Bár a csecsenföldi orosz főparancsnok, Valerij Manyilov tábornok úgy nyilatkozott, hogy a csecsen gerillák nyugodtan rábízhatják magukat az orosz bíróság humanizmusára, nem adott jó tanácsot. Csecsenföldön a hadak végével nem oszlani, hanem sűrűsödni látszanak a gondok. Azon nincs mit vitázni, hogy a csecsenföldi gerillák nem számíthatnak a hadifogoly törvényes státusára. Kegyetlenkedni viszont a közönséges foglyokkal sem lehet. Így máris megállapíthatjuk, hogy a szövetségi erők elveszteni látszanak beavatkozásuk jogi és erkölcsi alapját, s a legyőzött gerillák morális színvonalára süllyednek. Természetesen vigyáznunk kell egy nagyon fontos dologra. A látvány, ami egy-egy modern háború kapcsán bejárja a világsajtót, rendezett. Miközben a Nyugat a pótkocsi után kötött csecsen holttestek látványával irányítja a közvéleményt, az orosz ORT lefejezett szövetségi katonák képét és túszok üzeneteit használta a közvélemény megdolgozására.
Egy háború esetén
erkölcsi és jogi alapról
beszélnünk minden esetben nehéz. Ha pedig úgy érezzük, hogy az összecsapásban Dávid küzd Góliát ellen, rokonszenvünk azé, akit Dávidnak látunk. A csecsen Dávid küzdelmét az orosz Góliát ellen azonban beárnyékolja az a keserű realitás, hogy a mintegy másfél ezernyi gerilla dávidkodott bárki ellen, aki élt és mozgott, ideértve magát a csecsenföldi civil lakosságot, Aszlan Maszhadov elnököt és Kadirov csecsenföldi muftit is. A nemzetközi közvetítők és karitatív szervezetek munkatársai ellen végrehajtott gátlástalan merényleteken túl, még egy érdekes sajátosságát láthatjuk e háborúnak. Hatalmas hódítók által leigázott kis népek általában nem szoktak tömegével a frontvonalakon keresztül menekülni. Márpedig a csecsen menekültek nem Grúziában ütöttek tanyát, és nem a még a gerillák által tartott Satoj városa és a hegyvidék felé vették az irányt, hanem éppen a szövetségi csapatok mögött, a föderáció által kézben tartott területeken kerestek menedéket. Az ingusétiai csecsen menekültek száma már a hadműveletek első néhány napján meghaladta a kétszázezret, azaz a csecsenföldi lakosság közel negyedét. A szövetségi csapatok többször le is állították a hadműveleteiket, hogy utat nyissanak nekik.
Érdemes továbbá figyelmeznünk arra is, mennyire alkalomszerűek a nyugati világ reakciói
a szélsőséges iszlámmal
szemben. Egyfelől egymást érik azok az elemzések, amelyekben minden, magát a vallása előírásaihoz tartó muzulmán a haladás és a civilizáció fanatikus ellenségének van beállítva, másfelől, különösen az Oroszország lágy déli alteste körüli külpolitikai huzavonákban, pompás ütőkártyának bizonyul a legradikálisabb iszlám szélsőség is. Amikor Törökországban került hatalomra egy magát deklaráltan az európai kereszténydemokrácia helyi párhuzamának tartó iszlám párt, az EU és a NATO mindent megtettek azért, hogy megbuktassák. Az iráni iszlám rezsimet konzervatív irányból támadó - s ezt a mazár-i sarífi iráni konzulátus lemészárlása után szó szerint kell értenünk - tálibok afganisztáni hatalomra kerülését pedig emberi jogi tragédiának tekintette a világ. Bár ebben igaza van, senki sem beszélt arról, hogy Afganisztánban a szovjet intervenció után éppen a Reagan-adminisztráció fogadta el tárgyalópartnerül az iszlám köpenyébe öltözött törzsi partikularizmus lovagjait, a mudzsáhidokat, s a tálibok voltaképpen nem tesznek mást, mint az általuk - és a negyedszázados polgárháború által - szétzilált országot igyekeznek az iszlám szabályokat betű szerint betartva egybeterelni.
