Arról, hogy a honi és a helyi sajtóban egyaránt mínuszos hírként közölt Torgyán-látogatás sikeres volt-e vagy sem, eltérőek lehetnek a vélemények. Én bizonyosan nem akkor tennék hivatalos látogatást egy országban, amikor az háromnapos nemzeti ünnepet ünnepel, és amikor az ünnep mellett Keizo Obucsi japán miniszterelnökkel és egy német tartományi parlamenti küldöttséggel is konkurálnom kell. És semmiképpen sem időzíteném a látogatásomat ahhoz, mikor akarja megnyittatni velem a számára alapíttatott egyszemélyes maszek magyar tájékoztató központot a kabinetfőnököm felesége. Sőt ha már komolyan veszem, hogy miniszterként a köz szolgája vagyok, nem tennék úgy, mint Kohn bácsi, aki az első világháború kitörésekor azzal vigasztalta untauglich fiát, hogy majd kap a papától csákót, kardot, puskát, lovat, és lesz egy magánkatona. De ha már megteszem, akkor legalább tájékozódom aziránt, milyen állapotban van az a romhalmaz, amit magyar tájékoztató központként át kell adnom. Ugyanis állati blamázs, ha kiderül, hogy sem a központot nem tudom átadni, sem pedig érdemi tárgyalásokat nem tudok folytatni. Sőt ha még az a csúfság is ér, hogy a Nádam birkózóversenyének döntőjét nézve mongol társminiszterem, Cs. Szodnomceren bő másfél órát késik a fogadásról, akkor is kirúgatom a stábomat, ha távozásom után tíz nappal megbukik a mongol kormány.
A kormányválság
A jelenlegi mongol kormányválság, ami után 15 hónap alatt immár a harmadik miniszterelnök távozott, egyébként nem tekintendő túlzottan tragikus eseménynek. R. Amardzsargal, az Oroszországban végzett, 38 éves közgazdász, idáig külügyminiszter ugyanis nem állított fel új kormányzatot. A 76 tagú Nagy Népi Hurálban 2000 júniusáig kényelmes többsége van a koalícióban kormányzó Mongol Nemzeti Demokrata Pártnak (34 mandátum) és a Mongol Szociáldemokrata Pártnak (13 mandátum). A három független képviselővel pont ötven vokssal bírnának (szemben az egykori állampárt, a Mongol Népi Forradalmi Párt 25 helyével), és ha nem jött volna közbe egy malőr, hát senkinek eszébe nem jutott volna kiadni Narancacral miniszterelnök obsitját.
A Makaóról menekülő szerencsejáték-ipar ugyanis éppen Mongóliát szemelte ki áttelelési helyül. Monmacau néven társaságot is alapítottak, amely koncessziót kapott játéktermek üzemeltetésére. Ez év elején azonban az Orbán Viktorral minden jel szerint egy hullámhosszon rezgő Cog igazságügy-miniszter úgy ítélte meg, hogy a szerencsejáték-ipar által idevonzódó prostitúció és kábítószer-kereskedelem nagyobb kockázatot rejt magában, mint a szerencsejátékok haszna. Ezért a kormány késznek mutatkozott a Monmacau által letétbe helyezett valamivel több mint egymillió dollár visszafizetésére is. A társaság - amely két bingótermet azért üzemeltet - inkább vesztegetéssel próbálkozott, de az ügyben érintett három kormánypárti képviselő börtönbe került. Bagabandi köztársasági elnök azóta sem járult hozzá a szabadlábra helyezésükhöz. Narancacral miniszterelnök bukását azonban mégsem ez okozta, hanem az, hogy titkos levélben értesítette Moszkvát Ulánbátor beleegyezéséről abba, hogy ismeretlen orosz befektetők 240 000 dollárért megvehessék az Erdeneti rézbánya 49 százalékos orosz állami részesedését, amelynek reális értéke eme összeg mintegy százszorosára becsülhető. Narancacralt nemcsak a mongol elővásárlási jog feladásával vádolták, hanem azzal is, hogy még minisztertársaival sem egyeztetett.
