Koncert: Eszközhasználat (A Tool Bécsben)

  • Greff András
  • 2002. május 23.

Zene

Nemrégiben még egészen úgy tetszett, hogy a régi kiadójával folytatott hosszadalmas küzdelem kikészíti a kortárs rockzene egyik legkiemelkedőbb zenekarát, a Los Angeles-i Toolt, ám végül jóra fordult minden: tavaly a boltokba kerülhetett a negyedik lemeze, láthatására pedig csütörtökön csupán Bécsig kellett utazni.

Nemrégiben még egészen úgy tetszett, hogy a régi kiadójával folytatott hosszadalmas küzdelem kikészíti a kortárs rockzene egyik legkiemelkedőbb zenekarát, a Los Angeles-i Toolt, ám végül jóra fordult minden: tavaly a boltokba kerülhetett a negyedik lemeze, láthatására pedig csütörtökön csupán Bécsig kellett utazni.Jóllehet nem gondolom, hogy az élet mézbilincsen volna tréfarabság, azért meglehetős csalódással veszem tudomásul a helyszínen, hogy a jegyek ígéretével ellentétben mégsem lesz vendég a legendás Meshuggah, a svédmetálba ojtott Helmet. Helyette holmi Pablo nevű büntetőbrigád terrorizálja - afféle Smashing Pumpkins-paródiával - a Pepsi Music Club (előző nevén Libro) tágas terében gyülekezőket. Az osztrák közönség igazán udvarias népség, nem dobál, nem menekül, ellenben tapsol decensen. Alig egy óra múlva aztán elfelejti az egészet úgyis, a Tool műsora kiüti a fejéből.

Mi volt a legjobb a kilencvenes évek eleji grunge-hullámban? Az, hogy partra sodort néhány egészen izgalmas csapatot is, egyébiránt még véletlenül sem Seattle-ből. Az évtized hajnalán alakult Tool 1992-ben jelentette meg első minialbumát, az Opiate-et. Az a hat szám, bár erős munka, még alig is árult el valamit arról, miféle eszközhöz van szerencsénk - komolyabb felfordulást csak első lemezük, a ´93-as Undertow okozott. Ez az album, de még inkább a három évvel később következő Aenima ugyanis nem állított kevesebbet, mint hogy igenis lehet ízig-vérig friss, eredeti dolgokat kipréselni a jó öreg gitárzenéből, ráadásul, pimasz módon, mindezt a leghagyományosabb felállásban. Míg a kortárs hadak vígan recikláltak, kíméletlen lemezein a Tool új formát adott a fájdalomnak, kétségbeesésnek és vigasztalanságnak, de szerepet kapott a kifinomultan beteg humor is. Üdítően autonóm társaság ez: Adam Jones gitáros készíti a zenekar borítóit csakúgy, mint finoman zseniális animációs klipjeit, utóbbiakat nappali játszásra esélytelen antislágerekből. A kényszerszünet után 2001-ben megjelent Lateralus tartotta az addigi formát: számaiban csökkent a távolságtartás, így átélhetőbb lett, ám éppoly édesen gyötrelmes nyolcvan perccel szolgált. Pályafutását ezzel együtt - a fene sem érti, hogyan - a Billboard-lista első helyén kezdte, lenyomván a sok kis Britney Spearst. Azóta turné keresztül-kasul a világban. A koncertileg elkényeztetett Bécsben négy-ötezres kényelmes telt ház fogadja az egy éven belül a városban másodszor fellépő zenekart.

A Ticks & Leeches széteffektezett poklával kezdenek, nem várt, kegyetlen nyitás, jelzésértékű. Ezen az estén a vártnál is nehezebben enged magán fogást a Tool; mint a pinty, úgy hagyják ki a biztosra várt, direktebb "slágereket" (Aenima, Sober, Prison Sex). Helyettük csupa-csupa tízperces, repetitív gitárhangokra épülő, hipnotikus tétel. A ritmusszekció egészen rendkívüli. Kiderül, hogy ami otthon, lemezről gitártémának tetszett, annak bizonyos mennyisége Justin Chancellor basszusgitárjából csorog, Danny Carey játéka pedig alighanem önmagában is elvinné a balhét: a páratlan, folyton-folyvást megtört, meg-megforduló ritmusokat pofátlan eleganciával püföli kifele hibrid dobjaiból, s mintha a szemplereket is ő indítaná be olykor, ami mégiscsak túlzás. Adam Jones csudaszépen gitározza azokat a hideglelős riffjeit, amelyek, ha kalapjukat a Led Zeppelin vagy a King Crimson előtt megemelik is, engem szüntelenül az eredetiségükkel késztetnek bámulatra: hogy lehet egy alapakkordot is pengetni úgy, mint még sosem, és hogy Thurston Moore után is szülhet új zajokat egy elektromos gitár. Lesünk csak, mert akad lesnivaló. Három vászon feszül a zenészek mögött, ezeken megállás nélkül peregnek a nyugtalanító képek: bábként mozgó élőerők és emberszabású bábok abajgatják egymást szüntelen, meztelen fuldoklók keresik a felszínt mindhiába, rideg fémalkalmatosságok fúrnak az élő húsba, tisztára, mint egy David Cronenberg-vízió. Maynard James Keenannek kék a bőre, közvetlenül az egyik vászon előtt járja rettentő sáskatáncát. Maynardé a legmegtörtebb énekhang ma szerte a vidéken, amint "szóhoz jut", drámaivá kerekednek a lassan csepegő, mágikus-misztikus hangfolyamok. Ennyi elfojtani kényszerült érzelemmel, csöndes fájdalommal mit is kezdhetnénk - pláne, hogy olykor a létező kitörési pontokat is el-elodázzák, épp a robbanás elé iktatnak pszichedelikus betétrészeket. Állunk hát izzadó tenyérrel, tapsolunk megilletődötten a számok között. Eléggé kifáraszt, az is igaz, kóválygok csak a ráadás alatt. Aztán elengednek.

Hazafelé a szorgos vámőr átpislogja a jármű üregeit - mintha látszódna rajtam, cipelek valamit.

Greff András

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.