Amely végül is adós maradt ezzel. Szó sincs korszerűsített Zeppelin-rockról, amiként world musicról sem. Tolatás van, de nem az elbűvölőbb fajtából. Tíz szám, zömében harminc-negyven éves dalok feldolgozásai, bluessztenderdek, Bob Dylan, ilyenek. Milyen az, amikor egy méltósággal öregedő, ízléstelen ügyekben sosem érintett egykori rockikon jól képzett zenekara élén előad egy Tim Buckley-számot (Song To The Siren)? Nem rossz, hát persze hogy. Ennél messzebb azonban nem mennék: ez a lemez jeleskedik ugyan az izgatásban, ám ígéretei rendre beteljesületlenek. Egyrészt Plant teljesítményét sem gondolom maximálisnak; ha már visszafogottságban utazunk, ne érjük be a kivédhetetlen szívszorításnál kevesebbel, azt viszont egyáltalán nem értem, hogy egy olyan kísérőzenekar (Strange Sensation a neve), amelynek tagjai eddig többek között a Portishead, a Massive Attack vagy Sinead O´Connor háza táján sertepertéltek, miért játszik ilyen langyos kockázatmentességgel. Pláne, hogy a nettó csúcspont Hey Joe-verzióból kiderül, bizony tudnának ők oda-vissza invenciózusak, lüktetőek és frissek is lenni. Végül is lehet ebből még bármi legközelebb. A dolgok mai állása szerint azonban Robert Plantet továbbra sem a szólólemezei miatt kell szeretni.
Greff András
Mercury/Universal, 2002
