Budapest 20. századi történetét mostantól már nem lehet megírni Zeke Gyula presszómonográfiájának ismerete nélkül. Kávé ide vagy oda, a könyv jelentősége óriási, akárcsak a mögötte sejthető kutatómunka, és amögött persze az évtizedes, elszánt és módszeres presszóban üldögélés, az interjúk, beszélgetések, barátságok.
Zeke olyan alapossággal, körültekintéssel és beleérzéssel foglalja össze a budapesti eszpresszók tündöklését és bukását, hogy szinte az olvasót is odaülteti a műanyag huzatú kis székekre, az olvadó tócsákban ázó nagykabátaljak közé. Végigjárja a harmincas évek felgyorsuló tempójú nagyvárosának minden szegletét, mesél dr. Katona Imréné feminista gesztusnak is beillő, 1937-es presszóalapításáról és a pultot uraló Pavoni-kávégép vonzerejéről, a pesti neonreklámok betűiről és az 1944-ben megörökített „tárgyilagos, polgári, közönséges almáslepény-szeletről”, a nyilas korszak és a koalíciós idők munkásrazziáinak dramaturgiai párhuzamáról vagy Aliról, a Bristol fekete mixeréről.
S mindezt elképesztő nyelvi gondosság és gazdagság kíséri, hogy „a légüres térben lebegő szövegek mákonyára szoktatott olvasó” ne feledje: Budapest valaha a presszók nagyvárosa volt.
A feldolgozott forrásanyag eddig érintetlenül hagyott kincstár, hiszen Zeke nem az ismert irodalmi passzusokkal rukkol elő, hanem több köbméternyi, parlagon hagyott irathalmazból bányássza elő mindazt, ami a kávés nyilvánosság tereit, vendégeit, működtetőit és politikai hátterét bemutatja. Közöttük van a Pátria kávéház elvtársi következetességű brigádnaplója, naplók és publikálatlan visszaemlékezések, névtelen cikkek és panaszlevelek, de Esterházy Péter finom zsánerképe is az ügynöki jelentést író édesapja és a szomszéd asztalnál az örökkévalóságnak író Mándy Iván közös kávéházi pillanatáról.
Balassi Kiadó, 2014, 328 oldal, 3400 Ft
