Greff András

Akilencvenes évek eleje óta követem figyelemmel Nicke Andersson pályafutását, többnyire határozottan szurkolói alapállásból. Emberünk a nyolcvanas évek végén, még tinédzserként alapító tagja volt az Entombednak, s majd´ tíz éven át a svéd zenekar kimagaslóan tehetséges dobosaként és fő dalszerzőjeként jeleskedett. Szép kis firma volt ez a csoportosulás: könyörtelen, véres death-metálként indult a Left Hand Path című műfaji alapvetéssel, melynek okán úgyszólván indulása pillanatától nemzetközi elismerés övezte, mégis képes volt épp a megfelelő időben fazont váltani. 1993-ban a Wolverine Blues, négy évre rá a To Ride, Shoot Straight And Speak The Truth következett, mindkettő a fajsúlyosabb európai gitárzenék legfelsőbb kasztjába sorolandó: akár a punk, akár a hardcore vagy a metál felől közelítünk, menthetetlenül az oda-vissza rajongásig jutunk. Az előbbi még sötétebb, nyomasztóbb világgal bírt, az utóbbit pedig találóan jellemezte anno a Kerrang: "Akárha a Stooges játszana metált." Mindkettő kimagaslóan sikeres volt szerte a világon, alighanem valóban azért, mert szintézisük számtalan stílus kedvelői számára kínált egy időben azonosulást (azt a mocskos garázshangzást még a finnyásabb New York-i noise-brigádok is tisztelettel fogadták). Aztán Nicke Andersson otthagyta a bandát.

Viszonyom a metálhoz voltaképp definíció kérdése. Amenynyiben e címke a bőrnadrágban sárkányra vadászó - éppen reneszánszát élő - bohócvonulatot takarja, úgy köszönő viszonyban sem vagyunk; hanem azokkal a zenekarokkal szemben, amelyek lemondanak a röhejesen széles gesztusokról, földközelbe húzzák vissza a szövegeiket, és csak a legszükségesebb pátoszt engedélyezik maguknak, ugyanakkor megtartják a gitárok súlyosságát és horzsoló erejét, korántsem vagyok elutasító. Akkor sem, ha fölöttébb sötét tónusokkal próbálnak hatni rám.

Amennyiben az 1990 utáni felhozatalt tekintjük, kapcsolatom a brit gitárzenekarok többségével távolról sem szívmelengető: az oly büszkén viselt modorosságuknál csak a reménytelen középszerűségüket érzem elkedvetlenítőbbnek, mondjuk az Oasistől úgy Richard Ashcroftig. S hogy a helyi szaksajtó ezzel együtt bármikor kész a paroxizmusig túlhajtva ünnepelni őket, az szintúgy megérne egy misét.

Miután beérett és learattatott, számunkra már csak a kóstolás kalandos körei következhetnek az utóbbi idők magyar rockterméséből.

Akályhától kell indulnunk, nincs mese. A fordulat, amely úgy két éve (a Rated R megjelenésekor) a rockzene egyik legünnepeltebb személyiségévé turbózta Josh Homme-ot, a QOTSA vezérét, voltaképp kedvemre való - csak ne élne oly sok reflexió annak sugalmazásával, hogy emberünk lényegi ténykedése igazándiból úgy három-négy évvel ezelőtt vette kezdetét. Ugyan. Josh Homme legsúlyosabb hatóerejű nekiveselkedései a kilencvenes évek első felére estek: a Kyusst kilencven körül hozta össze negyedmagával, s ´91-re már át is estek az ígéretes, bár közel sem számottevő jelentőségű debütálón (Wretch). Mindaz, ami ezután következett, kimagasló jelentőségű: zsinórban három adu ász a ´95-ös feloszlásig - Blues For The Red Sun; (Welcome To) Sky Valley; ...And The Circus Leaves Town -, három briliáns, rocktörténeti jelentőségű darab. Legmagasabban tán a harmadik szállt, de mindenképp ez a Sky Valley volt az én Bors őrmesterem, Never Mind The Bollocksom vagy Daydream Nationöm. Úgy szóltak a gitárok ezeken a lemezeken, ahogyan előtte még soha, a Kyuss-féle forró, izgató, mágikus sivatagmuzsika új utat sepert, még a pszichedélikus rock sokat látott vidékén is. Itt játszott a világ egyik legjobb basszusgitárosa (Scott Reeder, az utolsó két lemezen), énekelt az underground egyik kulcsikonja (John Garcia). Lévén a Kyuss-hangzás alapelemei (az újszerű, mélyen búgó gitársound, a sajátos ritmizálás meg a basszus kiemelt szerepe) viszonylag könnyen elsajátíthatók, aligha meglepő, hogy az új stílus gyorsan terjedt, csupán a követők-másolók hisztérikus mennyisége lehet szokatlan. A stoner-rock az underground tán legnépesebb vonulatává érett, kár, hogy a Kyuss teljesítményét egyik társaság sem bírta megközelíteni, köztük a számos utódzenekarok (a Slo-Burn, a Unida, s persze a QOTSA) sem.

Szigorúan a zenei oldalt tekintve nem állíthatom, hogy szigetes bemelegítő napjaim frenetikusra sikeredtek volna az idén. A kapunyitás környékén mindjárt szólnak, hogy felejtsem el a JJ Paradise Players Clubbal kapcsolatos ábrándjaimat, mert a jó New York-iak az imént mondták le a fellépést; az első két napon aztán semmi említésre méltó impulzust nem sikerül begyűjtenem a villanygitárok vidékéről, ezek után pedig miért pont az Iggy Poppal való személyes találkozás jönne össze pénteken. Igaz, ez másnak sem sikerül: a mester, akárcsak hat évvel ezelőtt, még egy incifinci sajtótájékoztatóra sem kapható. Remélem azért, morfondírozom a Nagyszínpad felé talpalván, mert minden válaszát a koncertjére tartogatja.

Meglehet, erősen vitatható, hogy a Red Hot Chili Peppers előző albuma, a Californication, amelyen újfent a "klasszikus", John Frusciante gitárossal erősített felállás volt hallható, komolyan odasorolható-e a zenekar legerősebb munkái (Mother´s Milk, Blood Sugar Sex Magik) mellé, ezzel együtt az a lemez korántsem véletlenül aratott olyan elképesztően nagy sikert. Azok a ravasz, levakarhatatlanul simulékony dallamokon nyugvó, pofonegyszerű kis slágerek valóban ellenállhatatlanul csábítottak a napi rendszerességgel ismétlődő decens méznyalásra. Homlokegyenest más az új lemezről sem állítható, ám mielőtt rátérnénk, futnunk kell néhány általánosabb kűrt. Egy: a 90-es évek elején tán még okkal lehetett megkockáztatni, ám ma már az RHCP bizonyosan nem a "világ legjobb rockzenekara". Kettő: John Frusciantét, akit magam is remek gitárosnak tartok, szerintem nevetséges túlzás afféle Hendrix-reinkarnációnak tekinteni - hogy minimálszólókban verhetetlen, az megint más kérdés.

Igazán nagyszerű dolog, hogy a Sziget már a tizedik születésnapját ünnepelheti, csupán az szomorú, hogy a rockzenei felhozatalon nem érződik a jubileumi igyekezet.

Hogy Robert Plant új szólóprodukciójához a Led Zeppelin felől kell közelítenünk, ennek többféle oka is van. Egyfelől a magamfajta, aki haladjon bármerre is, időről időre beleütközik a Physical Graffitibe, aligha tudna bárhogyan másképp, ám ez még hagyján. Plant részéről azonban úgyszólván az egész elmúlt évtized a Zeppelinről szólt, a hetvenes évek után ismét. Emlékszünk, Jimmy Page gitárossal az 1994-es No Quarter vállalkozás hozta újra össze: adtak néhány koncertet, ahol a régi nagy számaikat egyiptomi zenekarral játszották, lett belőle lemez is, egy egészen nagyszerű. A ´98-as Walking Into Clarksdale, amelyen immár friss szerzeményeiket adták közre, messze nem ostromolt hasonló magasságokat, nem is nagyon erőltették a hozzá kapcsolódó koncerteken, ott továbbra is a ragyogó múlt maradt a fő fogás - tudjuk jól, nekünk is feltálalták. Szó se róla: azt az estét a Budapest Sportcsarnokban mi pont ezért szerettük annyira. Vajon messzebb utazik-e Plant a léghajón, vagy a korábbi, óvatosabb próbálkozások után nekifog végre ízig-vérig - közel-keleti tájolású - világzenét játszani, ami számára, nem titok, régóta szívügy - hát erre várhattuk a választ ettől a Dreamlandtől.

...And You Will Know Us by the Trail Of Dead: Source Tags & Codes

Egyre masszívabb meggyőződésemmé válik, hogy az igazán kíméletlen zenét játszó, s magukat a színpadon nekibőszült vadaknak mutató zenészek jó része "civilben" kimondottan visszafogott csávó. Itt van mindjárt a Slayer. Úgy érkezem a Petőfi Csarnokhoz, mint aki felkészült a legrosszabbra is, ott viszont vasárnapi idill fogad: Kerry King egy sarokban a laptopot masszírozza, Tom Araya mobilon suttogja haza anyunak a nevelési instrukciókat, a turnébuszon pedig egy rendkívül kedves Jeff Hanneman fogad.

Nemrégiben még egészen úgy tetszett, hogy a régi kiadójával folytatott hosszadalmas küzdelem kikészíti a kortárs rockzene egyik legkiemelkedőbb zenekarát, a Los Angeles-i Toolt, ám végül jóra fordult minden: tavaly a boltokba kerülhetett a negyedik lemeze, láthatására pedig csütörtökön csupán Bécsig kellett utazni.