Mindezen események egyik tanulsága nyilvánvalóan az, hogy a mongol közélet instabil és korrupcióra hajlamos. De ezt elmondhatjuk Belgiumtól Olaszországig még számos, Mongóliától nyugatabbra fekvő országról. Ugyanakkor nem mehetünk el a mellett a tény mellett sem, hogy Mongóliában valóban demokrácia van, és van annyira nyitott a társadalom, hogy bizonyos stikliket csak megkísérelni lehessen, megvalósítani már nem. Ez viszont üdítő kivételnek számít Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Ez a tény pedig sokat elárul magáról Mongóliáról is. A földrajztudomány szerint Belső-Ázsiához számító ország ugyanis jelenleg furcsa átmenetet alkot Kelet-Ázsia és Kelet-Európa között. Miközben gazdaságát egyre több szál fűzi Ázsia keleti végeihez, az ország politikai folyamatai egyértelműen Kelet-Közép-Európa mozgásait idézik, s e tekintetben Mongólia még a FÁK-régiótól is "nyugatabbra" helyezkedik el, leginkább Bulgáriával és Romániával állítható egy sorba. Ami megint csak nem véletlen: a sarló és kalapács uralta nagy eurázsiai síkságon Ulánbátor volt az utolsó posta a Kelet és a Délkelet felé.
Gazdasági csapda
Az ígéretes lehetőségek azonban egyelőre csak papíron léteznek. A mongol gazdaság jelenleg nem működik, az ország segélyekből él, és ebben már-már világcsúcstartó. A donor országok két legjelentősebbike Németország és Japán. 2002-ig azonban mindenképpen megváltozik a helyzet. A segélyprogramok lassan leállnak, és az országnak meg kell próbálnia a saját lábára állnia. Mongólia jelenleg Japántól és az Ázsiai Fejlesztési Banktól számíthat a legintenzívebb támogatásra. A Világbank képviselője, Richard L. Ground viszont éppen augusztus 5-én kereste fel J. Ocsirszuh ügyvezető pénzügyminisztert, hogy kifejezze afeletti nemtetszését, hogy a mongol parlament elutasította a magánszektor fejlesztésére a Világbankkal kötendő szerződést. Ez egyébként azért is meglepő, mivel a mongol kormányzat elvben elszánt a gyors privatizációra, amelynek során 2000-ig gyakorlatilag kiárusítanák az állami kézben levő ipari kapacitásokat. Ez nem lesz könnyű, hiszen még a főváros infrastruktúrája sem éri el a nyolcvanas évek szintjét. Utcáról telefonálni jószerivel csak néhány, egy kézen megszámolható helyről lehet, a lakások zömében van ugyan telefon, de csak városi vonallal és özönvíz előtti tárcsás készülékkel. A kevés számú internetelérhetés is csak analóg telefonos hozzáféréssel működik, lassan és igen drágán. Igaz, a városban feltűnőbb a gáz teljes hiánya a lakásokban, az egyetlen energiahordozó a villany. (Központi fűtés és meleg víz azonban általában van.) Ennél is feltűnőbb a vidék elmaradottsága. Még járási székhelyeken is ritka a csatornázás, illetve magától értetődő a közös, pottyantós latrina. Emellett pedig mintha a mongol kormányzat túllihegné privatizációs elkötelezettségét: a privatizációra felkínált vállalatok között (listájukat ld.: www.spcgov.mn) ugyanis számos négy-öt fővel működő vidéki kóceráj is van, amelyekért aligha kaparják magukat véresre a nyugati befektetők.
