Az orosz hadsereg Csecsenföldön: Betörők

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1999/43. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miközben Magyarországon az 1999. október 23-i hétvégén a honi politikai erők 1956-ra emlékeztek, és leginkább egymással voltak elfoglalva, addig az akkori dráma másik szereplője, a szovjet hadsereg orosz szövetségivé vált részei lényegesen aktívabban töltötték az ünnepet. Tették a dolgukat: éppúgy, mint kis híján 43 éve. Egy olyan fővárost próbáltak elfoglalni, ami - legalábbis az ott lakók véleménye szerint - nem az övék. Ezúttal Csecsenföld fővárosa, Groznij forog szóban. És nagyon úgy néz ki, hogy az oroszoknak ezúttal is sikerülni fog.

{k199943_11;b}Miközben Magyarországon az 1999. október 23-i hétvégén a honi politikai erők 1956-ra emlékeztek, és leginkább egymással voltak elfoglalva, addig az akkori dráma másik szereplője, a szovjet hadsereg orosz szövetségivé vált részei lényegesen aktívabban töltötték az ünnepet. Tették a dolgukat: éppúgy, mint kis híján 43 éve. Egy olyan fővárost próbáltak elfoglalni, ami - legalábbis az ott lakók véleménye szerint - nem az övék. Ezúttal Csecsenföld fővárosa, Groznij forog szóban. És nagyon úgy néz ki, hogy az oroszoknak ezúttal is sikerülni fog.Azt, hogy 1999. október 21-én este robbanás történt a csecsen főváros piacterén, és találat ért egy szülőotthont is, senki sem tagadja. A piaci támadás 137 halottat és 260 sebesültet követelt. Az orosz szövetségi csapatok már több mint egy hete benn tartózkodnak a szakadár köztársaság területén. Október 23-ra virradóra ellenőrzésük alá vonták a Csecsenföldet Ingusétiával összekötő Groznij-Nazrany autóutat, és ezzel gyakorlatilag elvágták a területet a külvilágtól. Ugyanezen a napon jelentette be a Spanyolországban tartózkodó orosz külügyminiszter, Igor Ivanov, hogy Moszkva, felülbírálva korábbi álláspontját, hajlandó tárgyalásokat kezdeni Aszlan Maszhadov csecsen elnökkel. Ezzel párhuzamosan a szövetségi belügyminiszter, Rusajlo tábornok arra hívta fel a figyelmet, hogy számítani lehet a korábban megkezdődött terrorcselekmények folytatására az ország belsejében is: elsősorban a két főváros, Moszkva és Szentpétervár számíthatnak kellemetlen meglepetésekre.

A távoli előzmények

Maga a történet kezdete, a múlt századi elkeseredett orosz-csecsen háborúkat most nagyvonalúan nem számítva, a kilencvenes évek elejére nyúlik vissza.

1991 végére sikerült a nyugati világban kultuszfiguraként kezelt, otthon azonban szánalmas pojácának bizonyult Gorbacsovnak tökéletes légüres térbe manővereznie magát. A küzdelemből, amit eredetileg egy erős, össznépi támogatással bíró össz-szövetségi központ éléről óhajtott folytatni a számára nemkívánatos helyi, köztársasági és alsóbb fokú bürokráciák ellen, egyértelműen az utóbbiak kerültek ki győztesen. Az átalakulás döntő fázisa az volt, hogy a Borisz Jelcin köré csoportosult új oroszországi hatalmi központ sikeresen fordította szembe a Szovjetunió addigi törzsterületének számító Oroszországi Föderációt a már semmit sem adminisztráló össz-szövetségi központtal.