De ők legalább betű szerint betartják a törvényt, míg az elméletben az iszlám nevében fellépő csecsenek meglehetősen sajátosan értelmezik azt. Főmuftit elüldözni és egy szabadságharc nevében szabályos vendettákat rendezni bizony nem jámbor muzulmánokra valló cselekedet. Ha Baszajev, Radujev vagy éppen a Jordániából a csecsen nép hős fiává avanzsált Hattáb parancsnok nem az oroszokkal, hanem - mondjuk - az algériai hatóságokkal kerültek volna szembe, valószínűleg nem aspirálhattak volna a szabadsághős titulusra. Ez magyarázza meg, hogy e hármas és emberei miért tartottak és miért tartanak ki az utolsó vérig. A nagyvilágban már nincsen számukra hely.
Arról, hogy mi következik a háború után, egyelőre semmi sem sejthető. Nagy valószínűséggel, a civil lakosság lehető kímélésének szándékán túl, a háború elhúzódásában az is közrejátszhatott, hogy Moszkvának sincs épkézláb elképzelése erről. Még inkább aggasztó, hogy a hadak végére járván, felülkerekedni látszik
a bosszúszomj
az orosz csapatokon. Már Putyin kormányfő és ideiglenes elnök azon kijelentése is kellőképpen a kedélyekbe kellett hasítson, hogy Groznijt, amelyet a csecsen ellenállók szimbolikus aktussal Dzsóhar-kalának (vagyis Dudajev-városnak) neveztek el, többé nem építik újjá, hanem a terület adminisztratív központját Gudermeszbe helyezik át. Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a lakosság tervszerű átszűrése sem megy megfélemlítések nélkül. A megcsonkított testeket őrző tömegsírokról készült videó pedig arról tanúskodik, hogy ha nem is a politikai vezetés, de a helyi parancsnokok mindenképpen túllépték azt a határt, amely a katonát a tömeggyilkostól elválasztja. Márpedig ez nem maradhat megtorlás nélkül.
Az igazi veszély azonban mégsem ez, hanem a béke elvesztése. Amennyire igaz az a tételünk, hogy Dudajev és utódai kalandjában szó sem volt egy nemzet szabadságharcáról, úgy igazán félő, hogy a szövetségi erők kegyetlenségei lassan megteremtik egy valódi nemzeti felkelés kereteit Csecsenföldön. Azt viszont már nem élné egykönnyen túl az orosz impérium. A
csecsen jelen és jövő
nagy kérdései nem sok jóval kecsegtetnek. Amikor e sorok a nyomdába kerülnek, a harcok éppen az Argun völgyében folynak, Csecsenföld déli, hegyes területein, de az úgynevezett Farkaskapu ellenőrzése a szövetségi erők döntő fölényét jelenti. Satoj városa ugyanekkor még a csecsen gerillák kezén volt. A jelentősebb hadurak közül Radujev halott, a többiek után folyik a hajsza. (Az 1968-ban született Szalman Radujev egyébként paradigmatikus. A mi Horn Gyulánkhoz hasonlóan Rosztovban végzett közgazdász a hadseregben lépett be az SZKP-ba, majd a Komszomol csecsen-ingus területi bizottságának tagja lett. Azaz hajszál híján ugyanazon az úton indult el, mint a jelenlegi moszkvai vezetés liblingjének számító Szergej Sojgu. 1992-ben Gudermesz prefektusaként tette le végleg a garast Dudajev mellett, és 1996 januárjában már Dudajev tábornokaként vált hírhedté a neve a kizljari kórház elleni támadásban.)
Moszkvának szemmel láthatóan semmilyen épkézláb rendezési terve nincs Csecsenföldön. Február 28-án ugyan Ausev ingus elnök bejelentette, hogy saját rendezési tervvel kíván előállni, de egyelőre ennek tartalma ismeretlen. Ugyanakkor Ausevnek két dologban tökéletesen igaza van. A helyzet kulcsa Moszkvában van, és sem Jelcin, sem Putyin nem rendelkeznek korrekt és teljes körű információkkal a háborús zónáról.
Ami pedig egyre aggasztóbbá teszi a helyzetet, az a több százezer menekült, akiknek a visszatelepítésére semmi remény nem látszik. Márpedig ez - legyünk földhözragadtak - a tavaszi mezőgazdasági munkák elmaradásával együtt kiadós humanitárius katasztrófát sejtet. Azt pedig már nem lehet majd a terrorizmus elleni jogos küzdelemre fogni.
