Götz Eszter

Elszabadult zászlóshajó

Múzeumok a Városligetben
szerző
Götz Eszter
publikálva
2015/3. (01. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy nálunk józanabb utókor majd úgy fogja számon tartani a Városligetet múzeumokkal beépítő gigavállalkozást, mint a fordított logika mintapéldáját, ahol minden fordított sorrendben, felcserélt preferenciák szerint működött.

December végén nyilvánosságra hozták a Városligetbe szánt múzeumi negyed épületeire kiírt nemzetközi tervpályázat eredményét, illetve az öt közül négy múzeum érvényes tervét. A legnagyobbra, az Új Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum közös épületére a zsűri szerint az első forduló nem hozott érdemi eredményt, így az egy következő, immár meghívásos pályázaton, április közepén dől el. Mindenesetre a múzeumi negyed leendő képe már kezd kirajzolódni. A vállalkozást övező köd nem oszlik, de városképi megjelenése formát öltött, és ettől kezdve az amúgy is rendkívül problematikus Liget-koncepció egy további, az építészet és a park viszonyát érintő kérdéssel bővül.

Átadásra termett

Sokan sokféle megközelítésből gondolták már végig a ligeti múzeumi negyedtől várható károkat, a nem létező uniós források helyett az államháztartást terhelő 150 milliárdos költségtől a nehezen indokolható múzeumkoncentráción át a Liget meglévő értékeihez mi­nimális érzékenységgel, a civil igényekhez ugyanilyen rugalmatlansággal viszonyuló projektirányítást. Úgy tűnik, Európa jelenleg legnagyobb múzeumfejlesztési projektje minden szempontból átgondolatlan vállalkozás. Hatástanulmánya akkor készült el, amikor a budai vár kormányzati einstandolásából kinövő ötlet a szabályozóktól és a józan megfontolásoktól elszabadulva már árkon-bokron, de legalábbis egy elhelyezési ötletpályázaton és egy kétfordulós építészeti tervpályázat felén is túl járt. Ráadásul ez a hatástanulmány is csak a megtérülés közvetlen pénzügyi mutatóit jelzi, ami adóban, látogatószámban, vendégéjszakában mérhető ugyan, de minőségi indikátorokat nem ismer. Pedig egy legelső hatástanulmánynak tisztáznia kellett volna ezeket az alapokat: az egész koncepció értelmét és célját, a 80-100 éves fák életben maradási esélyeit az építkezés végéig, a Ligetet használó városlakók komfortérzetét az átdefiniálás után, a park és az intézmények viszonyát, a meglévő és még hasznosítható, bővíthető épületek feladatkörét, az egész hazai múzeumi szféra jövőjét, Budapest hosszú távú fejlesztési esélyeit és így tovább. A villámgyorsan törvényi hátszelet kapott projekt csőlátását próbálta korrigálni Bardóczi Sándor táj­építész és független szakértői csapata a Városliget+ elnevezésű alternatív koncepcióval, amely annyi felelősségtudatot és jövőérzékenységet mutatott fel, hogy nem is csodálkozhatunk, ha nem hagyott különösebb nyomot a most érvényes változaton (Bardóczival készült interjúnkat lásd: „Jönnek majd a dózerek”, Magyar Narancs, 2014. június 19.).

A Liget Budapest mindezekkel dacolva robog tovább. A decemberi eredményhirdetés előtt egy hónappal még a kulturális kormányzat is kissé elbizonytalanodott, hogy van-e forrás 2015-ben az előkészítésre. Hoppál Péter államtitkár 50 százalék esélyt adott a folytatásra, de a miniszteri biztos rendbe tette a dolgot. Úgyhogy nyugodjunk meg, a következő választási hajrában, 2018 tavaszán a Liget múzeumait fogják ünnepélyesen átadni, mind az ötöt legalább egyszer. A nyilvánosságra hozott tervek azt is megmutatják, mi fog állni a díszszalag mögött. És persze azt is, hogy a nemzetközi zsűri – amelyben egyenlő számmal voltak neves külföldi és magyar építészek, illetve mú­zeumi csúcsszakemberek – szerint milyen térbeli-vizuális keretet kapjon a „magyar kultúra zászlóshajója, amely nem csupán a magyarok, de az egységes Európa büszkeségévé is válik” – Baán László ugyanis a februári tenderkiírásban ezekkel a szavakkal hívta versenybe a világ építészeit.

Fordított piramis

Hogy híven kövessük a Liget Budapest projekt logikai rendszerét, menjünk mi is fordítva, és kezdjük a legkevésbé érthetővel: a két háztömbnyire nyújtózkodó Néprajzi Múzeummal. A francia Vallet de Martinis DIID Architectes pályaműve áttört terei ellenére is tökéletesen leválasztja a városról a parkot. A kiírásban elvárt minőség – a múzeumépület „építészeti megoldásai révén maga is műalkotássá válik” – ebben az esetben értelmezhetetlen. Finom vertikális osztású homlokzata egy irodaháznál barátságos megoldás lenne, de itt, egy százhektáros park oldalában semmi köze a környezethez. Még akkor sem, ha fordított piramis gyanánt az utcaszintre a lehető legkisebb alapterületet terheli, és a felsőbb szinteken bővíti a teret, mert a tető teljes kiterje­désében leburkolt földszint a parktól, sőt a ­városrésztől is teljesen idegen közeget, egy bevásárlóközpontra emlékeztető városi agórát hoz ide. Építészete és környezetalakítása köszönő viszonyban sem áll a múzeum tartalmával, hiába kínál belül nagy, világos tereket és legfelül pazar panorámát, az egész épület inkább egy kilátóterasz szépségeit hordozza. Hiányzik belőle a hely iránti fogékonyság. Nem volnék meglepve, ha egy máshová, más tartalommal tervezett pályamű elegáns átsminkelésével lenne dolgunk.

