Lemez: Továbbra sem (Robert Plant: Dreamland)

  • Greff András
  • 2002. július 18.

Zene

Hogy Robert Plant új szólóprodukciójához a Led Zeppelin felől kell közelítenünk, ennek többféle oka is van. Egyfelől a magamfajta, aki haladjon bármerre is, időről időre beleütközik a Physical Graffitibe, aligha tudna bárhogyan másképp, ám ez még hagyján. Plant részéről azonban úgyszólván az egész elmúlt évtized a Zeppelinről szólt, a hetvenes évek után ismét. Emlékszünk, Jimmy Page gitárossal az 1994-es No Quarter vállalkozás hozta újra össze: adtak néhány koncertet, ahol a régi nagy számaikat egyiptomi zenekarral játszották, lett belőle lemez is, egy egészen nagyszerű. A ´98-as Walking Into Clarksdale, amelyen immár friss szerzeményeiket adták közre, messze nem ostromolt hasonló magasságokat, nem is nagyon erőltették a hozzá kapcsolódó koncerteken, ott továbbra is a ragyogó múlt maradt a fő fogás - tudjuk jól, nekünk is feltálalták. Szó se róla: azt az estét a Budapest Sportcsarnokban mi pont ezért szerettük annyira. Vajon messzebb utazik-e Plant a léghajón, vagy a korábbi, óvatosabb próbálkozások után nekifog végre ízig-vérig - közel-keleti tájolású - világzenét játszani, ami számára, nem titok, régóta szívügy - hát erre várhattuk a választ ettől a Dreamlandtől.
Hogy Robert Plant új szólóprodukciójához a Led Zeppelin felől kell közelítenünk, ennek többféle oka is van. Egyfelől a magamfajta, aki haladjon bármerre is, időről időre beleütközik a Physical Graffitibe, aligha tudna bárhogyan másképp, ám ez még hagyján. Plant részéről azonban úgyszólván az egész elmúlt évtized a Zeppelinről szólt, a hetvenes évek után ismét. Emlékszünk, Jimmy Page gitárossal az 1994-es No Quarter vállalkozás hozta újra össze: adtak néhány koncertet, ahol a régi nagy számaikat egyiptomi zenekarral játszották, lett belőle lemez is, egy egészen nagyszerű. A ´98-as Walking Into Clarksdale, amelyen immár friss szerzeményeiket adták közre, messze nem ostromolt hasonló magasságokat, nem is nagyon erőltették a hozzá kapcsolódó koncerteken, ott továbbra is a ragyogó múlt maradt a fő fogás - tudjuk jól, nekünk is feltálalták. Szó se róla: azt az estét a Budapest Sportcsarnokban mi pont ezért szerettük annyira. Vajon messzebb utazik-e Plant a léghajón, vagy a korábbi, óvatosabb próbálkozások után nekifog végre ízig-vérig - közel-keleti tájolású - világzenét játszani, ami számára, nem titok, régóta szívügy - hát erre várhattuk a választ ettől a Dreamlandtől.

Amely végül is adós maradt ezzel. Szó sincs korszerűsített Zeppelin-rockról, amiként world musicról sem. Tolatás van, de nem az elbűvölőbb fajtából. Tíz szám, zömében harminc-negyven éves dalok feldolgozásai, bluessztenderdek, Bob Dylan, ilyenek. Milyen az, amikor egy méltósággal öregedő, ízléstelen ügyekben sosem érintett egykori rockikon jól képzett zenekara élén előad egy Tim Buckley-számot (Song To The Siren)? Nem rossz, hát persze hogy. Ennél messzebb azonban nem mennék: ez a lemez jeleskedik ugyan az izgatásban, ám ígéretei rendre beteljesületlenek. Egyrészt Plant teljesítményét sem gondolom maximálisnak; ha már visszafogottságban utazunk, ne érjük be a kivédhetetlen szívszorításnál kevesebbel, azt viszont egyáltalán nem értem, hogy egy olyan kísérőzenekar (Strange Sensation a neve), amelynek tagjai eddig többek között a Portishead, a Massive Attack vagy Sinead O´Connor háza táján sertepertéltek, miért játszik ilyen langyos kockázatmentességgel. Pláne, hogy a nettó csúcspont Hey Joe-verzióból kiderül, bizony tudnának ők oda-vissza invenciózusak, lüktetőek és frissek is lenni. Végül is lehet ebből még bármi legközelebb. A dolgok mai állása szerint azonban Robert Plantet továbbra sem a szólólemezei miatt kell szeretni.

Greff András

Mercury/Universal, 2002

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.