Ez a változás nem egyszerűen területi volt. Az addig össz-szövetségi szemléletű orosz elitnek el kellett fogadnia, hogy a birodalom romjai helyett saját hazát kaphat, az Oroszországi Föderációt. Ezért a hazáért azonban késhegyre menő harcot kellett folytatnia azokkal az autonómiákkal, amelyek, bár az addigi OSZSZK kötelékébe soroltan, közvetlenül, össz-szövetségi szinten is képviseltethették magukat. A mérkőzés tétje egyrészt a föderáció jogi egysége volt, másrészt pedig nyersanyagkincsei, amelyek zöme éppen az autonómiák területén található. Az autonómiák közül elsőként az északi népek szószólójának számító Szaha (a korábbi Jakut ASZSZK) nyilvánította ki, hogy a saját fennhatósága alá helyezi a köztársaság nyersanyagkincseit. Tovább azonban nem ment. A nehéz esetnek számító autonómiák közül Baskíriát elsősorban saját baja, jelesül a köztársaság életében alapvető feszültséget jelentő tatár-baskír ellentét kötötte le. Az 1944 októberében az OSZSZK-hoz csatlakozott Tuva, amelynek nemzetközi jogi státusa is megkérdőjelezhető lenne, nem rendelkezett olyan erős politikai osztállyal, hogy a központi hatalommal való szembenállását jogi formákba önthesse. (Mindezek ellenére a köztársaságban erős a feszültség, s Tuva akár Dél-Szibéria Csecsenföldjévé is válhat.)

Igazán nehéz helyzet azonban két köztársaságban alakult ki. Az egyik közülük a Mingtimer Sajmijev vezette Tatarsztán volt, amely még 1991-ben követte Szaha példáját, és kinyilvánította elsődleges szuverenitását a saját területe felett. Első körben még a szövetségi szerződést sem volt hajlandó aláírni: ezt végül csak 1994-ben fogadta el.

Ebben a helyzetben szánta el magát függetlenségi kalandjára Dzsohar Dudajev csecsen elnök.

Az annak idején Székesfehérvárott vitézkedő légi hadfi, aki a szovjet hadsereg legfiatalabb tábornokából vált rettenthetetlen iszlám hitharcossá, 1991-ben kiáltotta ki köztársasága szuverenitását. Igaz, ehhez előbb szét kellett szednie az odáig egységes Csecsen-Ingus Köztársaságot. A Nazrany központtal kiváló Ingusétia persze nem sírt gyászkönnyeket a búcsú után. Moszkva nemcsak a szétválásba ment bele, de még 1993-ban is csak a fejét ingatta, amikor Csecsenföld, túllépve Tatarsztán példáján, a köztársaság függetlenségének egyoldalú deklarálása mellett döntött. Igaz, a Kreml éppen ekkor a szovjet örökség felosztásával és a Haszbulatov köré csoportosult ellenzék végső likvidálásával volt elfoglalva. 1994-95 fordulóján azonban már támadásba ment át.

Az orosz vezetés nem titkolta, hogy a Csecsenföld elleni akciót, amelynek könnyű sikerében senki sem kételkedett, Oroszország hatalmának újbóli felemelkedését demonstráló látványos akciónak szánja. A vége látványos kudarc lett. A orosz erők egyetlen sikere az volt, hogy sikerült Dudajevet eltenni láb alól. Így jött létre 1996-ban a haszavjurti egyezmény, amely a napjainkig tartó sem háború, sem béke állapotot szentesítette. Az Alekszandr Lebegy és Aszlan Maszhadov által tető alá hozott megállapodás 2000-ig felfüggesztette Csecsenföld jogi státusának rendezését. Ugyanakkor az események azt is megmutatták, hogy Moszkva az autonómiák, jelesül Ingusétia és Dagesztán nélkül tehetetlen a térségben.

