Meztelen tekintet – Wenders–Salgado: A Föld sója

  • Götz Eszter
  • 2015. március 12.

Film

Nagy varázslat kell ahhoz, hogy kétórányi diavetítésből nemhogy film legyen, de felállva éljenző közönség fogadja Cannes-ban. Pedig ez történt Wim Wenders Sebastião Salgado brazil származású fotóművészről készített portréfilmjével. Mától vetítik a hazai mozik.

Salgado világszerte ismert fotóesszéi, a kétkezi munkásokról készített Workers (1986), az éhség és a népirtás elől menekülő afrikai tömegeket dokumentáló Migrations (2000), a sivatagban menekülő afrikaiakat megörökítő Sahel (2004), majd a 2004–2011 között készült Genezis most képről képre beúsznak a vászonra, mintha egy hatalmas, falnyi méretű könyvben lapozgatnánk. Lassan hömpölyögnek, hogy véletlenül se maradjon ki egy mozzanat, hogy a néző tekintete ne ugorhasson át a kínos részleteken. Brutálisan őszinte, erős kontrasztokkal élő fekete-fehér felvételek sorolódnak, eleinte csak kiemelve a legkeményebbek, később lassan a pályakép időrendjéhez igazodva, témánként. Wenders (interjúnk vele itt) tudja, hogy a figyelem rendkívül félénk, vibráló membrán, ezért jó hosszan a szemünkbe égeti Salgado képeit. Nem szabadulhatunk a brazíliai aranybányászok egymásba kapaszkodó, félmeztelen fürtjének látványától, a csontig soványodott fekete gyerekek tekintetétől, az égő kuvaiti olajkutak füstboltozatától, az agyunkban elviselhetetlen fájdalommá nő a hullahegybe mélyedő markológép darujának nyaka. Közben, a kimerevített fekete-fehér fotók alatt el-elkapjuk két halk szavú ember beszélgetésének foszlányait. A filmrendező és a fotós egymás mellett ül, képzeletben újra és újra előhívják a felvételeket. Wenders rámutat egy képre, Salgado mesél.

Wnders, Salgado

Wenders, Salgado

 


A Föld sója merész műfaji kísérlet: elejétől a végéig film és fotó, mozgó- és állókép határán marad, miközben lassított tempójával és a fotók olykor már fémesen csillogó, éles kontrasztjával szinte a pszichedelikus víziókhoz közelít. Az operatőri munka a Salgadóról készített snitteket is ugyanilyen kemény tónusokba fogja, s ezzel még szorosabb viszonyt teremt az állóképekkel. Maga az optikai élmény és a fotókat létrehozó látomás így egymást áthatva, együtt jön le a vetítővászonról.Eleinte még a készítők sem gondoltak ilyen megoldásra. Wenders a Genezis sorozatról készített volna interjút Salgadóval, a fotós pedig már néhány évvel korábban a fiával, Juliano Ribeiro Salgado filmrendezővel kezdte filmre venni, hogyan dolgozik. Juliano elkísérte Kamcsatkára, az Északi-sarkkörre, az amazóniai őserdőkbe, ahol Salgado a még érintetlen természet nyomait fotografálta. Együtt gurultak a szibériai kavicsokon egy jegesmedve elől, együtt barátkoztak a kőkori életmódot folytató korowai törzs pápua harcosaival. Apa és fiú kései egymásra találásából születtek azok a felvételek, amelyekből Juliano összeállította a film egyik felét, hozzátéve a pálya korábbi dokumentumait, családi fotókat, a Brazíliából Párizsba emigráló fiatal közgazdász 1970-es évektől készült első fotóit. Ezen a ponton csatlakozott kettejükhöz Wenders. Míg Juliano azt kutatta, hogyan formálja a fotós a képet, addig Wenders a fordítottját hívta elő: a kép visszahatását az emberre – a szakma logikáját követve egy sötétkamrában. Salgadóval együtt egy stúdióban fekete függöny mögé ült, súgógépre tette a fotókat és a kamerából levetítette neki őket egyenként, lassan, éppen úgy, ahogyan a film nézőinek, és rászegezte a kamerát. Salgadóból pedig előjöttek a képekhez kapcsolódó élmények, a pillanatok visszaágyazódtak az ott átélt történetekbe, arcán végigperegtek az egykor látottak. Az ausztrál fiúk, akik nap mint nap akkurátusan lemosták a teherautót, mielőtt a meggyújtott olajkutak telibe öntözték azokat a kiömlő olajjal. A közép-afrikai apa, aki éhen halt kisfiát egy tetemkupacra dobva továbbment. A boszniai sztrádán veszteglő autósok, akik közé rakétát lőttek.

false

 

A film egy pontján már elég csupán Salgado tekintete, és már nincs szükség a képek hömpölygésére, mert látjuk a belső képet: szemében ott van az emberi civilizáció pokla, a létezés peremének tapasztalata. A film utolérhetetlen csodáját ez a módszer hozza, a kölcsönhatás mindkét oldalának felmutatása. Itt kapjuk el a lényeget, itt lesz eleven élmény a néző számára mindaz, amit a fotós átélt. És itt derül ki, hogy Wenders már régen túllépett a film műfaji korlátain, már bőven a megértés, a kulturális emlékezet terepén jár, sőt gond nélkül viszi magával a film nézőjét is.

De még innen is van tovább. A ruandai vérfürdőt megtapasztaló Salgado tíz évre visszavonult, egy brazíliai farm újratelepítésével gyógyította magát, kétmillió fa ültetésével létrehozta az Instituto Terra természetvédelmi parkot. Az erdő nőtt, a fotós gyógyult, és ismét dolgozni kezdett, ekkor fogott bele az  emberi kéztől még érintetlen földi tájak fényképezésébe. A film utolsó része ennek a gyönyörű vallomásnak a pillanatait hozza, paradox (vagy mégis inkább természetes) módon ugyanolyan tömény szépséget közvetítve, mint ami korábban az éhezést, tömeges halált megjelenítő fotókon is megdöbbenti a nézőt. Így, ezzel emeli ki Wenders is figyelmünket a szörnyűségek közül, és tapasztja eggyé a két végletet. A film záróképei nem egy nehezen védhető harmóniához jutnak el, hanem az elfogadás, a megértés, a közösen lakott bolygó ritkán megtapasztalt élményéhez.

(Forgalmazza a CinefilCo Kft.)

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.