Újratervezéshez még a GPS-nek is szüksége van néhány másodpercre, pedig csak az adott koordináták viszonyát mérlegeli egy kiválasztott úthoz. De vajon mennyi időre van szüksége egy szakmának, a társadalom bármelyik szeletének ahhoz, hogy a régi koordináták eltűnése és az újonnan meghatározható irány hiányában újratervezze önmagát? És hogy néz ki ugyanez az elbizonytalanodás kívülről, a szakma, közösség stb. körein túl? Látszik egyáltalán, hogy gáz van? És ha látszik, az gáz?

A nyilvánosan kibeszélt útkeresés a korábbi kommunikációs formák felbomlásával és a válságban átformálódó társadalmi viszonyok közepette létszükséglet volna. Ennek ellenére kevés szakma veszi a bátorságot, hogy kitapogassa a múltbéli okokat, és velük együtt a jövő esélyeit. Az öntisztulás fájdalmas. Kevés hozzá a névtelen felhördülés egy-egy intézmény, szakmai díj vagy fesztivál hirtelen megszűnése körül, nem elég a neten vívott parttalan kommentháború, kevés bármennyi konferencia, ahol tökéletes érdektelenségtől kísérve ki-ki eljárja a pávatáncot. Nagy bajban kell lenni ahhoz, hogy elinduljon egy átgondolt újradefiniáló folyamat. Ha csak a magyar kultúra terüle­teit nézzük, ilyen helyzetben van ma a filmes közeg, jó tempóban halad erre a színházi világ, a kulturális sajtó, de legmélyebben talán – gazdasági természeténél és a hatalomhoz kötött léténél fogva – az építészet landolt.

Az Építész Szakkollégium Csóka Attila Róbert és Smiló Dávid vezetésével 2011–12 folyamán nyilvános beszélgetéssorozatot kezdeményezett az építészeti kritika jelen állapotáról. A megszólítottak mindegyike – Moravánszky Ákostól Bojár Iván Andráson vagy Szabó Leventén át Kerékgyártó Béláig és Szemerey Samuig – úgynevezett véleményvezér az építészetről folyó kommunikációban, ír, blogol, tanít, lapot szerkeszt, kiállítást rendez. A tíz interjúból és Miklósvölgyi Zsolt bevezető, összegző szövegéből most kötetet jelentetett meg az Új Forrás kiadó. Szürke borító mögé bújt százharminc oldal, nagy valószínűséggel csak néhány tucat szakmabeli fogja kézbe venni. Végigolvasni talán még ennyien sem, hiszen látszólag semmi különöset nem ígér, és az építészeknek van elég bajuk, minek bíbelődnének még a kritikusokkal is. Holott könnyen lehet, hogy éppen e feltűnőnek egyáltalán nem mondható kis füzetkéből kapnának útmutatást. Csóka és Smiló ugyanis, mint a beszélgetések moderátorai, a kérdések sorával nem csupán egy önmagában partikuláris műfaj kereteit tisztázzák. Minduntalan arra ösztönzik interjúalanyaikat, hogy kilépjenek a közeg zárt teréből, és gondolkodási modelleket mutassanak meg. Nem is kell sokat bökdösni őket; szinte mindannyian maguk vetik föl azokat a szempontokat, amelyek rávilágítanak az építészet mai önképére. Beszélnek a nyomtatott és a digitális sajtó harcáról, az építészeti kritika hiányzó szótáráról, a sértődött építészről, a szándékosan provokáló kritikusról, a véleményt nem szívesen formáló laikusokról, az építészet berkeibe friss szemmel beleavatkozó bölcsészekről és arról, hogy a tervezés valójában nem rajzolást jelent, hanem egy sok összetevőt mérlegelő, komplex gondolkodási folyamat. Vagyis az egész rendszer dinamikájáról. Mindezt azért, hogy megfogalmazzák, mi a baj, mi a következő lépés. Melyik szakmának, melyik tevékenységi körnek ártana egy hasonlóan jó szándékú átvilágítás?

A kritika a magyar nyelvben azt jelenti: kifogás, elutasítás, leszólás. Emiatt már a kiindulópont is hibás, hiszen a kritikának mint műfajnak nem ez a szerepe. Nem kérdőre vonja a tárgyát, hanem szavakba foglalva körbejárja, megfejti a más eszközökkel benne foglalt kódokat, mérlegeli a hatását. Szövegbe helyezve bármi (itt most az építészet) tovább gondolható a nyelv elemeivel, része lesz a közösnek. Témává lesz, mert fontos. Építészeti írásokat ma Magyarországon csak építészek olvasnak, miközben mindenki minden napját az építészet termékei között, azok hatásai alatt éli. Egy meglehetősen zárt szakma alakítja azt a teret, amiben létezünk, amely szüntelenül hat ránk, keretet ad a tevékenységeinknek. Vajon ez nem elég ahhoz, hogy közügynek tekintsük? És ezen a gondolatsoron elindulva nem kellene sokkal több területet közügynek tartanunk, mint amit ma annak gondolunk?

Ez a kis kötet pontosan jelöli ki, mi hiányzik ma Magyarországon a működő demokráciához. Építészetről és kritikáról beszél, de amiről valójában szól, az nem más, mint a közügyek vállalása, a politika: a polis dolgaiban való részvétel. Magyarországon a politika szó jelentése is félrecsúszott, bezárult, közügyből egy szűk csoport belügyévé lett, ahonnan nézve – sok egyéb terület mellett – az építészet is közvetlen kormányintézkedések közé szorítható. De ez csak egy nézet a sok lehetséges közül, ráadásul egyre nyilvánvalóbban tarthatatlan. Ideje megkeresni a többit is, hátha onnan nem tűnik lehetetlennek az újratervezés.

Új Forrás, 2015, 132 oldal, ármegjelölés nélkül. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. Két héttel ezelőtti, Hello Woodról szóló cikkünk (Falu végén gurul a kocsma, Magyar Narancs, 2015. augusztus 14.) alatt ezt elfelejtettük jelezni, pedig az az írás is ebbe a sorozatba készült.