Götz Eszter

A kétnyelvű építészeti monográfia fekete-fehér (de leginkább szürke) címlapjára a gerinc irányából előre és hátra is egy nagy piros, rá­adásul fényesre lakkozott B betű úszik be.

Újratervezéshez még a GPS-nek is szüksége van néhány másodpercre, pedig csak az adott koordináták viszonyát mérlegeli egy kiválasztott úthoz. De vajon mennyi időre van szüksége egy szakmának, a társadalom bármelyik szeletének ahhoz, hogy a régi koordináták eltűnése és az újonnan meghatározható irány hiányában újratervezze önmagát? És hogy néz ki ugyanez az elbizonytalanodás kívülről, a szakma, közösség stb. körein túl? Látszik egyáltalán, hogy gáz van? És ha látszik, az gáz?

A Dísz teret lezáró épület története sűrítve hordozza a legújabb kori magyar történelem tudathasadását. Olyannyira, hogy most, amikor hét évtized után végre levetkőzte rom állapotát, nem tudni, mi lett belőle.

Nagy varázslat kell ahhoz, hogy kétórányi diavetítésből nemhogy film legyen, de felállva éljenző közönség fogadja Cannes-ban. Pedig ez történt Wim Wenders Sebastião Salgado brazil származású fotóművészről készített portréfilmjével. Mától vetítik a hazai mozik.

Egy nálunk józanabb utókor majd úgy fogja számon tartani a Városligetet múzeumokkal beépítő gigavállalkozást, mint a fordított logika mintapéldáját, ahol minden fordított sorrendben, felcserélt preferenciák szerint működött.

Budapesten régebben három építészeti galéria működött folyamatosan: Kévés György, Nagy Bálint és Winkler Barnabás kiállítóhelyei. Mindhárman a saját munkájuk eredményéből forgattak vissza annyit, hogy kiállításokkal tartsák ébren az építészet iránti érdeklődést. Az utóbbi időben már csak két ilyen hely volt: a Budapesti Építész Kamara által öt éve működtetett Fuga és Winkler galé­riája, a HAP. Most ez utóbbi is bezárt.

Az önellátó konyha, a vasúti információs rendszer és az életmentő aknakereső persze nem játék, és csak látszólag nincs semmi közük a dizájnhoz.

A kampányhajrában átadott beruházások közvetlen hasznot hajthatnak a szavazófülkékben a városvezetőknek, igaz, a kudarcok emléke jóval maradandóbb. Mit hozott és mit hozhatott volna Budapestnek az elmúlt négy év?

Nyár közepére, amikor a pesti zsidónegyed, vagyis ma már inkább bulinegyed teljes gőzzel szívja a turistaforgalmat, megújult a Madách tér. Az eredmény nem túl látványos, és sokan pufognak, mert a zöldhiányos Erzsébetváros itt sem kapott buja ligetet, és persze ezt is, mint mostanában országszerte az összes közteret, jórészt leburkolták kővel. De nézzük reálisan a dolgot: a koszlott autóparkolóból mégiscsak gyalogosoknak való nyugodt, városias tér lett. Fákkal, vízzel, hellyel, ahol lehet sétálni, deszkázni, üldögélni.

Az építészet nem egy szakma belügye. Hogy ez mégis milyen kevéssé nyilvánvaló, azt ékesen példázza az a sok éve húzódó folyamat, ami Magyarországon a nemzeti építészetpolitika kidolgozása és elfogadása körül zajlik.

Díjat alapít, szakmai közösséget szervez, és írásaiban nyugodt, objektív érveket sorol fel olyan tervezett beruházások ellen, amelyek szinte mindenkiből heves indulatokat váltanak ki. A Római-part és a Városliget aggasztó jövőjéről és a tájépítészszakma szerepéről kérdeztük.