Koncert: Eszközhasználat (A Tool Bécsben)

szerző
Greff András
publikálva
2002/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nemrégiben még egészen úgy tetszett, hogy a régi kiadójával folytatott hosszadalmas küzdelem kikészíti a kortárs rockzene egyik legkiemelkedőbb zenekarát, a Los Angeles-i Toolt, ám végül jóra fordult minden: tavaly a boltokba kerülhetett a negyedik lemeze, láthatására pedig csütörtökön csupán Bécsig kellett utazni.

Nemrégiben még egészen úgy tetszett, hogy a régi kiadójával folytatott hosszadalmas küzdelem kikészíti a kortárs rockzene egyik legkiemelkedőbb zenekarát, a Los Angeles-i Toolt, ám végül jóra fordult minden: tavaly a boltokba kerülhetett a negyedik lemeze, láthatására pedig csütörtökön csupán Bécsig kellett utazni.Jóllehet nem gondolom, hogy az élet mézbilincsen volna tréfarabság, azért meglehetős csalódással veszem tudomásul a helyszínen, hogy a jegyek ígéretével ellentétben mégsem lesz vendég a legendás Meshuggah, a svédmetálba ojtott Helmet. Helyette holmi Pablo nevű büntetőbrigád terrorizálja - afféle Smashing Pumpkins-paródiával - a Pepsi Music Club (előző nevén Libro) tágas terében gyülekezőket. Az osztrák közönség igazán udvarias népség, nem dobál, nem menekül, ellenben tapsol decensen. Alig egy óra múlva aztán elfelejti az egészet úgyis, a Tool műsora kiüti a fejéből.

Mi volt a legjobb a kilencvenes évek eleji grunge-hullámban? Az, hogy partra sodort néhány egészen izgalmas csapatot is, egyébiránt még véletlenül sem Seattle-ből. Az évtized hajnalán alakult Tool 1992-ben jelentette meg első minialbumát, az Opiate-et. Az a hat szám, bár erős munka, még alig is árult el valamit arról, miféle eszközhöz van szerencsénk - komolyabb felfordulást csak első lemezük, a ´93-as Undertow okozott. Ez az album, de még inkább a három évvel később következő Aenima ugyanis nem állított kevesebbet, mint hogy igenis lehet ízig-vérig friss, eredeti dolgokat kipréselni a jó öreg gitárzenéből, ráadásul, pimasz módon, mindezt a leghagyományosabb felállásban. Míg a kortárs hadak vígan recikláltak, kíméletlen lemezein a Tool új formát adott a fájdalomnak, kétségbeesésnek és vigasztalanságnak, de szerepet kapott a kifinomultan beteg humor is. Üdítően autonóm társaság ez: Adam Jones gitáros készíti a zenekar borítóit csakúgy, mint finoman zseniális animációs klipjeit, utóbbiakat nappali játszásra esélytelen antislágerekből. A kényszerszünet után 2001-ben megjelent Lateralus tartotta az addigi formát: számaiban csökkent a távolságtartás, így átélhetőbb lett, ám éppoly édesen gyötrelmes nyolcvan perccel szolgált. Pályafutását ezzel együtt - a fene sem érti, hogyan - a Billboard-lista első helyén kezdte, lenyomván a sok kis Britney Spearst. Azóta turné keresztül-kasul a világban. A koncertileg elkényeztetett Bécsben négy-ötezres kényelmes telt ház fogadja az egy éven belül a városban másodszor fellépő zenekart.

A Ticks & Leeches széteffektezett poklával kezdenek, nem várt, kegyetlen nyitás, jelzésértékű. Ezen az estén a vártnál is nehezebben enged magán fogást a Tool; mint a pinty, úgy hagyják ki a biztosra várt, direktebb "slágereket" (Aenima, Sober, Prison Sex). Helyettük csupa-csupa tízperces, repetitív gitárhangokra épülő, hipnotikus tétel. A ritmusszekció egészen rendkívüli. Kiderül, hogy ami otthon, lemezről gitártémának tetszett, annak bizonyos mennyisége Justin Chancellor basszusgitárjából csorog, Danny Carey játéka pedig alighanem önmagában is elvinné a balhét: a páratlan, folyton-folyvást megtört, meg-megforduló ritmusokat pofátlan eleganciával püföli kifele hibrid dobjaiból, s mintha a szemplereket is ő indítaná be olykor, ami mégiscsak túlzás. Adam Jones csudaszépen gitározza azokat a hideglelős riffjeit, amelyek, ha kalapjukat a Led Zeppelin vagy a King Crimson előtt megemelik is, engem szüntelenül az eredetiségükkel késztetnek bámulatra: hogy lehet egy alapakkordot is pengetni úgy, mint még sosem, és hogy Thurston Moore után is szülhet új zajokat egy elektromos gitár. Lesünk csak, mert akad lesnivaló. Három vászon feszül a zenészek mögött, ezeken megállás nélkül peregnek a nyugtalanító képek: bábként mozgó élőerők és emberszabású bábok abajgatják egymást szüntelen, meztelen fuldoklók keresik a felszínt mindhiába, rideg fémalkalmatosságok fúrnak az élő húsba, tisztára, mint egy David Cronenberg-vízió. Maynard James Keenannek kék a bőre, közvetlenül az egyik vászon előtt járja rettentő sáskatáncát. Maynardé a legmegtörtebb énekhang ma szerte a vidéken, amint "szóhoz jut", drámaivá kerekednek a lassan csepegő, mágikus-misztikus hangfolyamok. Ennyi elfojtani kényszerült érzelemmel, csöndes fájdalommal mit is kezdhetnénk - pláne, hogy olykor a létező kitörési pontokat is el-elodázzák, épp a robbanás elé iktatnak pszichedelikus betétrészeket. Állunk hát izzadó tenyérrel, tapsolunk megilletődötten a számok között. Eléggé kifáraszt, az is igaz, kóválygok csak a ráadás alatt. Aztán elengednek.

Hazafelé a szorgos vámőr átpislogja a jármű üregeit - mintha látszódna rajtam, cipelek valamit.

Greff András

szerző
Greff András
publikálva
2002/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...