Batyu és konténer
Az országot a kilencvenes években paradox módon éppen a vidék nyomora mentette meg az összeomlástól. A közös gazdaságok felszámolása után magától értetődően állt helyre a nomád családi gazdaságok rendje és vele az önellátás. (Ami voltaképpen soha nem is omlott össze, csak vörös lepelbe burkolták.) Az ország relatív szegénysége egyébként még egy esetben szerencsének bizonyult. Mongólia kimaradt a tavalyi nagy ázsiai pénzügyi összeomlásból, sőt az olcsóvá lett koreai pénz még a batyuzó kereskedelmet is fellendítette. Mongolok százai utaztak Dél-Koreába, hogy az olcsón felvásárolt bóvlit az ulánbátori utcákon adják tovább. Mindez kísértetiesen emlékeztetett a kilencvenes évek első felére, amikor - az állami külkereskedelem összeomlása után - külön üzletággá lett a transzszibériai expresszen való batyuzás meg a konténerkereskedelem. (Ez utóbbi abból állt, hogy tetszőleges tömegáruval kellett - és kell még ma is - megtölteni egy konténert, amit a rendeltetési helyére szállíttatunk, és máris megkezdhetjük az árusítást.) A mongol piacok zömében ma is konténerekből árulnak. Ez a rendszer azonban nem lesz már sokáig fenntartható. A vidék elmaradottsága miatt ugyanis az ország nem fér hozzá saját erőforrásaihoz, a nemzetközi segélyeket és befektetéseket pedig kényszerűen a főváros éli fel. Ez viszont magától értetődően húzza a vidéki lakosságot a főváros felé, ahol azonban nem találja meg a helyét. Ulánbátor környékén már kialakultak azok a bádog- és fakalyibákból, kiszuperált vasúti kocsikból és jurtákból álló telepecskék, amelyek lakói a városba igyekvő forgalom kiszolgálása és megmaradt állatállományuk segítségével még megélnek, de ki tudja, meddig. Életkörülményeik azonban már most szegényesebbek, mint az igazi nomádoké, igaz, villanyuk általában van. S valami pénzük is, míg a nomád a fogkrémre és benzinre valót is úgy guberálja ki a festett ládafiából, mint Móricz parasztasszonya a hét krajcárt. A város pedig már most teli van munkanélküli fiatalokkal, koldusokkal és olyan nyomorultakkal, akik a munkanélküliség valósága elől valamilyen vállalkozás illúziójába menekülnek, mint cipőpucolók vagy utcai árusok.
A csapda rugóját azonban egy másik fontos tény adja. A nomád gazdaság képes ugyan arra, hogy önellátó legyen, de arra már nem, hogy önmagában növekedjen is. Jól meghatározható demográfiai keretek között képes csak fennmaradni, lévén, hogy a legelőterület külterjes kihasználása az alapja. Sem az állatállomány, sem a belőle élő lakosság száma nem növekedhet tehát a végtelenségig. A várost viszont nem igazán képes ellátni, hiszen a felesleg minimális, és a szállítás jószerivel megoldatlan. Ulánbátor nem véletlenül van már most tele importált élelmiszerrel, köztük húsáruval és tejtermékkel is. (Ráadásul az ország alacsony népsűrűsége izgatóan hat a szomszédos, túlnépesedett Kínára.) Azt pedig, hogy egész vidékek egészségügyét a körzetileg illetékes sámánok gondjaira bízzuk, talán nem látszik a XXI. századdal összhangban levő megoldásnak. Mongólia csak úgy kerülheti el az összeomlást, ha erőteljes vidékfejlesztési programba kezd. Egy ilyen fejlesztés azonban nemcsak a nemzetközi pénzügyi köröket állítja kihívások elé, de a szemünk elé hoz egy a hatvanas évek óta állandóan a háttérbe szorított kérdést is. Azt, hogy egy ősi életforma megtartása, illetve feltámasztása és egy ország fejlődése hogyan képzelhető el együtt?
