Interjú

"Jönnek majd a dózerek"

Bardóczi Sándor tájépítész
szerző
Götz Eszter
publikálva
2014/25. (06. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Díjat alapít, szakmai közösséget szervez, és írásaiban nyugodt, objektív érveket sorol fel olyan tervezett beruházások ellen, amelyek szinte mindenkiből heves indulatokat váltanak ki. A Római-part és a Városliget aggasztó jövőjéről és a tájépítészszakma szerepéről kérdeztük.

Magyar Narancs: Egy évtizeddel ezelőtt még nem volt köztudott, hogy Magyarországon elszánt és szakértő tájépítészek dolgoznak. Volt néhány környezetrendező, akik az új épületek környékét megtervezték, és volt két-három cég, amely minden nagyobb beruházásban részt vett, de ezen túl a szakma nem volt látványosan képviselve.

Bardóczi Sándor: A kohézió megvolt, talán csak nem annyira látható módon, inkább az egyetem falai között. Éppen ezért szerveztük meg az évente átadott Év Tájépítésze Díjat is, hogy egy kicsit jobban felfigyeljenek ránk, az általunk képviselt szemléletre. De az is tény, hogy az utóbbi tíz évben sokkal több lehetőséget kaptunk. A 2004-es EU-csatlakozás után özönleni kezdtek a köztérmegújításra fordítható támogatások, és a szakmának ez a szegmense hirtelen fókuszba került. Azonban a tájépítészeknek egy másik, jelentős része, akik nagyobb léptékű munkákkal foglalkoznak - tájvédelemmel, nemzeti parkokkal, közigazgatási kérdésekkel vagy akik települési, térségi léptékben terveznek -, gyakorlatilag még mindig láthatatlanok.

MN: Mert mire az eredmény beérik, régen elfelejti mindenki, hogy valaki megtervezte a folyamat elején?

BS: Valójában a közterületek tervezése esetében is így van: mire az átadás megtörténik, jellemzően politikusok között - esetleg ott van a kivitelező, de nagyjából ennyi -, addigra elfelejtik meghívni a tervezőt. A sajtóban rendszeresen a tervező (az értelmi szerző) megjelölése nélkül cikkeznek megvalósult alkotásokról. Ez még nagyobb építészeti munkákkal is előfordul. A tervezői társadalom társadalmi megbecsültsége rendkívül alacsony szintű az országban.

MN: A 2010-es Tájodüsszeia kiállítás, a díj, a szakma mostanában látható szerveződése mögött milyen szakmai célkitűzések állnak?

BS: 2000 és 2010 között hatalmas robbanás történt ezen a téren a korábbiakhoz képest, de a munkák kétharmadát EU-s finanszírozású köztéri projektek adták ki. A térségi léptékű tervezés ma egyre inkább elveszíti a talajt a lába alól. Míg a szocialista tervgazdálkodásban - és itt most nem visszasírni akarom ezt az időszakot - még terveztek városokat, megyéket és kistérségeket, ezek jövőképeit, most ilyen csak látszatból, az uniós pénzek miatt történik, de a döntéshozók egyáltalán nem veszik őket komolyan. Ebben a világ felgyorsult tempója is szerepet játszik. A politikusok már nem is négy években gondolkodnak, csak kettőben: az elsőben megszokják a pozíciójukat, aztán aktivizálódnak, az utolsó év már a választásokról szól, olyankor már csak a szalagok átvágását szeretik. Márpedig a tájegységek jövőjének megtervezése hosszú időt és sok érdekegyeztetést igényel, ciklusokon átnyúló gondolkodást. Egy példa: részt vettem a szigetközi vízpótlás alternatívájának kidolgozásában. Ez igazán akut probléma, jó ideig cikkeztek is róla, felállt egy kormánybiztosság a kezelésére, aztán az egész ügy tökéletesen elhalt. A hágai per utórengéseiig volt érdekes, vagy amíg politikai tőkét lehetett belőle kovácsolni. A probléma viszont nagyon is megmaradt, a Szigetköz alatti vízkincs, a természetvédelem, a turisztika, a dunai árvízvédelem szempontjából nagyon nem mindegy, hogy mi történik.

MN: Csakhogy attól, hogy a baj nem látható, egy idő után még veszélyesebb lesz.

