelvű kumükök, akik valamivel több mint 231 ezren vannak (13%). A térség két legkisebb népe a kaukázusi hunziboké, lélekszámukat négyszáz és kétezer közé teszik, valamint az iráni nyelvet beszélő hegyi zsidók szintén családias, 3700 fős közössége - ráadásul közülük néhányan lápi pócnak vallják magukat. Dagesztáni relációban középkategóriás etnikumnak nevezhetők a kaukázusi lezgek (205 ezer, 11,5%, egy részük diesel-változatban fut), a lakok (91 ezer, 5,2%), tabaszarik (79 ezer, 4,5%), valamint a török nyelvű nogajok 29 ezer körüli közössége. De él itt még tizenötezernyi rutul és tizennégyezernyi agul is, a kocsurok valamivel több mint ötezres seregéről nem is beszélve.

´k mind az őslakosság, de rajtuk kívül él még itt 76 ezer azeri és 58 ezer csecsen bevándorolt is. Közel tízezernyire tehető továbbá az orosz ajkú európai zsidók száma, ha azóta ki nem vándoroltak. A csecsen-orosz háborúság során mintegy kétszázezer menekült is érkezett Csecsenföldről, az ő nemzetiségi összetételük ismeretlen.

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1999/34. (08. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...