Lemez: Merülés (Queens Of The Stone Age: Songs For The Deaf)

szerző
Greff András
publikálva
2002/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Akályhától kell indulnunk, nincs mese. A fordulat, amely úgy két éve (a Rated R megjelenésekor) a rockzene egyik legünnepeltebb személyiségévé turbózta Josh Homme-ot, a QOTSA vezérét, voltaképp kedvemre való - csak ne élne oly sok reflexió annak sugalmazásával, hogy emberünk lényegi ténykedése igazándiból úgy három-négy évvel ezelőtt vette kezdetét. Ugyan. Josh Homme legsúlyosabb hatóerejű nekiveselkedései a kilencvenes évek első felére estek: a Kyusst kilencven körül hozta össze negyedmagával, s ´91-re már át is estek az ígéretes, bár közel sem számottevő jelentőségű debütálón (Wretch). Mindaz, ami ezután következett, kimagasló jelentőségű: zsinórban három adu ász a ´95-ös feloszlásig - Blues For The Red Sun; (Welcome To) Sky Valley; ...And The Circus Leaves Town -, három briliáns, rocktörténeti jelentőségű darab. Legmagasabban tán a harmadik szállt, de mindenképp ez a Sky Valley volt az én Bors őrmesterem, Never Mind The Bollocksom vagy Daydream Nationöm. Úgy szóltak a gitárok ezeken a lemezeken, ahogyan előtte még soha, a Kyuss-féle forró, izgató, mágikus sivatagmuzsika új utat sepert, még a pszichedélikus rock sokat látott vidékén is. Itt játszott a világ egyik legjobb basszusgitárosa (Scott Reeder, az utolsó két lemezen), énekelt az underground egyik kulcsikonja (John Garcia). Lévén a Kyuss-hangzás alapelemei (az újszerű, mélyen búgó gitársound, a sajátos ritmizálás meg a basszus kiemelt szerepe) viszonylag könnyen elsajátíthatók, aligha meglepő, hogy az új stílus gyorsan terjedt, csupán a követők-másolók hisztérikus mennyisége lehet szokatlan. A stoner-rock az underground tán legnépesebb vonulatává érett, kár, hogy a Kyuss teljesítményét egyik társaság sem bírta megközelíteni, köztük a számos utódzenekarok (a Slo-Burn, a Unida, s persze a QOTSA) sem.

Akályhától kell indulnunk, nincs mese. A fordulat, amely úgy két éve (a Rated R megjelenésekor) a rockzene egyik legünnepeltebb személyiségévé turbózta Josh Homme-ot, a QOTSA vezérét, voltaképp kedvemre való - csak ne élne oly sok reflexió annak sugalmazásával, hogy emberünk lényegi ténykedése igazándiból úgy három-négy évvel ezelőtt vette kezdetét. Ugyan. Josh Homme legsúlyosabb hatóerejű nekiveselkedései a kilencvenes évek első felére estek: a Kyusst kilencven körül hozta össze negyedmagával, s ´91-re már át is estek az ígéretes, bár közel sem számottevő jelentőségű debütálón (Wretch). Mindaz, ami ezután következett, kimagasló jelentőségű: zsinórban három adu ász a ´95-ös feloszlásig - Blues For The Red Sun; (Welcome To) Sky Valley; ...And The Circus Leaves Town -, három briliáns, rocktörténeti jelentőségű darab. Legmagasabban tán a harmadik szállt, de mindenképp ez a Sky Valley volt az én Bors őrmesterem, Never Mind The Bollocksom vagy Daydream Nationöm. Úgy szóltak a gitárok ezeken a lemezeken, ahogyan előtte még soha, a Kyuss-féle forró, izgató, mágikus sivatagmuzsika új utat sepert, még a pszichedélikus rock sokat látott vidékén is. Itt játszott a világ egyik legjobb basszusgitárosa (Scott Reeder, az utolsó két lemezen), énekelt az underground egyik kulcsikonja (John Garcia). Lévén a Kyuss-hangzás alapelemei (az újszerű, mélyen búgó gitársound, a sajátos ritmizálás meg a basszus kiemelt szerepe) viszonylag könnyen elsajátíthatók, aligha meglepő, hogy az új stílus gyorsan terjedt, csupán a követők-másolók hisztérikus mennyisége lehet szokatlan. A stoner-rock az underground tán legnépesebb vonulatává érett, kár, hogy a Kyuss teljesítményét egyik társaság sem bírta megközelíteni, köztük a számos utódzenekarok (a Slo-Burn, a Unida, s persze a QOTSA) sem.

Más problémám a Queensszel ellenben nem nagyon akad. A voltaképp két állandó tagból álló zenekar (Josh gitározik és énekel, az ex-Kyuss-os Nick Oliveri bőgőzik - ők a rock Hunter Thompsonja és Neal Cassidyje) számos olyan tulajdonsággal bír, s az új lemez erre fényes példa, amelyek közül már egyért is hálásak lehetnénk: eredetiség és bátorság, fésületlenség és kiszámíthatatlanság. Roppant nyitott zene, a riffek mögül kihallható a teljes rocktörténet a Beatlestől a Sonic Youth-on át a Nirvanáig, sőt a tánczenék repetitív vonulata is tükröződik kedvenceink vérágas szemein. A ´98-as első lemez direktsége s a Rated R experimentál-rodeója egyesül most az eddigieknél sötétebb tónusokkal, több komolysággal, a seregnyi kiváló vendég (Dave Grohl, Mark Lanegan, Chris Goss s a többiek) pedig csak fokozza a produkció bizarr sokszínűségét.

Néhány vizezettebb tétel (Gonna Leave You, Six Shooter), de a QOTSA eddigi legerősebb pillanatai (így a No One Knows, a The Sky Is Fallin´ meg a címadó) is ott sorakoznak a Songs For The Deafen: pompás őszi gyakorlatnak ajánlom a benne való gyakori elmerülést.

Greff András

Interscope/Universal, 2002

szerző
Greff András
publikálva
2002/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...