A túszdráma csütörtök reggelig tartott, ekkor adták meg magukat a terroristák: az örmény nacionalista Dasnakcutjun Párt egy 1990-ben eltávolított tagja, Nairi Unanjan és emberei. Az áldozatokat - Vazgen Szarkiszján miniszterelnököt, Karen Demircsijant, a parlament elnökét, az ország kommunizmus korabeli első emberét, Jurij Bahsijant és Ruben Mirojant, a parlament alelnökeit, Leonard Petroszjant, aki az enigmatikusan hangzó "operatív ügyek minisztere" címet viselte, valamint négy képviselőt, Henrik Abramjant, Mikael Kotanjant, Andranik Manukjant és Armenak Armenakjant vasárnapra már el is temették, minden különösebb vizsgálat nélkül. Így például arra mind a mai napig nem derült fény, hogy honnan szerezhetett a harmincnégy éves, újságíróból terroristává vált Unanjan és csapata parlamenti belépőket, és hogy fegyvereiket miért nem adták le a ruhatárban.
Kocsarjan kontra katolikosz
Ami viszont szinte bizonyosan tudható, az a következő. Robert Kocsarjan örmény elnök és Szarkiszjan ellenlábasa a közelmúltban négy ízben is találkozott Heydar Eliyev (oroszosan Gajdar Alijev) azerbajdzsáni elnökkel, és a pletykák szerint éppen az EBESZ novemberi isztambuli csúcsértekezletén igyekeztek volna Karabah kérdésében valamiféle békeokmányt aláírni. Szarkiszjan miniszterelnök viszont a karabahi kérdésben keményvonalas politikusnak számított. Kocsarjan most megszabadult azoktól az ellenfeleitől, akik megakadályozhatták volna, hogy Eliyevvel megállapodjon a tartomány jövőjéről. Ráadásul, a nemzeti gyászra és a kialakult feszültségre hivatkozva, könnyen jegelheti is a megállapodás aláírását. Amiben amúgy nincs könnyű dolga, hiszen a nemzetközi közösség a jelenlegi állapotban nem tekinti szalonképesnek az örmény kormányzatot: ugyanakkor a hazai közvélemény minden tárgyalást elutasít.
További érdekesség, hogy a merénylők, miközben épp az elnök politikai ellenfeleinek kivégzésével foglalatoskodtak, éppenséggel Kocsarjant gyalázták, és fellépésük okaként a Kocsarjan-rezsim által a népre zúdított nyomort tüntették fel: magáról Karabahról egy szó sem esett. A parlament felmentésére induló örmény csapatokat - akiket, bár a nyílt színen nem tűntek fel, az örményországi orosz csapatok is támogattak - Vazgen Szarkiszjan fia vezényelte. A fiú a híradások szerint ordítva fenyegetőzött, hogy nem marad életben az, aki az apját bántaná. Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy megjósoljuk egy kiadós belpolitikai válság kitörését az amúgy is ingatag örmény talajon. A hadseregen kívül leteheti a kérdésben a garast az Örményországban még a szovjet időkben is nagy befolyással rendelkező örmény egyház is. Éppen a dráma napján ült össze a szinódus, amely Szarkiszjan jelöltjét, Garegin Narszeszjant emelte a katolikoszi székbe.
A karabahi játszma
A merénylet híre Azerbajdzsánban is kormányválsághoz vezetett. Az ellenzéki és nacionalista Müsavat (Egység) Párt tombol, Eliyev kénytelen volt felmenteni külügyminiszterét.
A karabahi háború miatt lejegelt azeri gazdaság egyre inkább magához tér, az olajipar visszaszerezni látszik a forradalom előtti amerikai befektetőit. Jelenleg két olajvezeték építése is folyik. Az egyik Baku és Novorosszijszk között: ez Csecsenföld megkerülésével vinné északnak, Oroszország felé az azeri olajat, s nyolc hónap múlva elvben már készen is kéne lennie. Folyik egy másik vezeték építése is, amely a törökországi Ceyhan kikötőjén át vezeti az azerbajdzsán olajat, megszabadítva ezzel Bakut az orosz konkurenciától. Ez a beruházás a török gazdaság szempontjából is létfontosságú, amely így túltehetné magát az iraki olajszállítások elmaradása okozta milliárdos veszteségeken.
Csakhogy ezt a vezetéket kizárólag örmény területen át lehetne vezetni. Megépítése ezért a török diplomácia elsőrendű kérdésévé tette a Jerevánhoz fűződő viszony normalizálását. Ez sikerülni is látszott mindeddig, még a Nemzeti Akciópárt által jelölt török egészségügyi miniszter, Osman Durmuc otromba akciója, a törökországi földrengés áldozatainak küldött örmény vérszállítmány visszafordítása sem akasztotta meg a folyamatot. (Igaz, Durmuc a sajtó teljes nyilvánossága előtt volt kénytelen elszenvedni, hogy Ecevit miniszterelnök leordítsa.) A vezetékből nyilvánvalóan Jereván is profitálna, Ankara azonban nem rejti véka alá, hogy a karabahi konfliktus békés megoldását támogatja ugyan, de egyértelműen Bakuhoz köti a szolidaritás. Azt pedig nem kell hohmecolásnak tartani, hogy a gazdaságilag megerősödött, feltáplált Azerbajdzsán nem hagyná annyiban a karabahi kérdést. Különösen, hogy ott is nemzeti ügynek tekintik a terület hovatartozását.
