Miután beérett és learattatott, számunkra már csak a kóstolás kalandos körei következhetnek az utóbbi idők magyar rockterméséből.
n Persona Non Grata: Pisti Melegítsünk be Pistivel, rövid távon. A Persona Non Grata idehaza nem nagyon jut egyről kettőre, miközben évek óta jó szívvel fogadják a klubok szerte Európában. Mégsem adja fel, csak azért is rendre új anyaggal jelentkezik, ha önerőből és vékony hosszal is: az előző System Of Logicon négy szám volt, ezen most éppen eggyel több. A felállás és a törekvések rokonsága okán a Másfél neve kikerülhetetlen, bár a Persona magabiztosabban dzsesszes, a basszus pedig olykor Primus-módra telít alant. Voltaképp instrumentális muzsika az övé, villanásnyi énekrészekkel - utóbbiakat én inkább nem erőltetném, esetlenek kicsit. Egyébiránt szó se róla, korrekt és kellemes kis kvázitánczene ez; hanem igazán akkor válik csak érdekfeszítővé, amikor tisztességesen elkezd magába borulni, ritmusai ravaszul csavarodnak, és stilárisan is bátran szélesre tárja magát. Kár érte, de én nem érzem kielégítőnek most az efféle pillanatok számát, noha csak olyankor több valóban a kulturált háttérzenénél. (Szerzői kiadás/Periferic, 2002) HHHH alá
n Karabély: Táltos Utca Valaki egyszer azt mondta a Karabély zenekarról, hogy szép kis firma a pesti alterkörben: vagy tíz éve gyűri rendületlenül, szült egy csomó jó számot, és van kábé ötven rajongója - ezek után én látatlanban is könnyű szívvel gondoltam rá. Szép dolog a megelőlegezett bizalom, de itt sajnálattal kell hírül adnom, hogy első közös ügyünk nem lett az a kiköpött sikersztori: ez a Táltos Utca úgy rohant el mellettem, akár egy sértett szomszéd, köszönés nélkül. Könnyű kezű gitárzene, sok-sok tinglitangli, itt-ott némi szintúgy léha, de huzatosabb magyari rakendroll. Tizennyolc szám, a legnagyobbaktól is gyanakodva fogadnám, kirívó megpróbáltatásokról mindazonáltal nincs szó, azért sem, mert Gyáni Levente abba a nem túl népes szövegírói halmazba sorolandó, akik hallatán nem keni a hallgató visszakézből szájon a stopgombot. Legnagyobb erősségként magam a határozott bájt jelölném meg, ami majd´ mindegyik emlékezetesebb tétel sajátja: ugye, milyen helyes a Valami miatt, kedves a Budapest? Na ja. Az egész azonban marad a kényelmes, kockázatmentes középtartományban, nem törekszik semerre sem, én meg a végén éppen úgy távozhatok, amint jöttem az elején. Érintetlenül. (Bahia/Periferic, 2002) HHH alá
n Quimby: Káosz Amigos A Káosz Amigosszal foglalkozó recenziók többnyire elégedetten konstatálják, hogy a zenekar ötödik lemeze nem éri be kevesebbel, mint a három évvel ezelőtti, minden szempontból roppant sikeres Ékszerelmére, én azonban semmiképpen sem elégednék meg csupán ennyivel. Nagy ugrásról ugyan magam sem számolhatok be, elegáns fölibe csúszásról azonban mindenképp. Mindjárt a Zéró dal nagyon erős indítás, puha és szívfacsaró, s az is telitalálat, ahogyan megidézik benne a Douglas-fenyők között kóborló Badalamentit. Ez a jól szabott, belakható melankólia integráns része az albumnak, míg a tánczenésebb-gépesebb ritmusok most csak nagyon szordínósak, ugyanakkor újfent feltűnően súlyos és meghatározó a gitárok szerepe: a különben játszin simogató Szellő végén már-már a metálig merészkednek a riffek. Az ízig-vérig saját hang már az előző lemezzel is megvolt, ám a hangszerelés most lett úgy igazából perfekt, mindvégig frappáns és sziporkázó, miközben semmit nem ragoznak túl ezek a remek zenészek, nincsenek agyonnyomva a számok, sőt sokszor marad az egész a kifejezetten minimálban. Tíz szám, nem több, rá ne unhassunk, Kiss Tibor és Varga Livius énekesek megint továbbléptek a felesleges modorosság következetes lemorzsolása felé. Nincs miért húzni tovább, nekem a legjobb Quimby. (Universal, 2002) HHHHH
n Blind Myself: Product Of Our Imagination Végül aki így ősszel inkább a gorombább zenék társaságát keresné, igen jól járhat, ha megnyitja füleit a Blind Myself új munkája előtt. Koncertteljesítményét régóta bírom ennek a brigádnak, mindig is tetszett, ahogy a fesztiválokon megriasztotta a könnyed ugrálásra érkező deszkás népséget. Ugyanakkor sem a Horrified By The Sun, sem az elődjénél azért sokkal komolyabb Heaven´t nem vájt számottevő sebeket belém, a színpadi változatnál veszélytelenebbnek, bátortalanabbnak éreztem ezeket a stúdiós próbálkozásokat. Majd a fiúknak elege lett abból a kilátástalan szarásból, ami a magyar rockbiznisz, és úgy két éve kollektíve áthurcolkodtak New York Citybe, ennél rosszabb úgysem lehet alapon. Megszenvedték először ott is rendesen, éheztek és fáztak, ám ma már köszönik szépen, egész prímán vannak: játszogatnak a CBGB-ben, tiszta erőből udvarolnak az ottani lemezcégeknek, és hát össze lett hozva ez a lemez, ami előtt le a kalappal. Épp ahogy illik: kíméletlen és véres, megadván a megfelelő hangot a keserűség és a kilátástalanság számára. Korábban metálos felhangokkal is bírt, most inkább a noise-rock az irányadó, de nem a Sonic Youth-féle - voltaképp a Velvet Undergroundig visszavezethető - szépséges szilánkzene, hanem, mondjuk, az Amphetamine Reptile-istálló (Unsane, Today Is The Day és társaik) által művelt nehézsúlyú, torz káoszmuzsika. Baromi jól szól, s ha az összes szám olyan koncentráltságot mutatna, mint az Understanding Of Love vagy a Sundown, hiánytalanul kiragyognának mind a csillagok. (1G, 2002) HHHH és fél
Greff András