A közeli előzmények

A hosszú pihenő azonban nem a csecsenek, hanem Moszkva kezére játszott. Az orosz hadsereget és biztonsági szolgálatokat ugyanis alaposan átszervezték az elmúlt három év alatt. Az is kiderült, hogy Dudajev halála óta a csecseneknek nincs széles körben elfogadott vezetőjük. Maszhadov, az eredetileg Moszkva által támogatott, mérsékelt csecsen elnök és a Sámil Baszajev-, illetve az állatólag Jordániából némi vendéglövöldözésre átrándult Hattáb-féle szélsőséges iszlamista hadurak között nem jött létre egyetértés. Oroszország Csecsenföldet mind fizikai, mind diplomáciai értelemben el tudta szigetelni. Elismertette, hogy Moszkva és (a csecsen hivatalosságban Dudajev emlékére Dzsohar-kalának nevezett) Groznij viszonya orosz belügy, egy olyan játszma, amelyben a türelmes és kompromisszumkész Oroszországi Föderáció áll szemben egy maroknyi fanatikussal. S ebben készséges támogatókra leltek Baszajevék személyében, akik a csecsenföldi külföldi missziók elleni gátlástalan támadásaikkal Moszkva kezére játszottak.

A következő szarvashibát Baszajevék akkor követték el, amikor, nyilvánvalóan türelmüket vesztve, megpróbáltak beütni a Csecsenfölddel szomszédos Dagesztánba. Az orosz föderáció végre a saját térfelén játszhatott. E lépésre valószínűleg az vihette rá Baszajevet, hogy miközben egyszerre állt szemben Maszhadovval és Moszkvával, érezte: az idő halad. 1999 nyarán már csak fél év maradt vissza a moratóriumból, s ezúttal Moszkva volt abban a helyzetben, hogy kész helyzet elé állítsa a csecseneket. Maga az országocska pedig elveszíteni látszott korábbi stratégiai jelentőségét is. Ez abból állt, hogy itt vezetett át az a kőolajvezeték, amely a Kaukázustól délre fekvő területek olaját északra vitte. Ezzel szemben a héten már meg is kezdődik a Bakut Novorosszijszkkal összekötő, kétszázötven kilométeres kőolajvezeték építése. Ez viszont Csecsenföldet értéktelen hegyvidékké fokozza le. A dagesztáni kudarc pedig megmutatta, hogy Baszajev mögött nem állnak komoly erők. Látványos és különösen aljas merényletei ráadásul végképp közutálat tárgyává tették. Azzal a kérdéssel, hogy e merényleteket a Kremlből szervezték volna, nem is érdemes foglalkozni. A Jelcin-kormányzat kétségkívül hazardőr, de nem öngyilkos. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy a jelenlegi helyzet kapóra jött Putyinnak és csapatának, már ha van ilyen.

Látványháború

Arról, hogy egy sikeresen megvívott háború reménytelen helyzetbe került kormányokat is megtarthat a helyükön, elsősorban a brit konzervatívok tudnának mesélni. Másfél évtizedes uralmuk során kétszer kapták vissza Marstól azt, amit Fortuna már-már elragadni látszott tőlük. Azt, hogy az orosz szövetségi haderő látványos támadásba ment át, és Baszajev cselekedeteiért Maszhadovon veri el látványosan a port, nem a csecsenekről szól: inkább egy, az orosz közvéleménynek tett látványos gesztust kell látnunk benne, a jelcini csapat végjátékában kijátszani szánt adut. A 2000-ben mindenképpen esedékes összeütközés idejét ugyan Baszajev hozta egy évvel előre, de Putyin, illetve a lelépő Jelcin-adminisztráció fényezi vele a glóriáját.