A tibeti kártya
Mindezek mellett fel kell adni egy nyugati illúziót is. Nevezetesen azt, hogy elképzelhető-e a modern világ körülményei között olyan független reliktumországok léte, ahol az emberek évezredes körülmények között élnek, önként és dalolva. Mongólia modernizációjának kérdése pedig még egy fontos területéről is szól, nevezetesen Tibetéről. Mongólia és Tibet kultúrája a XVI. század óta összefügg. Nemcsak azáltal, hogy azóta államvallás az országban a tibeti buddhizmus sárga (gelugpa) irányzata, de a sárga rend fejei, a dalai lámák is sokat köszönhetnek a mongoloknak. Legalább ennyire látványos volt az a gesztus is, ahogy a dalai láma Indiában megtalálta s Ulánbátorba küldte azt a tibeti szerzetest, aki szerinte az 1924-ben elhunyt nyolcadik Bogdo Gegen utóda. Ez nyilvánvalóan nem annyira a mongol buddhista hívőkről szólt, mint Dharamszala és Peking viszonyáról. Mindezek ellenére, bár a mongol lámaista egyház erősödőben van, igazán komoly befolyása még nincs a mongol politikára. Egy dolgot viszont emlékezetünkbe idézhetünk. Mongólia sorsa nemcsak a közös kulturális háttér miatt fontos Tibetben (szinte nincs olyan jurta, amelyben ne lenne kinn a dalai láma arcképe), de Mongólia sikeres talpra állása mintául is szolgálhat Tibet számára. A dalai láma emigráns kormánya ugyan elkötelezte magát Tibet modernizálása mellett, gyakorlati példát azonban momentán nincs honnan vennie. Mindazonáltal nem képzelhető el, hogy Mongólia a vallás kedvéért ujjat húzna déli szomszédjával.
A geopolitika
diszkrét bája
Mongólia jövőjét mindazonáltal ugyanaz fogja meghatározni, ami a múltját is. A geopolitikai helyzete szerint továbbra is Oroszország és Kína közötti ütközőállam. Oroszország befolyása már nem annyira látványos ugyan, mint 1991 előtt volt, de mind a mai napig megkerülhetetlen. Bár a mongolok zöme hosszúnak és megalázónak tartotta az orosz (szovjet) függést, enélkül az ország ma Kína egy határvidéki tartománya lenne, mint ahogy Belső-Mongólia, amely nem tudott kitörni a kínai függésből, ma az is. Bár másfélszer annyi mongol él itt, mint az anyaországban, s az életszínvonal is jobb, a kínai hatóságok gondosan betelepítettek a hárommillió belső-mongóliai mellé 27 millió kínait.
Az ország számára Japán jelenthetné a mentőövet, amely hajlik is bizonyos látványos gesztusokra, de tényleges beruházásai minimálisak. A látványos gesztusok motivációja pedig nyilvánvalóan Kína, a közös ellenség. Ezzel együtt évente tizenkétezer japán turista keresi fel Mongóliát, és nem véletlen az sem, hogy a japán miniszterelnök látogatását követően maga Csiang Cö-min kukkantott be Ulánbátorba.
Kína mellett egyébként Tajvan is figyel Ulánbátorra. Ez utóbbi egész egyszerűen a saját területének tekinti Mongóliát, de még a tőle északra elterülő, 1944 óta az Oroszországi Föderációhoz tartozó Tuvát is. Ez nem csupán abban nyilvánul meg, hogy Tajpejben rendszeresen betöltik a tibeti és mongol ügyek miniszterének tisztségét (ami körülbelül olyan fontosságú lehet, mint 1919 őszén a fiumei kormányzóé és a horvát báné Magyarországon), de a Tajvanra vetődő mongol állampolgárokat belföldiként kezelik, s legalábbis szimbolikusan tajvani személyazonossági iratokkal látják el. Mongólia egyébként meglehetősen neurotikus kapcsolatokat tart fenn egy harmadik, nem szomszédos országgal is. Ez Kazahsztán. A feszültség oka az, hogy Mongólia legnyugatabbi megyéjét, Bajan Ölgíjt szinte kizárólagosan kazahok lakják, akiknek nem igazán felhőtlen a viszonyuk az ulánbátori központi kormányzattal. Kazahsztán nem tart fenn Mongóliában képviseletet, Oroszország képviseli a FÁK-térség többi országával együtt.
