Ha ezeken átestünk, nekem sem kell túlragoznom: a By The Way jó lemez; a következő megálló a Californication-sztrádán. No persze azt, hogy egy Red Hot Chili-lemez hetven percéből úgy hatvanötöt akusztikus gitáros, balladisztikus tételek tesznek ki, és semmi groove-os funk-rock, azt, tiszta sor, szokni kell. Nekem egészen könnyen ment, alighanem, mert a dalok elegánsan szomorúak, akár egy szeptember délután, az ilyesmit pedig nagyon bírom. Aztán ott vannak Frusciante Beach Boys-os vokáljai, igaz, ezek már nem jelenthetnek meglepetést, de most rettentő nagy teret kaptak - többnyire egészen szellemes megoldásokban, de például a Midnight a ráadás vonósaival már eléggé giccses. Azért a "pszeudohippi zenekar játssza kedves, lassú számait" című kép némi árnyalásra szorul. Tudjuk, min ment keresztül ez a négy zenész: tudunk Frusciante és Kiedis súlyos heroinfüggéséről, legjobb barátjuk elvesztéséről, s hogy legalább egyszer mindegyiküknek közelről kellett farkasszemet néznie a halállal; meg persze arról is, hogy nekik aztán végül mégiscsak sikerült, mára kiegyensúlyozott, boldog emberek. Hovatovább: felnőttek. De a buli az, hogy mindezt tudni sem kell, mert benne van a zenében, és vastagon benne van Anthony Kiedis énekdallamaiban és szövegeiben. Nem beszélve arról, hogy számomra sokkal szimpatikusabb, hogy vállalják a változásukat és az ahhoz passzoló zenét, mintha negyvenévesen eljátszanák azokat a srácokat, akik zoknival a farkukon gyújtják fel a színpadot. Különben meg amíg olyan pofátlanul bájos slágereket tudnak írni, mint most az On Mercury vagy a Cabron, a The Zaphyr Song vagy a címadó, én maradok a fan-klubban.
Azért legközelebb valaki olykor megpróbálhatna odacsempészni egy torzítópedált Frusciante lába alá.
Greff András
Warner, 2002
