Az, hogy Oroszország új államfőjét nagy valószínűséggel Vlagyimir Putyinnak hívják majd, kis kockázattal jósolható meg. Miután a választásokon vereséget szenvedett Primakov és Luzskov is Putyin mögé áll, a kommunista Zjuganovval szemben ő az egyetlen komoly alternatíva. Zjuganov győzelme pedig minden, csak nem kívánatos. Nem a múltja vagy az esetleges szovjet nosztalgiák miatt, hanem azért, mert az általa vezetett Kommunista Párt tagjai valóban kommunisták, Oroszországban viszont tetszik, nem tetszik, kapitalizmus van.
Putyin mögött feltűnt már a második embere, Szergej Sojgu polgárivédelmi miniszter. ´k ketten (a veterán Primakovval összefogva) emblémáivá válhatnak a század- és ezredforduló orosz berendezkedésének. Amelyben jellemző módon sem a Javlinszkij- és Gajdar-féle nyugatosok nem tudták megszerezni a hatalmat, sem pedig a Zjuganov vezette kommunisták nem fogják tudni visszaforgatni az idő kerekét. (A Zsirinovszkij képviselte szélsőségesekről nem is szólva.) Olyanok ők, mint a cirkuszi figurák, lehet velük riogatni a külföldet, de ennél többet nem jelentenek.
Nagy ország, nagy szicsasz
E mondást még a brezsnyevi évekből hozta haza régész barátom. Egy moszkvai étterem pincére védekezett vele, amikor a kiszolgálás lassúságát a szemére lobbantották. Oroszország rendszerváltása lassúbb volt és élesebb fordulatokat vett, mint Magyarországé, de ez már a méreteiből és a történelméből is következik. Káoszról és anarchiáról azonban szó sem volt. Az Oroszországi Föderáció több száz millió lakosa jogosan lázadna fel, ha tényleg abban az országban kellene élnie, amit honi sajtószakértői elénk vizionálnak. A magyar sajtóban szokásos, meglehetősen torz Oroszország-kép, amely egy felbomló, káoszba és anarchiába süllyedt országot mutat, azért veszélyes, mert magunkat csapjuk be vele. Nem számolunk azzal a realitással, hogy Oroszország a következő évtizedekben továbbra is szuperhatalom marad, amelynek a gazdasága már csak méreteinél fogva is sokszorosa Magyarországénak. Nem várható tehát, hogy tartósan elszigetelődjék vagy leszakadjon a világgazdaság élbolyából. A kilencvenes évek hirtelen fordulata lényegesen nagyobb sokkot eredményezett arrafelé, mint minálunk, de az ország mára bizonyosan túl van a nehezén. Ha nem is egészséges, de az életveszélyen túljutott, s most lábadozik. Piacgazdaság és demokratikus intézmények jellemzik, még akkor is, ha ezek működésében még vannak zavarok. Ahogy a decemberi duma-választások zökkenőmentesen zajlottak le, úgy nincs okunk kételkedni a márciusi elnökválasztás zavartalan és demokratikus lebonyolódásában sem.
Oroszország Jelcin alatt
Az út, ami idáig vezetett, egy személy nevéhez fűzhető - Borisz Nyikolajevics Jelcinéhez. A politikai halált nehéz szívvel tudomásul vevő öregemberben persze ma már nehéz felfedezni az egykori, tankok hátán szónokló néptribunt, de nem lenne méltányos, ha úgy búcsúznánk el tőle, ahogy szidni volt szokásunk. Az alkoholizmustól gyötört és a napi politikai igények szerint kitörő betegségek mögé bújt Jelcin nepotizmusa és környezetének kétségtelen korruptsága ellenére biztosan és vaskézzel vezette át Oroszországot a kaotikus kilencvenes éveken. Jelcinnek és csapatának magának kellett kitalálnia, hogyan teremtsen országot az addig csak sóhivatalként működő Oroszországi Föderáció helyén.