BS: Sajnos, ha szűk a látókör, akkor kataklizma kell, hogy ismét ráirányuljon egy akut problémára a figyelem. Mint a vörösiszap-katasztrófa esetében. Akkor már késő azon gondolkodni, vajon miért egy patak völgyébe telepítették az iszaptárolót, vajon miért lehetett ugyanezen patak völgyében lejjebb beépítésre szánt területeket kijelölni. Jó, hogy a tározórendszer közel van a gyárhoz, de más szempontra senki nem figyelt. Mindenestül hiányzik a térségi gondolkodás: hogy melyek azok a tájpotenciálok, a telepítéssel járó előnyök és hátrányok, és azok hogyan változtatják meg egy táj szerkezetét.

MN: Beszéljünk mai, aktuális kérdésekről: meddig vívja még a harcot a Római-partra tervezett mobilgát ellen?

BS: Egyre jobban zárulnak a kapuk. A legújabb fejlemény, hogy a projekt megkapta a környezetvédelmi engedélyt, véleményem szerint jogszerűtlenül. A környezetvédelmi hatástanulmányként beadott dokumentum egy sor jogszabálynak egyszerűen nem felel meg. Ráadásul a terv egy olyan kerületi építési szabályzat hatálya alatt készült, aminek betű szerint is ellentmond. Még ha a szabályokat utólag meg is változtatják, az a terv még a régi szabályok alatt készült, úgy, hogy nem vette őket figyelembe. Ahogyan a környezetvédelmi engedély sem, ami akár lesújtó hír is lehet azoknak, akik még hisznek a jogállam létezésében, az intézmények szakmai függetlenségében.

MN: A jog eszközével a gát megépítése megakadályozható? Vagy legalább időben eltolható?

BS: Most éppen ez történik: a határozat ellen fellebbezett a Védegylet és a Rómaifürdő Telep Egyesület. Mindkét civil szervezetben többen is foglalkoztak szakmabeliként környezeti hatásvizsgálattal, tehát nagyon értik a dolgot, és pontosan tudják, hogy a határozat jogszerűtlen. A szépséghiba ott van, hogy a Római-part védelme kiemelt kormányzati projekt. Ezekre egy kormányhatározat kimondja, hogy az ellenük történt fellebbezés nincs halasztó hatállyal a kivitelezésre. Nincs kétségem afelől, hogy amint lezárulnak az önkormányzati választások, jönnek majd a dózerek. Ez egy súlyos demokráciadeficit. A kiemelt státuszt biztosító jogi környezet még a 2001-es tiszai árvízhez nyúlik vissza, amikor egy súlyos veszélyhelyzetben gyorsan kellett dönteni és cselekedni. Emiatt a kiemelt kormányprogramok mentesültek a hosszabb, bürokratikus eljárások alól. Ez vis maior helyzetekben kétségtelenül előny. Ám a devizahiteles "katasztrófával" kapcsolatos ócsai beruházást is ebbe a kategóriába sorolták - ez már groteszk -, és ott valami átfordult: rájöttek, hogy a kiemelt kormányzati projekt státusz lehetőséget ad az ellenzők, a szakma, a civilek kiiktatására. Ez történik a Római-part és a Városliget ügyében is. Gondoljunk bele: a Rómain a hullámtérbe épült házak hivatalosan üdülők, az ott lakókat súlyos üdülőhelyi illeték terheli. Amint a mobilgát megépül, és a partot esetleg átsorolják lakóövezetté, már nem kell fizetniük ezt... A 70 hektárnyi területből 24 hektárnyi teljesen hasznosítatlan, ez is befektetői érdekeket mozgat. Ha van valamilyen árvízi védelem, a telek ára megugrik. Megvizsgáltuk a lehetséges védekezési módokat, és a kerítésvonalba épített gát tűnik a legjobb kompromiszszumnak, ezzel megmaradna a parti növényzet, a föveny, de nyernének azok is, akiket a telek felértékelése mozgat. A mostani elgondolás azonban nem gondolkodik kompromisszumban, bár, mint kiderült, a tervezett mobilgát sem védi meg a nagy árvizektől a hullámteret. Ha nagy a víz, ugyanúgy a Nánási-Királyok útján kell majd védekezni, mert hatalmas kockázatokat rejt a kigondolt part menti mobilfalas műszaki megoldás, és ezen egész "buda elvérezhet: ezt maguk a tervezők is elismerték. Akkor minek is, azon túl, hogy irdatlan pénzbe kerül, és tönkreteszi azt a tájkaraktert, ami jelenleg a part fő vonzóereje?