Bár az orosz szövetségi hadvezetés a jelen pillanatban sokkal felkészültebb, mint négy éve, egy hibát mégis elkövetett. Szemmel láthatólag látványháborút folytat, azaz a szükségesnél keményebben demonstrálja az erejét. Groznij látványos bombázása ugyanis katonailag semmiképpen sem indokolt. Pszichológiailag azonban éppen úgy a visszájára fordulhat, mint a csecsenek túszejtő akciói. Ugyanakkor az is látható, hogy az orosz vezetés nem rendelkezik valamiféle világos koncepcióval arra nézve, mi történjék Csecsenfölddel a - nagy valószínűséggel megjósolható - katonai győzelem után. Az, hogy Moszkvában október 22-én nagy garral ejtették Maszhadovot, majd pedig egy napra rá ismét játékba kívánták hozni, miközben újra bevetették az 1996-ban összehívott csecsen parlamentet is, azt mutatja, hogy a kérdés politikai rendezése még igencsak távol van. Ugyanerre utal Igor Ivanov külügyminiszter érdekes félfordulata is, aki október 23-án még arról beszélt, hogy a fegyveres csoportok felszámolása nélkül nincs lehetőség a csecsenföldi rendezésre, míg egy nappal később, vasárnap már azt mondta, hogy minden fegyveres erővel hajlandók tárgyalni, amennyiben ezek elismerik a föderáció egységét és az alkotmányos rendet. A politikai rendezésnek pedig mindenképpen magában kell foglalnia a kis köztársaság határainak végső meghúzását is. A Terek folyó északi partján ugyanis két kozák régió, Naruszkij és Solkovszkij tartozik ma Csecsenföldhöz, amelyeket még Hruscsov csatolt a háború utáni kitelepítéseket követően újjáalakított Csecsen-Ingus Köztársasághoz. Csecsenföld területi felosztása, korlátozott függetlenség, valamint bizonyos demokratikus intézmények a maradéknak az orosz fegyverek árnyékában: a megoldás ennyi.

Nincs új a gyarmattartók lapja alatt.

Dobrovits Mihály

Forrongó Kaukázus

A csecsen háborúval párhuzamosan megélénkült a kaukázusi diplomácia is. Putyin Moszkvában fogadta a - szintén szétválás előtt álló - Karacsáj-Cserkesz Köztársaság két rivális vezetőjét, Vlagyimir Szemjonovot, a köztársaság elnökét és Sztanyiszlav Gyerervojt, Cserkasszk polgármesterét, hogy a helyzet normalizálásának szükségességéről meggyőzze őket. Ezzel párhuzamosan a Moszkvához politikailag hű, ámde belpolitikájában konzekvensen az iszlám törvénykezés alapjára helyezkedő Ingusétia (a köztársaság még júliusban elfogadta az iszlám családjog s ezen belül a többnejűség lehetőségének bevezetését) elnöke, Ruszlan Ausev szintén konferenciát hívott össze a kialakult helyzet, különösen pedig a több mint kétszázezres menekültáradat elhelyezésének ügyében.

A háborúban érintett a Csecsenfölddel határos Grúzia is, amely az utóbbi időkben korántsem áll barátságos viszonyban Oroszországgal. A grúz vezetés máris tiltakozott az orosz légierő határsértései miatt. A jelenlegi katonai eseményekkel függ össze az is, hogy Oroszország négy újabb MiG-29-sel erősítette meg az örményországi Erebuni támaszpontján állomásozó légiflottáját, amelynek állománya így huszonöt MiG-29-es és MiG-25-ös vadászgépre nőtt. E helyzetre válaszul Azerbajdzsán bejelentette, hogy ragaszkodik a Kaukázuson túli haderőmegosztást rögzítő dzsinahi konvenció által szerinte neki engedélyezett száz vadászgép beszerzéséhez (szintén MiG-29-esekre fáj a foguk), tekintve, hogy az Örményországban állomásozó orosz gépeket az örmény kontingens részének fogják fel. Bár a hadi eseményektől távol van, Moldávia éppen október 23-án jelentette be Isztambulban, hogy kétéves moratóriumot kér a Dnyeszter menti orosz csapatok kivonására. Ez viszont lényegesen többet jelent, mint egy szimpla reklámot az orosz hadiiparnak.

