Koncert: Horzsolások (Slayer)

szerző
Greff András
publikálva
2002/25. (06. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egyre masszívabb meggyőződésemmé válik, hogy az igazán kíméletlen zenét játszó, s magukat a színpadon nekibőszült vadaknak mutató zenészek jó része "civilben" kimondottan visszafogott csávó. Itt van mindjárt a Slayer. Úgy érkezem a Petőfi Csarnokhoz, mint aki felkészült a legrosszabbra is, ott viszont vasárnapi idill fogad: Kerry King egy sarokban a laptopot masszírozza, Tom Araya mobilon suttogja haza anyunak a nevelési instrukciókat, a turnébuszon pedig egy rendkívül kedves Jeff Hanneman fogad.

Egyre masszívabb meggyőződésemmé válik, hogy az igazán kíméletlen zenét játszó, s magukat a színpadon nekibőszült vadaknak mutató zenészek jó része "civilben" kimondottan visszafogott csávó. Itt van mindjárt a Slayer. Úgy érkezem a Petőfi Csarnokhoz, mint aki felkészült a legrosszabbra is, ott viszont vasárnapi idill fogad: Kerry King egy sarokban a laptopot masszírozza, Tom Araya mobilon suttogja haza anyunak a nevelési instrukciókat, a turnébuszon pedig egy rendkívül kedves Jeff Hanneman fogad.

A San Franciscó-i társulat tizenkettedik, dermesztően apokaliptikus lemeze tavaly God Hates Us All címmel éppen szeptember 11-én bírt megjelenni. Jeff szerint ez kiváltképp azért bizarr egybeesés, mert már estek át ilyesmin, amikor a War Ensemble című számukban megénekelték az Öböl-háború paramétereit, kevéssel a kirobbanása előtt. Ám más zenekaroktól eltérően nekik nem kellett sem a borítót, sem a lemezcímet megváltoztatni, a kereskedelmi rádiók-tévék meg amúgy sem játszanak Slayert. Persze ez a kvartett különben sem a szokásos eset, hiszen annak ellenére, hogy következetesen kompromisszumtaszító, már vagy húsz éve major kiadónál dolgozik. "Igazán szerencsés zenekar vagyunk, a kiadó emberei soha nem próbáltak beleszólni sem a zenébe, sem a szövegekbe. Kezdetben Rubin (Rick Rubin producer - G. A.) egészen a lemezek legyártásáig mellettünk állt, úgyhogy ebben alighanem az ő keze is benne van. Néha javasolják ugyan, hogy ezt vagy azt kellene tennünk, mire mi a figyelmükbe ajánljuk a középső ujjunkat, aztán ennyiben maradunk." Jeff készséggel elismeri, hogy a Slayer egy kimondottan konzervatív zenekar: a legutóbbi lemezen használták ugyan a manapság kedvelt föld alá hangolt gitárokat, de a számok java a tradicionális, négy hangszeres Slayer maradt, s ezen a nyertes felálláson a jövőben sem kívánnak változtatni. Ilyen-olyan válogatáslemezeken kollaboráltak már Ice-T-vel meg az Atari Teenage Riottal is, de az efféle experimentálisabb ügyeket továbbra is határozottan elkülönítik a saját lemezeiktől. Mostanság örökzöldeket csavarnak szét, a Born To Be Wild tán már meg is jelent, a White Room a Creamtől pedig - Ozzy Osbourne hangjára várva - már szalagon pihen.

