Honvéd Főparancsnokság a budai Várban

Valamire jó lesz

szerző
Götz Eszter
publikálva
2015/11. (03. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Dísz teret lezáró épület története sűrítve hordozza a legújabb kori magyar történelem tudathasadását. Olyannyira, hogy most, amikor hét évtized után végre levetkőzte rom állapotát, nem tudni, mi lett belőle.

A századfordulón épült palota ügyesen ötvözte a polgári ízlést az arisztokratikussal. A polgárváros és a palotanegyed határán, a budai Vár kiemelt pontján a hatalmat reprezentálta, ugyanakkor részleteiben jól kommunikált a környezetében álló házakkal. Egy tömböt alkotott a Szent György tér felé néző Honvédelmi Minisztériummal, mindkettőt a fiatal Kallina Mór tervezte, a komplexum éppen az ezredéves ünnepségekre készült el. A négyszintes neoreneszánsz palota óriási kupolája kicsit zavarta ugyan a Vár összképét, de elegáns, harmonikus megjelenése, a Dísz tér lakóházai felé mutatott rusztikus kváderburkolata, a homlokzatból kiugró középrizalit korinthoszi oszlopai és fölöttük a mozgalmas timpanon egyértelműen kijelölte a határt a kétszintes klasszicista lakóházak és a kormányzati negyeddé átalakított palotarész között. 1945-ben, az ostrom idején kiemelt katonai célpont volt, a mögötte álló minisztériumi tömböt teljesen szétlőtték, a főparancsnokságból is alig maradt valami. Felső emeleteit 1949-ben kezdték elbontani, a két alsó szinthez nem nyúltak – a Várban több sérült épületen is ezt az elvet alkalmazták. Utólag persze párhuzamos példák tanulságából kiderült, hogy a bontás helyett akár a helyreállítás is szóba jöhetett volna, de az intézmény szimbolikus szerepe miatt ez nem volt alternatíva.

 

Még egy sortűz

A bontás után az a kérdés következett, hogy egy elpusztult környezetben álló fél házat, ami az eredetinek voltaképpen a lábazata, mihez képest lehet helyreállítani, és kiegészíthető-e új, kortárs elemekkel. A funkciójáról is a legkülönfélébb elképzelések születtek, évtizedeken át jöttek-mentek az ötletek, és maradt a rom. Mi­alatt az egykori díszlépcsőház alján traktorok parkoltak, a fogadótereket raktárnak használták, az egész szerkezet életveszélyes állapotban tengődött – és a gyönyörű kváderburkolatban az ostromból itt maradt golyónyomok mellé 1956-ban újabbak zárkóztak fel, a hatvanas években kirajzolódott egy kulturális komplexum terve a palotanegyedben. Húsz évvel később a Honvéd Főparancsnokságnak már turisztikai szerepet szántak, aztán újra a kormányzati funkció került felülre, de volt szándék egy multimédiás központ és digitális könyv­tár, a magyar géniuszt bemutató helyszín, sőt még gyerekvár kialakítására is a rompalotában. A 2004-es tervpályázatban Kis Péter nyertes pályaművéhez a muzeológusok ki is dolgozták az állami szimbólumokat bemutató kiállítás koncepcióját, a tervben javasolt ráépítéssel együtt a palota a kormányzati reprezentációnak is méltó otthona lehetett volna, még a korona idehelyezésének ötlete is előkerült. A pályázat botrányos folytatására, a tervező kiszorításának kísérletére és Zoboki Gábor bevonására még jól emlékszik a hazai építészszakma (lásd akkori cikkünket: Elúszó uniós támogatás: Kicsinyes, szánalmas, kártékony, Magyar Narancs, 2008. november 20. – a szerk.). Közben megint nem történt semmi, a grandiózus koncepció ígéretére várva nemhogy építkezés, de még állagmeg­óvás sem kezdődött, a rá talált uniós forrás a tötyörgésben elúszott.