A FotóMúzeum Budapest és a Magyar Építészeti Múzeum tömbpárja a 19. századi gloriett helyén két osztatlan kocka lesz. A győztes Tima Zoltán – történetesen a Liszt Ferenc reptér bővítésének és a Kossuth térnek a tervezője – és a Közti csapata. Két masztaba, egy fekete és egy világos. Köztük egy nagyméretű, leburkolt, fedetlen városi tér, mögötte a kegyeletből itt hagyott 56-os emlékmű. Ünnepélyes, komor látomás, nem sok köze van a két múzeumban bemutatni kívánt művészeti ágakhoz. Mindkét kockát kettős klimatikus fal veszi körül. A FotóMúzeum üvegpaneljei mögött, a sötét gránitlemezekbe épített LED-fal folyton változó óriásképeket vetít kifelé, mint afféle sűrű városi közegbe telepített médiafal-attrakció bárhol a világon, Kazahsztántól Los Angelesig. Az Építészeti Múzeum előre gyártott betonlemezeit rajzszerű vésések, finom grafikai jelek díszítik. Egy a baj: egy éve már áll Berlinben a Tschoban Foundation által működtetett Építészeti Rajzok Múzeuma, amelynek homlokzata egészen pontosan ugyanilyen. A másodhasznosított budapesti „ötlet” így nehezen mondható ikonikusnak. Az épületpár föld alá vitt múzeumi és parkolórésze bölcs, bár kialakításában nem túl eredeti megoldás, és sajnos semmit nem vesz el az összhatás komor unalmából. Ahogyan a Néprajzi esetében, az építészeti jelkeresés izgalmába belefeledkezett tervezők itt sem hagyták működni a Liget jótékony energiáit, itt is inkább a tökéletesen tervezett rálátásokban, a szimmetria-aszimmetria fogalmaiban, általában az építészeti sztenderdnek való megfelelésben gondolkodtak, mint a környezet sajátosságaiban.

Zöld, szeretlek!

A negyedik épület, a japán Sou Fujimoto tervezte Magyar Zene Háza kiáltó ellentéte az előbbieknek. Egyedül itt érvényesül a park erős hatása, a zöldbe simulás vágya, épített tér és természet harmóniája, s mindez a legfelső fokon. Fujimoto nem is épületeket, inkább tereket kreál, nem véletlenül választotta a Wall Street Journal 2014-ben építész­kategóriában az év innovátorának. A lé­gies, áttört formákkal alig határolt „Zene Erdeje” kis alapterületével, a zöld bevonulásával a földszintre mintha a park folytatása lenne. A fölé boruló, nyílásokkal bőven átlyuggatott, intelligens tetőben helyezte el Fujimoto a kisebb tereket, a nagyobbakat pedig a föld alá. Ez­által az épület egy fa felépítését követi:
a széles, erős gyökér és az ég felé néző, szellős, áttört lombkorona funkciókkal telített tömege igazi építészeti mestermű. Ha valami isteni csoda folytán a Liget Budapest koncepció mégis bukik, bízzunk benne, hogy Fujimoto zeneházát nem temeti maga alá.

Hogy az ötödik épület milyen lesz, azt még nem tudhatjuk, csak annyit, hogy vaskövetkezetességgel itt is megfordítva történtek a dolgok: a meghívott külföldi irodák mellé utólag, a Magyar Építőművészek Szövetsége tiltakozásának hatására került be két hazai építész­csapat is.

Mire az ötödik épület terve is meglesz, állítólag ezen a tavaszon meghirdetik a Liget egészére vonatkozó teljes tájépítészeti kialakítás pályázatát – ugyancsak a fordított logika jegyé­ben. A százhektáros történelmi park átfogó rehabilitációjára ezek után nyilvánvalóan nem tudnak érvényes válaszokat adni. Hiszen a Liget szabadon hagyott, de a várostól részben elfalazott, öt új és négy korábbi múzeum közé szorított parkja csak kiszolgáló zöldfelület lesz, nem a város tüdeje és nappalija, mint ahogyan kétszáz éve mindig, még a mostani, súlyosan leromlott állapotában is. Lehet még kulturális élménysziget – bár ehhez magának a városnak is alaposan föl kellene zárkóznia, és erre rövid távon nincs sok esély. De igazi liget már alig.

 

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. A részletes látványtervek megtekinthetők a ligetbudapest.org weboldalon.

szerző
Götz Eszter
publikálva
2015/3. (01. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...