Igazán nagyszerű dolog, hogy a Sziget már a tizedik születésnapját ünnepelheti, csupán az szomorú, hogy a rockzenei felhozatalon nem érződik a jubileumi igyekezet.Amai élvonalbelieket például botrányosan mellőzték, az pedig különösen bosszantó, hogy olyan együtteseknek kellene örülni, amelyek kábé tizenöt éve voltak utoljára érdekesek. A fogatlan-oroszlán-szekciót erősíti a The Mission (Pepsi Nagyszínpad, július 31., 18.00) éppúgy, mint a UK Subs (Wan2 Színpad, augusztus 1., 23.00) vagy a The Cure (Pepsi Nagyszínpad, július 31., 21.00), bár némi kényelmes, langymeleg nosztalgiázásra bizonyára így is megteszik. A szóba hozott triásszal persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy az életkorok száma fordítottan arányos volna a jó rockzenére való képességgel, dehogy. Idei kétségtelenül legforróbb ajánlatunk például az ötvennégy éves Iggy Pop, akitől okkal remélhetjük az egész fesztivál egyik legfiatalosabb koncertjét. Igaz, lemezen utoljára a hetvenes években volt valóban nagy, ám a mai napig ő a világ egyik legjobb, legvadabb színpadi előadója - egyszerű, mocskosan húzós punkrock számai amúgy is kimondottan koncertre valók. Tavalyi lemeze (Beat Em Up) figyelemre méltóan barbárra sikeredett, ennek dalai várhatóan tisztességesen horzsolnak majd, s ha ezek mellett sort kerít még a Lust For Life-ra, az I Wanna Be Your Dogra vagy a Raw Powerre is, akkor, becsszó´, szavunk se lehet. Ego és karizma, izzadtság és vér - aligha várható több egy péntek estétől. (Pepsi Nagyszínpad, augusztus 2., 21.00.)
A Nagyszínpad headlinerei közül aztán már csak a Muse hoz izgalomba. Két éve még a rettentő Oasis, tavaly már a Placebo s most ez a társaság: tagadhatatlan, hogy egyre ízletesebb szeleteket kapunk a szigetországi rockzenéből. A Muse-nak semmi köze a britpop Beatles-fetisiszta vonalához, vaskos riffjei inkább az amerikai gitárzene felé kacsingatnak. Aki látta már mondjuk a Plug in Baby klipjét, vagy hallotta két nagylemezét, tisztában lehet vele, hogy a hangzása sajátos, szemplerhasználata ízes, s hogy Matthew Bellamy énekes-gitáros sikeresen levonta a szükséges következtetéseket a Jeff Buckley-életműből. Habár éppen ő hajlamos olykor szenvelgő modorosságba fordulni: ilyenkor el kell húzni sörért, a hangulatosabb pillanatokra biztos visszaérünk, s így akár úgy is zárhatjuk majd hetünket, mint aki egy jó koncertet látott. (Pepsi Nagyszínpad, augusztus 6., 21.00.)
Persze tudjuk jól, az igazi csodák legtöbbször pont nem az esti főattrakcióktól várhatók. A holland The Gathering például vaskos napsütésben lép majd színpadra, és én nem is tudom, mikor vártam ennyire egy hétfő délutánt. Dead Can Dance-ihletésű, súlyos, gótikus zenekarként indult, a kilencvennyolcas How to measure a planet?-tel pedig ezredfordulósra igazította hangzását. Mai zenéjében eredeti módon forr össze a modern elektronika a tradicionális pszichedéliával, a gitárriffek a progresszívabb popzenével. És ez még semmi. A legjobb az egészben az énekesnő, Anneke van Giersbergen, nemcsak azért, mert végtelenül bájos jelenség, hanem mert a hangja mindent tud az elvágyódás sűrű melankóliájáról. A zenekar koncertteljesítménye ugyanakkor finoman szólva sem egyenletes: láttam én már elvérezni a hazai közönsége előtt, míg viszont tavaly Pesten egy minden szempontból hibátlan estével bűvölt el. Én bizakodom. (Pepsi Nagyszínpad, augusztus 5., 16.00.)
A hét nap legveszélyesebb titkos fegyvere azonban mégiscsak a JJ Paradise Players Club. Ez a brigád a méltán legendás New York-i noise-core zenekar, az Unsane hamvaiból virágzott ki pár éve, muzsikája ennek megfelelően erősen zajos és beteg, egyben újszerűen rock and rollos is. Nem is ragoznám tovább, maradjunk annyiban, hogy egyáltalán nem volnék meglepve, ha idén hozzá fűződnének a Sziget legizgalmasabb percei. (Metal Hammer Színpad, augusztus 6., 19.00.)
Efféle intenzívebb élménnyel ugyan aligha szolgál majd a finn Amorphis, a skandináv zenekarok jól ismert igényessége azonban garancialevél lehet egy jó levegőjű bulihoz. A kvintett muzsikájában megbúvik némi trapéznadrágos retrófíling, a dallamokból pedig olykor kiérezhető a finn folkzene hatása, ám összességében ez egy amolyan különösebb jelzők nélküli, tiszta rockzene - nem szokott ártani, ha ilyet is hallunk. (Metal Hammer Színpad, augusztus 2., 21.00.)
Mindazoknak, akiknek ez nem elég, márpedig kinek volna az, búcsúzóul a hazai undergroundból markolnék egy csokorra valót. Nagyon kíváncsi vagyok például, mire megy a szombathelyi, groove-metálos Strong Deformity az animás Prieger Zsolt-Németh Gergő párossal: közösen készített lemezük már alig várja az őszi megjelenést, a szigetes buli ehhez ideális mézesmadzag lehet (Wan2 Színpad, augusztus 2., 21.30.). Biztosra lehet menni a kiváló new-school hardcore-t játszó Newbornnal is, edzett koncertzenekar, nemrég egy teljes Európa-turnén vett részt a mai nemzetközi hardcore mezőny jeles tagjainak társaságában (Metal Hammer Színpad, augusztus 6., 18.00.). Nem ajánlatos kihagyni a legendás magyar hc-csapat, a Leukémia egyes tagjai által alapított Very Bad Things egészen sajátos posztrakendroll műsorát (Wan2 Színpad, augusztus 1., 18.00), miként a stoner rock hazai népszerűsítésén dolgozó Polly Is Dead húzós-lebegős kora estijét sem (Metal Hammer Színpad, augusztus 6., 16.00). Végül felkavaró élményre van kilátás az experimentális noise-rockban utazó Blind Myselftől: ez a csapat immár két éve New Yorkban próbál érvényesülni, s ha csak azt vesszük, hogy micsoda letaglózó zajzenét sikerült ez alatt kiszakítani magukból, már megérte. Finom lesz, akár a hétszeres másnaposság. (Metal Hammer Színpad, augusztus 6., 20.00.)
Greff András
