Lemez: Vonzó fémes árnyalat (Killswitch Engage: Alive Or Just Breathing)

szerző
Greff András
publikálva
2002/44. (11. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Viszonyom a metálhoz voltaképp definíció kérdése. Amenynyiben e címke a bőrnadrágban sárkányra vadászó - éppen reneszánszát élő - bohócvonulatot takarja, úgy köszönő viszonyban sem vagyunk; hanem azokkal a zenekarokkal szemben, amelyek lemondanak a röhejesen széles gesztusokról, földközelbe húzzák vissza a szövegeiket, és csak a legszükségesebb pátoszt engedélyezik maguknak, ugyanakkor megtartják a gitárok súlyosságát és horzsoló erejét, korántsem vagyok elutasító. Akkor sem, ha fölöttébb sötét tónusokkal próbálnak hatni rám.

Viszonyom a metálhoz voltaképp definíció kérdése. Amenynyiben e címke a bőrnadrágban sárkányra vadászó - éppen reneszánszát élő - bohócvonulatot takarja, úgy köszönő viszonyban sem vagyunk; hanem azokkal a zenekarokkal szemben, amelyek lemondanak a röhejesen széles gesztusokról, földközelbe húzzák vissza a szövegeiket, és csak a legszükségesebb pátoszt engedélyezik maguknak, ugyanakkor megtartják a gitárok súlyosságát és horzsoló erejét, korántsem vagyok elutasító. Akkor sem, ha fölöttébb sötét tónusokkal próbálnak hatni rám.

Hogy mást ne mondjak, ez a Killswitch Engage nekem egy kiváló metálzenekar. Tagjai korábban jó nevű keleti parti hardcore zenekarokban (Aftershock, Overcast) ténykedtek, s két évvel ezelőtt estek át így együtt a szépreményű debütáláson, ez a második nagylemez pedig most hiánytalanul beteljesíti annak ígéreteit. Az egytől egyig kifogástalan, rendkívül okosan felépített számokban szépen össze lettek gyűjtve az utóbbi évek metálosabb gitárzenéinek figyelemre méltó megoldásai: legfőképp a pionír svédektől tanultak, az a jellegzetes, thrashesen zúzós, de szüntelenül dallamokra leső technikás gitározás a meghatározó itt, és ez elegyedik aztán a mélyre hangolt, groove-osabb megfejtésekkel, illetve a hardcore ütősségével. Úgy is szól az egész, ahogyan elvárható: elég egy kis hangerő, és valamibe máris kapasz-kodni kell. Amit pedig mind e fölött Jesse Leech énekes produkál, az egészen páratlan: egyfelől a hangja mindent tud a dühről és a kiakadtságról - üvölt, hörög és sikít -, másrészt gond nélkül képes ezek után majd´ mindegyik nótában olyan szívfacsaróan melodikus, urambocsá! slágeres refréneket énekelni, hogy attól én simán falnak megyek. Legkivált miatta marad fogva a hallgató, aki aztán napokig nem menekül, inkább megelégszik azzal, hogy oda-vissza, hogy újra és újra. No persze azon, hogy ez a muzsika mennyire eredeti, igencsak lehetne vitatkozni, de a minősége kellő-képp kikezdhetetlen ahhoz, hogy ettől most könnyű szívvel eltekint-hessek.

Mondom, ha ez a metál, akkor én azt nagyon bírom.

Greff András

Roadrunner/Record Express, 2002

szerző
Greff András
publikálva
2002/44. (11. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...