Ehhez természetesen szemléletváltásra is szükség volt. Ez akkor történt meg, mikor az orosz elit vagy elitek felfedezték, hogy az autonómiák szövetébe takart haza megvan, s tulajdonképpen mindig meg is volt, csak éppen nem a Szovjetunió, hanem az Oroszországi Föderáció az. Az orosz elit a saját hazáért cserébe lemondott a szovjet birodalom avíttas kereteiről - és ezt az önoperációt Jelcin vezetésével hajtotta végre. És ez nem volt kis dolog: különösen akkor nem, ha Oroszországot saját kontextusában vizsgáljuk. A szovjet utódállamok egyike sem rendelkezett érvényes tapasztalatokkal arról, hogyan illeszkedjék be a demokratikus világrendbe. Legfeljebb bizonyos szimbólumokért nyúlhattak vissza a múltba. A többi egykori szovjet köztársasággal összevetve megállapítható, hogy a viszonylagos politikai stabilitás és a demokratikus intézményrendszer együttes jelenléte csak Oroszországra és a három baltikumi köztársaságra jellemző. Az egykor volt unió rózsakertjének számító Kaukázus káoszban és polgárháborúk mocskában fetreng. A polgárháborúk viharából alig kikerült Tádzsikisztánon kívül Közép-Ázsia stabilitása és relatív jóléte - országonként eltérő mértékben - tekintélyuralmi vonásokkal párosul; Belarusz egy gyengeelméjű diktátor martaléka lett, Ukrajna pedig mind a mai napig nem tudta kialakítani az önálló állami lét megfelelő intézményi és politikai, kulturális kereteit.
A föderáció logikája
A jelcini éveket maga mögött hagyó Oroszország megértésének egyik legfontosabb kulcsa, hogy államformája föderáció. Oroszországra a ténylegesen erős központi hatalom mellett éppen a helyi autonómiák nagy szerepe a jellemző. Nemcsak az etnikai alapú autonómiáknak van nagy szerepük (ezek közül a köztársaságok gyakorlatilag önálló saját elnökkel, hivatalos nyelvvel és törvényhozással bíró államok az államban), de a tulajdonképpeni központi területek nagyvárosai és körzetei is önálló életet élnek. Ez Oroszország lényege. Egymáshoz csak laza szálakkal kapcsolódó területek halmazáról van szó, amit leginkább egy tutajhoz lehetne hasonlítani. Elsüllyeszthetetlen, de egy karból jószerivel kormányozhatatlan. A jelcini adminisztráció nagy újítása az volt, hogy nem is akarta ezeket a területeket közvetlenül kormányozni. Megadta a saját játékterüket - és ez a rendszer lényege volt, nem pedig gyengesége. Ugyanakkor ebben gyökerezett a rendszer hibája is: bár a föderáció egészében érvényesültek a demokratikus piacgazdaság elvei, ez korántsem volt elmondható a lokális hatalmi játszmákról. Ezen a szinten a helyi gazdasági és politikai hatalmak oligarchikus összefonódása a jellemző. Elég csak Luzskov Moszkvájára vagy éppen Lebegy krasznojarszki birodalmára gondolnunk. Akad azonban példa ennek a fordítottjára is, amikor nem a politikusok ültek rá a gazdaságra, hanem fordítva, például Kamcsatkán.
Még nehezebb a helyzet az egyes etnikai autonómiákban, amelyek gondjait a nemzetiségi ellentétek is szaporítják. Az egyes régiók közötti gazdasági kapcsolatok is alacsony szervezettségi fokon állnak. Ez részben hasznos is lehetett, hiszen a rubel emlékezetes mélyrepülését a vidék, például Mingtimer Sajmijev Tatarsztánja vagy Krasznojarszk lényegesen kevésbé szenvedte meg, mint Luzskov Moszkvája, ugyanakkor ez is tovább erősíti az ország mozaikjellegét. A helyzet paradoxonát az adja, hogy a regionalizmus jelenlegi torz formáinak szétverése nélkül aligha fejeződhet be a modernizáció folyamata. A központosítás viszont, azon kívül, hogy infrastrukturálisan keresztülvihetetlen, csak ellenállást és káoszt idézne elő, különösen a nemzetiségi köztársaságokban. Az ezekbe tagolt zárványnemzetek tagjai számára egyértelmű, hogy a nemzet és a haza nem a föderáció, hanem az autonómia területe, s így oda köti őket elsődleges lojalitásuk is.
Rend és fegyelem
Ami a Putyin-Sojgu tandem hatalomátvételét illeti, a Jelcin család további hatalmának biztosítása aligha lehet a programjuk. Tisztességgel bár, de lényegében kitessékelték az öregembert és a lányát a Kremlből. A két politikus múltjában elég nagy távolság van, közös pontokat mégis észlelhetünk. A hírszerzés és a polgári védelem parancsnokának szövetségre lépése pikáns gondolatokat ébreszthet bennünk, de nem lesz igazunk. Az igazi tétet a már említett helyi hatalmakhoz való viszony jelenti. A szövetségi jogalanyok (azaz az autonómiák) hatalmi jogosítványait egyébként az orosz alkotmány is rögzíti, éppen Putyin feladata volt az államigazgatási jogkörök szövetségi és helyi szintű elhatárolását rögzítő megállapodást előkészítő elnöki bizottság elnökségének ellátása. Sojgut pedig harminckilenc kormányzó jelölte a Jegyinsztvo (Egység) nevű régióközi választási blokk élére, amiből a választásokon másodikként befutott Medvegy-csapat is kinőtt.