Dobrovits Mihály
Mongol, magyar két jó barát
A jelenlegi magyar miniszteri utazás kudarca nem Torgyán József érdeme. Az ilyen utazások sikeres lebonyolításáért mindig a szakreferatúra a felelős. Azt, hogy Torgyán útja pont egy állami ünnepre esett, és ennek következtében - bár a legmagasabb helyeken is fogadták - nem folytathatott igazán érembeli tárgyalásokat, inkább kiséretének személyes ambíciói határozták meg. Torgyán kabinetfőnökének, Tallós Emilnek a felesége, Obrusánszky Borbála lehetett leginkább érdekelt abban, hogy a számára létrehozott ulánbátori magyar tájékoztatási központot pont a nemzeti ünnepen nyissák meg. Ezt a központot egyébként elméletben nem a köztársaság hatóságai hozták létre, hanem - kissé szokatlan módon - a Deák Ferenc Alapítvány. Ami arra utal, hogy valaki már megint magánbubujának tekinti a köztársaságot.
A Torgyán-látogatás körüli szerencsétlenkedések mindenestre az állatorvosi tankönyv beteg lovaként tükrözik mindazokat a hibákat, amiket Magyarország a közép- és belső-ázsiai térségben el szokott követni. Ezek egyike a térség lebecsülése, a másik pedig a sötét tájékozatlanság, amelyet holmi ködös nemzeti mitológiákkal próbálunk meg helyettesíteni. Pedig Mongóliában senki sem tekint minket távolba szakadt kisöccseinek, és a jurtába belépve sem fognak barátságos ősmagyar nyelven a Fradi-Újpest második félidejének állásáról kérdezősködni. Magát a rokonainknak csak a mongóliai kazahok Mazsar törzse tartja, de ők is inkább némi távolságtartással. (Ezt pedig éppen Ulánbátorban nem kell túlzottan hangoztatnunk.) E térséggel foglalkoznunk nem azért kell, mert valami nemzeti titkot lehet itt megtalálnunk, hanem mert ezeknek az országoknak stratégiai fekvésük van, és fontosak a leendő gazdasági kapcsolataink számára.
Mongólia esetében pedig két dologra érdemes odafigyelni. Az ország 2002 után kikerül a nemzetközi pénzügyi inkubátorból, és a saját lábára kell állnia. Ez viszont lehetőségeket jelenthet nekünk is, az állategészségügy, a tenyészállatexport és a bányászat területén mindenképpen. A Mongólia számára kruciális állategészségügyben ma is működnek sikeres közös vállalkozások. Jelenleg magyar kormánytanácsadó segíti a mongol villamosenergia-szektor privatizálását, igaz, amerikai pénzen. A másik dolog, ami miatt vigyázó tekintetünket Keletre kell vessük az, hogy 2002-re, ha EU-tagok leszünk, számos ponton alkalmazkodnunk kell az EU-n belüli szigorú kvótarendszerhez. A liberális értelmiségi mítoszokkal szemben az EU gyakran bürokratizáltabb, mint a KGST. Ebből viszont az következik, hogy nem marad más utunk hátra, mint az EU-n belül feleslegesé váló kapacitások kitelepítése az országból. Ilyen lesz például a magyar konfekcióipar, amely jelenleg is nagy számban használ mongol munkaerőt. De a múltbeli kapcsolatok alapján Mongóliában ma sem ritka a magyarul tudó munkavállaló. Azaz Magyarországnak úgy kellenek a Mongóliával, Kazahsztánnal és egyéb, itthon világvéginek tekintett országokkal való kapcsolatok, mint egy falat kenyér. Fontos kitörési útvonalra lelhetünk bennük.