Majdnem hetven éven át tehát pusztulva várt a palotatorzó egy értelmes feladatra és a mögé csoportosított forrásra. Időközben rákerült egy vékony fém pengetető, hogy a maradék szerkezet ne ázzon szét. 2010-től a kormányzati intézmények Várba költözését vizionáló szándék adja meg minden itt álló épület jövőjéhez az alaphangot. A Honvéd Főparancsnokság torzója kiemelt ponton áll, közvetlenül a volt karmelita kolostor előtt, ahová a miniszterelnök és stábja már 2016-ban beköltözik. 2012-től külön keretből indult először egy részleges felújítás, majd ennek egyre bővülő körei, és végül 2014 nyarán, egy műemléki helyreállítás esetében igen szolidnak mondható, 860 milliós beruházás végén átadták a 3300 négyzetméteres területen szépen megújult palotát. Neve a régi, szerepe egyelőre nincs. Elkészülte nagyjából egybeesett a Vár egészét újragondoló Hauszmann Terv indulásával, ami nyilvánvalóan átírja a Honvéd Főparancsnokság használati körét; ez burkoltan már érzékelhető a funkció hiányából, dacára annak, hogy a felújításához két alapvető kötöttséget kapcsolt a pénzforrást fakasztó kormányzat: bármi is lesz ott, az épület jól használható és önfenntartó legyen.

Új nem épült, de az optikai rendbetételnél azért jóval több történt. Deák Zoltán építész helyreállítási terve a minimális programban is a történeti hitelességet hangsúlyozta. Annyira, hogy nem csupán a homlokzatot borító kváderek sérüléseit gondozta nagy óvatossággal, de még a golyónyomokat is megtartotta. Ezek csak menet közben, az új kormánybiztos irányváltása nyomán tűntek el, mindössze egy decens, emléktáblányi méretű részlet őrzi az ostrom emlékét. Külsejében az épület jó minőségű kiegészítésekkel és új nyílászárókkal gyarapodott. Feltárult déli homlokzatát, ahol egykor a minisztérium tömbjéhez csatlakozott, most egy-egy hatalmas, kifeszített molinó takarja a földszinten nyitott üvegkapu és a fölé nyúló emeleti erkély két oldalán.

A belső térben a rekonstrukció a földszinti fogadóteret és az innen fölfelé vezető díszlépcsőházat hangsúlyozza. Itt felhasználták a födémszerkezet és a stukkók néhány túlélő részletét, a kovácsoltvas kaput és a mögé befutó kocsibeálló sárga keramitburkolatát, a díszlépcső maradványait. Mindent, ami az eredeti állapotból itt parkolt az elmúlt hetven évben. Megmagyarázhatatlan módon még az aula két szoboralakját sem lopták ki, a Háború és a Béke allegorikus nőalakjai most újra ott állnak az aulában.

Innen fölfelé és a fogadótér mögött a válaszfalak kibontásával létrejött elegáns térsort már csupasz téglafalak, simított betonpadló és itt-ott látható boltozati ívek uralják. Minden új elem a legszükségesebbre szorítkozik. A központi fűtés csatlakozópontjait kiépítették, de magát a rendszert még nem; akadálymentes lift készült, sőt étellift az egyelőre nem­igen használható pincéből a földszintre, ha egy étterem is beköltözne. A szintén csupasz téglaburkolatú belső udvar koncertekre, szabadtéri vendéglátásra is alkalmas, az emeleti térsorba kiállítások, rendezvények hozhatók, az aulában kialakítható egy turistainfópont. Az építész kiindulópontja a „bármire jó” volt, és valóban, ez az attitűd megmentette a pusztulástól a palotát. De értelmes létet, identitást még nem adott neki. Miközben lent a Várkert Bazár rengeteg négyzetméteren kínálja magát a hasonlóan „bármi” kategória befogadására, a turisztikai-vendéglátós hasznosítás a palotanegyed kapujában végtelenül közhelyesnek tűnik. Ha tényleg cél lehet egy ilyen épület megtöltése „bármivel”, akkor a budai Vár nem érdemli meg azt a turistaáradatot, ami nap mint nap elözönli. Ha viszont egy okos, nem is nagy területen létrehozott vártörténeti-tájékoztató kiállítás kerül ide – ami máig hiányzik a Várból –, megtámogatva a vendéglátás, a shop, az időszakos rendezvények plusz vonz­ere­jé­vel, az nyilván további átalakításokat igényel. Vagyis a ház egyelőre egy szépen helyreállított, történelmi hangulatot árasztó bármi.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. Sorozatunkban írtunk már összefoglalóan az egész Vár átalakításáról: Ki veszi be?, Magyar Narancs, 2015. január 8.

szerző
Götz Eszter
publikálva
2015/11. (03. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...