Ezen az Európa-turnén cirka tíz év után először láthatja a közönség a Slayert az eredeti felállásban, ismét az a Dave Lombardo dobol, akivel egykor elég ronda körülmények között esett meg a szakítás. Jeff szerint kényszerhelyzet szülte az egymásra találást, Paul Bostaph egy lekötött turné előtt szállt ki, és bíztak abban, hogy Lombardo még tudja a régi számokat. S mivel minden klappolt zeneileg éppúgy, mint emberileg, erre a túrára Dave már maga ajánlkozott. Jeff ebben a felállásban szeretné felvenni a következő lemezt, szerinte Lombardo izgalmasabb játékos, sokat improvizál, s punkosabb stílben üt. Ez utóbbi pedig lényeges tényező. "Nem hiszem, hogy a Slayer létrejöhetett volna a Sex Pistols, a Dead Kennedys vagy a Black Flag nélkül. Sosem tagadtuk, hogy kezdetben a legjobb metál riffeket kevertük a punk vehemenciájával, és ebből lett a Slayer. Nekem a nyolcvanas években volt is egy punkzenekarom, ahol Rocky George gitározott a Suicidal Tendenciesből, Lombardo dobolt, én meg énekeltem és basszusoztam. Amikor a punk először megjelent, egyszerre volt antipop- és antirockzene, ma viszont az úgynevezett punkzenekaroknak egészen popos hangzásuk van."

Akkor nem kínos, hogy Kerry King a Sum 41 új klipjében szerepel? Dehogynem, csakhogy Hanneman szerint minden tag azt csinál, amihez kedve van - már a Slayeren kívül. S hogy vajon meddig lehet még ezt a zenét játszani? "Nem vagyunk már olyan fiatalok, s lehet, hogy ötvenévesen még headbangelni sem tudunk majd a színpadon, vagy Tom nem bír majd így ordítani, és akkor tudni fogjuk, hogy itt az ideje kiszállni. Abban mindannyian egyetértünk, hogy inkább feloszlatjuk a zenekart, mint hogy megváltoztassuk a zenéjét." Egyelőre azonban semmi gáz, továbbra is vállalják a hosszabb turnékat, annyira élvezik azt a kilencven percet esténként.

A budapesti ugyan elég kellemetlenül indul, az intró megy, amikor esni kezd; felnézünk, ez már a Raining Blood volna? - de nem, csak a hétköznapi csapadék. No és a hangzás. Úgy szól a Slayer, ez a brutállegenda, mint a hitvány magyar poplemezek: színtelenül pufog a dob, gitárok sehol, az ének viszont túl hangos, konstatálhatjuk, hogy Tom Araya tisztességesen berekedt. A koncert első felét a megszólalás teljesen elfaszolja, aztán elébb Kerry King széttorzított gitárhangjai érkeznek meg, majd nem kevés spéttel valaki arra is rájön, hogy van még egy gitáros - szerencsére, mert Hanneman játssza a jobb szólókat. Mindjárt megfelelőbb így, nemcsak a szurkolók feje lenghet ki látványosabb amplitúdóval, de az eső is rögvest eláll. Mégsem lesz felhőtlen a műélvezet: a sűrűbb, irdatlan sebességű számokban maszatolódnak a gitárok, és többször is inkább csak láthatjuk, hogy Lombardo, ez a nettó mester nemcsak halálpontos, de pofátlan eleganciával díszít még ott is, ahol ez különben megoldhatatlannak tűnik. Szar ügy, mert a Slayer szemernyivel sem kevésbé energikus és vad, mint négy évvel ezelőtt, a gitárosok pompásan gyötrik használhatatlanná a hangszereiket. A lemezekhez képest is emelnek a téten: iszonyú gyorsak, de a riffek még éppen megőrzik tisztes fajsúlyukat, már átfordulnak a káoszba, de továbbra is dalokat hallunk. A lassabb, szellősebb számok szerencsére részint túlteszik magukat a hangzáson, részint ezeket a sötéten lobogó tételeket különös kegyetlenséggel is vezetik elő: álmok szőnyegbombázás után.

Tiszta sor, nehézsúlyban a színpadi Slayer ma is valódi klasszis - igazi szívás, hogy a körülmények miatt el kellett tekintenünk az illően mély sebektől.

Greff András

Petőfi Csarnok, június 9.

szerző
Greff András
publikálva
2002/25. (06. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...