Dobrovits Mihály
A Kaukázus nyomorúsága
A Csecsen Köztársaság a nagyjából németországnyi észak-kaukázusi régió része. E régió legjelentősebb városa, bár semmiképpen sem központja Rosztov. A régió közel 18 millió lakosából nyolszázhatvanezret tett ki a csecsenföldi népesség. E terület gazdasági jelentősége kettős. A Krím és a Kaukázus elveszte után ez az Orosz Föderáció egyetlen olyan területe, amely pótolhatja e régiók kiesett mezőgazdasági termelését. Márpedig a kórosan mezőgazdaságiimport-függő Oroszország számára ez nem mindegy.
De zöldségért meg gyümölcsért még nem öltek: jelentősebb ennél az a tény, hogy ezen a területen vezet számos kőolajvezeték. Csecsenföldön át egészen pontosan egy vezetett, a baku-novorosszijszki, amelyet hamarosan felválthat az építés alatt levő, a köztársaságot megkerülő csőrendszer. E vezetékhálózat azonban nemcsak Csecsenföldet érinti, hanem létfontosságú a régió számos kis köztársaságának életében is. Dagesztán, Ingusétia, Észak-Oszétia, a Kabard-Balkár Köztársaság éppen úgy ebből él, mint ahogy a magyar MiG 29-es pilóták kiképzése kapcsán elhíresült Krasznodar és környéke is. Itt van a legtöbb elosztóállomás, összesen tíz. A háború gazdasági következményeit tehát mindezek a területek viselni kényszerültek, és viselik a jövőben is.
Az uborkánál és a kőolajvezetéknél is fontosabb tényező, hogy az Észak-Kaukázus az előtere Oroszország egyetlen megmaradt meleg-tengeri kijáratánák: itteni hatalmának megingása esetén tökéletesen értelmetlenné válik fekete-tengeri jelenléte is. Mind a novorosszijszki kőolajkikötő, mind pedig a nagy nehézségek árán megtartott szevasztopoli flottatámaszpont elveszítené a hátországát.
Ami a nemzetiségi viszályokat illeti, Csecsenföld csak a jéghegy csúcsa. A vele keletről határos Dagesztán valóságos etnikai rezervátum; Észak-Oszétiával együtt azonban a föderáció megbízható vazallusának számít. Észak-Oszétiában ráadásul már a csecsen hadjárat előtt számos menekült verte fel sátrát, ők a grúz fennhatóság alatti Dél-Oszétiából érkeztek. Észak-Oszétiához hasonlóan megbízható Moszkva számára a Ruszlan Ausev vezette Ingusétia is, azonban ez az alig több mint háromszázezres országocska élen jár az iszlám törvénykezés bevezetésében odahaza, amire a hivatalos Moszkva láthatóan csóválja a fejét. Karacsáj- és Cserkeszföld lakói nem annyira az oroszok és Moszkva, hanem egymás ellen küzdenek, úgyhogy hamarosan szükség lesz e köztársaság kettéválasztására is. Nagy valószínűséggel e példát követi majd a Kabard-Balkár Köztársaság is. E vegyes (általában egy kaukázusi és egy török nép alkotta) köztársaságocskákat még Hruscsov hagyta örökül az utókorra, amikor lakosságukat (a kalmükökkel együtt) hazaengedte a világháború utáni száműzetésből.
A sokszor emlegetett karabahi válságon kívül érdemes odafigyelni a Csecsenföld egyetlen nemzetközi határát alkotó Grúzia belső bajaira. Grúzia három autonóm területe, Dél-Oszétia, Abházia és a Törökországgal határos Adzsária is az elszakadásért küzd, de elégedetlen az ország történelmi szívének számító Mingrélia is. Tbiliszi és Moszkva viszonya jelenleg egy jegesmedvebarlang otthonosságát árasztja, s ezt már a Moszkva által nemrégiben meghirdetett vízumkényszer sem tudja tovább rontani. (Ugyanígy vízumkényszert jelentett be Moszkva Azerbajdzsánnal szemben is.) A grúz-örmény viszonyról sem tudnánk sok jót írni.
Az orosz katonai jelenlét jelenleg nem csak az Észak-Kaukázusban érzékelhető. Az egyre jobban elmérgesülő viszony ellenére orosz egységek őrzik a grúz-török határt: az ország területén jelenleg három orosz támaszpont is található. Emellett a grúzok maguk is őrzik a csecsenföldi határszakaszt. Orosz egységek őrzik az örmény-török és az örmény-iráni határt is, ráadásul azon a határszakaszon is, amely eredetileg Azerbajdzsánt illetné, de a karabahi válság során örmény kézre került.