A beavatottak szerint Kocsarjan és Eliyev találkozóin érdekes alku látszott körvonalazódni: ha Örményország feladja Karabahot, amelyet úgysem tud tartósan megtartani, akkor megkaphatja a lényegében lakatlan, formálisan Azerbajdzsánhoz tartozó nahicseváni enklávét, amit Azerbajdzsán csak nagy nehézségek árán tud kézben tartani. Az viszont korántsem pletyka, hogy Oroszország mellett nemsokára Azerbajdzsánban is elnökválasztás lesz. Az azerbajdzsáni ellenzék esetleges sikere (már körvonalazódik a kilencvenes években az ország vezetésébe belebukott Mutalibov-féle Népfront, a hagyományosan nacionalista Müsavat Párt és Ebülfez Elcibey volt elnök híveinek választási szövetsége) könnyen elsöpörheti Eliyevet és csapatát. Akkor viszont két szélsőségesen nacionalista rezsim állana szemben egymással.
Oroszország itt is, ott is
Az ügyben, ki gondolta volna, érintve van egy negyedik szereplő is. Oroszország csecsenföldi hadjáratának számos tétje közül az egyik éppen a Kaukázus feletti befolyásának megtartása - szemben a nyugati, elsősorban amerikai befolyással a térségben. Örményország jelenleg orosz (és iráni) köldökzsinóron lélegzik; Eliyev pedig szintén hallgatott Moszkvára. (Igaz, újabban Ankarára is.) Az, hogy Ankara a múltja és jelene ellenére megkülönböztetett tisztelettel bánik vele, inkább a reálpolitika, mint a szeretet megnyilvánulása. A szálak viszont így egészen Washingtonig vezetnek. Az óceánon túl ugyanis nemcsak Azerbajdzsánt látnák szívesen szövetségesül, de Jerevánt is. Ami nemcsak Moszkvának jelentene orroncsapást, de Teherán is elveszíteni csekély számú szövetségesei egyikét.
Dobrovits Mihály
Ütésváltás
Az örmény-azeri konfliktus természetesen úgy kezdődött, hogy mindkét fél visszaütött. Decensen, öv alá, ahogy illik.
A balkáni öldöklési hullám mellett már-már humánus megoldásnak tűnt, ahogy - a leninakáni (ma: Gumri) földrengés következtében beállott lakáshiányra hivatkozva - a jereváni azerbajdzsánokat egy szál ruhában és mezítláb terelték vissza az akkor még szovjet örmény hatóságok történelmi hazájukba. Cserébe egy év múlva a Baku melletti Szumgait nevű nyomortelepen az ott élő örményekre gyújtották rá a viskóikat a vállalkozó azerbajdzsán versenyzők. Az események lezárásaként a szovjet csapatok rendeztek kiadós vérengzést Bakuban. A konfliktus igazi tétje azonban természetesen nem a Kaukázoson túli területek lakásállományának újraelosztása volt, hanem Karabah, illetve a hivatalos szovjet nómenklatúra szerint a Hegyi-Karabah autonóm terület hovatartozása. Ezért azután 1990 és 1994 között nyílt háborúban állt egymással a két ország, amelynek során az örmény csapatok - Karabahhal együtt - Azerbajdzsán területének valamivel több mint egyharmadát szállták meg.
A kis híján összeomlott azeri állam élére 1994-ben tért vissza az SZKP KB póttagja és a néhai szovjet vezetés egyetlen muszlim korifeusa, Heydar Eliyev, aki keményvonalas kágébésből vált a független Azerbajdzsán első sikeres köztársasági elnökévé. Bár módszereit sokan és joggal kritizálják, Eliyev elmúlt öt éve sikeresnek tekinthető. Azerbajdzsán talpon maradt. A mártír szerepében tetszelgő agresszor, Örményország a teljes anyagi és erkölcsi összeomlás szélére került. A korábban jól bevált török- és iszlámellenes jelszavak hatástalanok maradtak, a korábban baráti nyugat-európai és amerikai fülek süketek maradtak az örmény sirámokra, s az országnak két támogatója maradt: Oroszország és Irán. Azt, hogy a helyzetből előrefelé kitörni nem lehet, legfeljebb csak kihátrálni, már Kocsarjan elődje, a karabahi kérdésben mérsékeltnek számító, de amúgy a legsötétebb latin-amerikai diktátorok módszereivel kormányzó Levon Ter-Petroszján is észrevette. ´ éppen a karabahi kérdésben elfoglalt mérsékelt álláspontja miatt kényszerült 1998-ban átadni Kocsarjannak az elnöki hatalmat.