A látványháború másik fontos eleme, hogy az orosz vezetés nyilvánvalóan elejét igyekszik venni annak, hogy akár az EU, akár Amerika közvetítőként jelenjen meg a konfliktusban. Erre nemcsak a kosovói lecke miatt van szüksége, hanem azért, mert elemi gazdasági érdekei fűződnek térségbeli befolyásának megtartásához.

A hivatalos Törökország viszont tartja magát ahhoz, hogy a konfliktusban szigorúan semleges. Nem hivatalosan Moszkva korábban rendszeresen felvetette, hogy Ankara burkoltan beavatkozik a válságba, s tisztekkel segíti a szakadár erőket, ez azonban kacsának bizonyult. Ankarának ugyanis mint púp a hátára, úgy kell egy, a saját iszlám radikálisait is megszégyenítően szélsőséges, fundamentalista támaszpont a Kaukázusban. Az viszont nyílt titok, hogy a török iszlamista és nacionalista szélsőségesek rokonszenvvel fordulnak a csecsen szakadárok felé. Így Groznijban lépten-nyomon találkozhatunk olyan török nyelvű plakátokkal, amelyek Csecsenföldet "a farkasok hazájaként" dicsőítik. Ettől azonban még senkinek nem lesz gyereke.

De a csecsenföldi meccs nem csak presztízs- és gazdasági szempontokból lényeges Oroszország számára. Bár a kaukázusi peremvidékek szerepelnek gyakrabban a sajtóban, az oroszországi iszlám igazi súlypontja északon, a volga-uráli régióban van. Csecsenföld és a föderáció egyik leggazdagabb területének számító Tatarsztán sorsa sok tekintetben párhuzamos: csakhogy Kazany és Ufa esetleges elszakadását nem élné túl Oroszország.

És akkor előbb-utóbb komoly gondok lennének a lengyel-kínai határon!

Az iszlám szempont

Csecsenföld kérdését nem lehet elválasztani az iszlámtól sem. A központi - és helyi - hatalommal látványosan szembenálló, az orosz és a nemzetközi sajtóban általában vahabitának nevezett iszlám radikálisok - akiknek, hangsúlyozzuk, semmi közük nincs a XVIII. században Arábiában elterjedt wahhábiyya szektához - szemmel láthatóan már a helyi lakosság bizalmát sem bírják. Legalábbis erre utal, hogy Maszhadov kénytelen volt erővel eltávolítani a székéből Csecsenföld muftiját, Kadirovot, aki nyíltan felemelte ellenük a szavát. Ez pedig azt jelenti, hogy az orosz támadás előtt meglehetősen éles lehetett már az ellentét a hagyományosan radikális csecsenföldi iszlám és az extremista erők között. A jordániai származású Hattáb parancsnok látványos, de szemmel láthatóan visszhangtalan segélykérései is erre utalnak. Azt, hogy a csecsenföldi harcokban számos külföldi, főként arab országokból érkezett iszlám extremista vesz részt, máshonnan is tudjuk. Az orosz sajtó a csecsenföldi Nohaj-jurtból és Meszkiti faluból adott hírt "arab fegyveresek" jelenlétéről, s ez utóbbi helyet tartja a főhadiszállásuknak. A csecsen extremisták állítólag már arra is kísérletet tettek, hogy a jelenleg Afganisztánban bujkáló Uszáma bin Ládin segítségét kérjék. ´ lehet, hogy előbb-utóbb tényleg fel fog bukkanni Csecsenföldön, ugyanis Afganisztánból kifele áll a szekere rúdja. A tálibok rendezni szeretnék kapcsolatukat Amerikával, s már bejelentették, hajlandók teljesíteni Washington ama feltételét, hogy ennek fejében adják ki nekik Uszáma bin Ládint, feltéve, ha a bírósági eljárás "az iszlám szabályaival összeegyeztethető" lesz. És ez, valljuk be, jó kis feltétel.

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1999/43. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra