Lemez: Továbbra sem (Robert Plant: Dreamland)

  • Greff András
  • 2002. július 18.

Zene

Hogy Robert Plant új szólóprodukciójához a Led Zeppelin felől kell közelítenünk, ennek többféle oka is van. Egyfelől a magamfajta, aki haladjon bármerre is, időről időre beleütközik a Physical Graffitibe, aligha tudna bárhogyan másképp, ám ez még hagyján. Plant részéről azonban úgyszólván az egész elmúlt évtized a Zeppelinről szólt, a hetvenes évek után ismét. Emlékszünk, Jimmy Page gitárossal az 1994-es No Quarter vállalkozás hozta újra össze: adtak néhány koncertet, ahol a régi nagy számaikat egyiptomi zenekarral játszották, lett belőle lemez is, egy egészen nagyszerű. A ´98-as Walking Into Clarksdale, amelyen immár friss szerzeményeiket adták közre, messze nem ostromolt hasonló magasságokat, nem is nagyon erőltették a hozzá kapcsolódó koncerteken, ott továbbra is a ragyogó múlt maradt a fő fogás - tudjuk jól, nekünk is feltálalták. Szó se róla: azt az estét a Budapest Sportcsarnokban mi pont ezért szerettük annyira. Vajon messzebb utazik-e Plant a léghajón, vagy a korábbi, óvatosabb próbálkozások után nekifog végre ízig-vérig - közel-keleti tájolású - világzenét játszani, ami számára, nem titok, régóta szívügy - hát erre várhattuk a választ ettől a Dreamlandtől.
Hogy Robert Plant új szólóprodukciójához a Led Zeppelin felől kell közelítenünk, ennek többféle oka is van. Egyfelől a magamfajta, aki haladjon bármerre is, időről időre beleütközik a Physical Graffitibe, aligha tudna bárhogyan másképp, ám ez még hagyján. Plant részéről azonban úgyszólván az egész elmúlt évtized a Zeppelinről szólt, a hetvenes évek után ismét. Emlékszünk, Jimmy Page gitárossal az 1994-es No Quarter vállalkozás hozta újra össze: adtak néhány koncertet, ahol a régi nagy számaikat egyiptomi zenekarral játszották, lett belőle lemez is, egy egészen nagyszerű. A ´98-as Walking Into Clarksdale, amelyen immár friss szerzeményeiket adták közre, messze nem ostromolt hasonló magasságokat, nem is nagyon erőltették a hozzá kapcsolódó koncerteken, ott továbbra is a ragyogó múlt maradt a fő fogás - tudjuk jól, nekünk is feltálalták. Szó se róla: azt az estét a Budapest Sportcsarnokban mi pont ezért szerettük annyira. Vajon messzebb utazik-e Plant a léghajón, vagy a korábbi, óvatosabb próbálkozások után nekifog végre ízig-vérig - közel-keleti tájolású - világzenét játszani, ami számára, nem titok, régóta szívügy - hát erre várhattuk a választ ettől a Dreamlandtől.

Amely végül is adós maradt ezzel. Szó sincs korszerűsített Zeppelin-rockról, amiként world musicról sem. Tolatás van, de nem az elbűvölőbb fajtából. Tíz szám, zömében harminc-negyven éves dalok feldolgozásai, bluessztenderdek, Bob Dylan, ilyenek. Milyen az, amikor egy méltósággal öregedő, ízléstelen ügyekben sosem érintett egykori rockikon jól képzett zenekara élén előad egy Tim Buckley-számot (Song To The Siren)? Nem rossz, hát persze hogy. Ennél messzebb azonban nem mennék: ez a lemez jeleskedik ugyan az izgatásban, ám ígéretei rendre beteljesületlenek. Egyrészt Plant teljesítményét sem gondolom maximálisnak; ha már visszafogottságban utazunk, ne érjük be a kivédhetetlen szívszorításnál kevesebbel, azt viszont egyáltalán nem értem, hogy egy olyan kísérőzenekar (Strange Sensation a neve), amelynek tagjai eddig többek között a Portishead, a Massive Attack vagy Sinead O´Connor háza táján sertepertéltek, miért játszik ilyen langyos kockázatmentességgel. Pláne, hogy a nettó csúcspont Hey Joe-verzióból kiderül, bizony tudnának ők oda-vissza invenciózusak, lüktetőek és frissek is lenni. Végül is lehet ebből még bármi legközelebb. A dolgok mai állása szerint azonban Robert Plantet továbbra sem a szólólemezei miatt kell szeretni.

Greff András

Mercury/Universal, 2002

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.