MN: Európában nemigen létezik még egy olyan főváros, amelynek ilyen kincs van a birtokában, mint a Római-part, a maga félig rendezett, félig szabad természeti tájával.

BS: Pontosan így van, máshol két kézzel kapnának ilyen adottságú városi folyópart után. Megint a tájhasználatnál vagyunk: a rendszerváltás óta döglődik az evezősélet, a még működő egyesületekben a megvalósult szocializmus utószele csap meg bennünket, viszont mindenestül hiányzik a 21. században elvárható szolgáltatásrendszer. A Római lehetne a magyar tömegsport, az evezős sportok és a fővárosi iskolai táborok jelentős bázisa és valamiféle szabad strand és közpark keveréke úgy, hogy hullámtér marad, és megőrzi természeti értékeit. Fenntartható így, van erre jelenleg is bevétele - amit jelenleg nem a partra költenek. Ez a jövőkép azonban az ingatlanfejlesztésben, rövid távú haszonszerzésben gondolkodóknak nem elég vonzó, az állam és az ott őt képviselő BMSK (Beruházási, Műszaki Fejlesztési, Sportüzemeltetési és Közbeszerzési Zrt.) pedig jelenleg nem jó menedzsere a tömegsportnak, az ottani létesítményeknek.

MN: A Városliget esélyeit hogyan látja?

BS: "riási erőkkel próbáltuk civilizált mederbe terelni a párbeszédet. Az érintett szakmák, de még a döntéshozást támogató bürokrácia képviselőinek jelentős része is elhibázottnak tartja a "Liget Budapest" koncepciót - négyszemközt. Csak óriási az egzisztenciális félelem: betapasztja a szájakat. Minden szabad időnket rááldozva egy 15 fős csapat - építészek, tájépítészek, közlekedésmérnökök, muzeológusok, műemlékesek, városvédők - csinált egy alternatív tervet, a Városliget+ koncepciót, ami nem megy szembe a kormány elképzeléseivel, de bevonja a fejlesztésbe a Rákosrendezőt és a Millenárist. Ezt ismertettük Baán László kormánybiztos úrral. Háromszor is összeültünk vele, finomítottuk, de a párbeszéd egy ponton bemerevedett, és onnan nem tudtunk továbbmenni, nem kapott kellő terepet, médiafelületet az alternatívákban való gondolkodás. Teljesen egyoldalú kommunikáció zajlik az államilag uralt médiában, de még a kereskedelmi csatornákon is ebben a kérdésben.

MN: Úgy érzem, ön nem az az ember, aki könnyen beletörődik az ilyesmibe.

BS: Van egy pont, amitől kezdve az egyezkedés már nem a szakmáról szól, hanem érdekcsoportokról vagy pártpolitikáról. Amikortól már nyilvánvaló, hogy nem győzhetnek a szakmai érvek, mert valami más van a háttérben, ott már nincs mit tenni. De sok ilyen történet együtt talán kiérleli, hogy igény legyen az alternatívákban való gondolkodásra, hogy mindezt számon lehessen kérni a döntéshozókon.

MN: Egy tájépítész gondolkodásában nagy szerepet kap a föld, a természet törvényeihez való alkalmazkodás. Vajon ez ad egy kis józanságot a társadalmi kérdések megítélésében is?

BS: A tájépítészek erős ökológiai szemlélettel viszonyulnak mindenhez. Szeretném azt hinni, hogy a társadalom is akkor működik jól, ha figyelembe veszi a természeti törvényeket. Az Év Tájépítésze Díj jelmondatát Mőcsényi professzor fogalmazta meg jó húsz évvel ezelőtt, amikor az mondta: mindenki kap egy mászókötelet az élete során, amire minél többször föl kell másznia, de mindig vissza kell jönni a földre, onnan kell erőt meríteni. Mint a görög mitológia Antheusza, aki a földdel való érintkezésből kapott újabb és újabb életerőt. Az emberiség is akkor győzhető le, ha végképp elszakad a Földtől.

MN: Ön hisz abban, hogy ma ez a tudás átadható?

BS: Abban hiszek, hogy a tévutakat néha végig kell járni, de tanulni kell belőlük. Az óvodai és az általános iskolai oktatásban már megjelent az ökológiai szemlélet, ez biztató.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Götz Eszter
publikálva
2014/25. (06. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...