Ez adja meg a jelenlegi csecsenföldi háború igazi kontextusát is. Kellő cinizmussal fogalmazva: a föderációs szerződés újratárgyalása folyik más eszközökkel. A csecsenföldi bombák üzenetét tehát a renitenskedő autonómiáknak is szánták, s a Volga-Urál vidékén kívül éppen Sojgu szűkebb pátriája, az 1944-es annektálása óta folyton ellenálló Tuva tanulhat belőle a leginkább.
A kérdés csak az, hogy nem fordul-e ez a lecke a visszájára.
Dobrovits Mihály
Mindig magasabbra
Párhuzamos életrajzok
Az 1952. október 7-én Leningrádban született Putyin a jogi egyetem elvégzése után a KGB külföldi felderítésének szolgálatába lépett. A volt NDK területén szolgálta szovjet hazáját, majd alezredesi rangban történt leszerelése után a leningrádi egyetem nemzetközi ügyekkel foglalkozó rektorhelyettese lett. Innen került a szentpétervári polgármester, Anatolij Szobcsak csapatába, ahol 1991 és 1999 között megint csak a külkapcsolatokat intézte. 1995 óta a Hazánk Oroszország párt helyi szervezetét is ő vezette. Szobcsak bukása után igazolt át a Kremlbe. Itt az elnök kabinetfőnökének helyettese lett, és tartalékos ezredesi rangot kapott. 1998 júniusában nevezték ki az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB oroszországi utódszerve) élére, 1999 márciusa óta emellett a Nemzetbiztonsági Tanács titkára is volt. 1998. július 15-én ő váltotta fel a kegyvesztetté vált Szergej Sahrajt annak az elnöki bizottságnak az élén, amely az államigazgatási feladatoknak és jogköröknek a szövetségi hatalmi szervek és a szövetségi jogalanyok közötti elhatárolásáról készítette elő a megállapodást. Bár a sajtót jobban izgatja hírszerző múltja, valószínűleg az utóbbi tisztség örvén került Jelcin látószögébe. Rendszeresen sportol, birkózik. Nős, két gyermek apja. Anyanyelvi szinten beszél németül. Szentpétervári tevékenysége alatt egykori kapcsolatait felújítva nagy szerepet játszott a német tőke becsalogatásában a városba. A sajtó szerint mindig visszafogott, érzelmeit soha nem mutatja ki.
A Putyinnál három évvel fiatalabb Szergej Sojgu, Putyin frissen kinevezett helyettese Dél-Szibéria legneuralgikusabb köztársaságának, Tuvának a szülötte. Apja tuvai származású pártmunkás, egy időben az ASZSZK minisztertanácsának elnökhelyettese, anyja orosz, egy szovhoz gazdasági vezetője volt. Az ifjú Sojgu a krasznojarszki műszaki főiskolán szerzett 1977-ben építőmérnöki diplomát. 1988-ig dolgozott a szakmájában Tuvában, illetve a krasznojarszki körzetben. 1988-89-ben az abakáni városi pártbizottság másodtitkára, 1989-90-ben a krasznojarszki körzet Komszomol-bizottságának felügyelője volt. 1990-ben az Oroszországi Föderáció Építészeti és Építőipari Állami Bizottságának másodelnöke lett. Már ekkor úgy tartották számon, mint a természeti katasztrófák elhárításának szakértőjét. 1991-ben az Oroszországi Föderáció erre alakult állami bizottságának elnöke lett, és szép csendben átvette az összeomló szovjet államigazgatástól a polgári védelem felügyeletét is. 1994 novemberében kapott önálló minisztériumot. Bár időközben a Sojgu család szépen tollasodott, Szergej megőrizte a szerény és egyszerű politikus nimbuszát, amelyet fegyverként forgatott a védelmi minisztériummal és a belügyminisztériummal folytatott harcában. Saját minisztériuma megszervezésekor a polgári védelmet és a katasztrófaelhárítást önálló fegyveres erőként ismertette el, és hadseregtábornoki rangot követelt magának. Ekkor még kénytelen volt beérni vezérőrnagysággal; azóta vezérezredes lett. 1993 óta vesz részt a pártpolitikában, először az Oroszország Választása színeiben indult, majd tagja volt a Primakov-féle Hazánk Oroszország tömörülés szervezőbizottságának is.
