Az úgy történt, hogy a To Ride... megjelenése - a szokásos kiadói szemétkedések miatt - vagy két évet csúszott, s ha már így, az aktív Andersson gyorsan gründolt magának otthon egy jó kis hobbizenekart. A Hellacopters csupa-csupa Motörhead-, Kiss-, AC/DC- és MC5-fanatikus szövetsége lett azon célból, hogy felfrissítsék az említett zenekarok plusz egyúttal a hazai, a legendás The Nomads által fémjelzett hagyományt. Debütáló lemezük, a tokkal-vonóval együtt huszonhat óra alatt elkészített Supershitty To The Max!, úgy vélem, a kilencvenes évek egyik legkiválóbb rocklemeze: hibátlan dalok, hovatovább attitűd és fazon, nagyszerű - természetesen lepusztult, de erőteljes - megszólalás. Nicke Anderssonról pedig kiderült, hogy - immár Nicke Royale fedőnéven - gitáros-énekesnek is kifogástalan. Svédországban a lemez meglepő sikert aratott (vitte az ottani Grammyt), és ez bizonyára szerepet játszott abban, hogy Andersson a Hella javára lemondott anyazenekaráról. A ´98-as Payin´ The Dues szintén kötelező darab, a megközelítés változatlan, a nóták viszont ragadósabbak - nem is maradt el a nemzetközi áttörés. A lemez turnéján a zenekar már nélkülözni volt kénytelen a másodgitáros Dregent, a svéd magazinok címlapsztárját, aki egyre elfoglaltabbá vált a skandináv rakendroll másik alapcsapata, a glamesebb-poposabb Backyard Babies irányításával. Aligha véletlen, hogy miután a vérbeli, vad punkfigura kikerült a képből, a Hellacopters hangzása radikálisan átalakult. A ´99-es puhány, töketlenre polírozott és fájdalmasan langyos dalokra boltozott Grande Rock a zenekar legrosszabb produkciója, jómagam személyes sértésnek vettem, lemondtam az együttesről, így a rá következő High Visibilityt csak meglehetős spéttel engedtem a fülem közelébe. Ez utóbbi azért, lévén, hogy visszatérőben voltak rajta a jó számok és a lendület, kétségtelenül reményt keltő munka volt.
Az idei évet ígéretesen indították, nyár elején került boltokba a Cream Of The Crap! - Vol 1. válogatás, amely a kislemezeket finoman szólva is szaró zenekar sorlemezekre nem került, javarészt elég ízletes tizennyolc (!) dalát adta közre. Most pedig itt a By The Grace Of God, megint egy igazán klassz lemez. Holott szó sincs a gyökerekhez való visszatérésről, nincs betorzított vadulás, éppen ellenkezőleg, ez a leglazább, legfinomabb ´copters, mintha a Thin Lizzy találkozna a Ramonesszal (a lendület!) és a Lynyrd Skynyrddel. Itt most végre igazán meggyőzően áll össze minden, a nagy gitárszólóktól (a Dregen helyére érkezett Robert Dahlqvist telitalálat választás volt) a kimondottan ragadósra vett énekdallamokon keresztül a bugis zongorafutamokig; mára sikerült igazán markánssá csiszolni az először három éve megütött új hangot, elkerülni az érdektelen retróhoz vezető ösvényeket. Legfőképp pedig ezeknek a számoknak egytől egyig sajátja egyfajta emelkedettség, amely, lemezcím ide vagy oda, nettó földi örömökből táplálkozik, s amelytől egészen könnyűnek érzi magát a hallgató, olyannyira, hogy erre az anyagra szépen rá is szokik. Meglehet, a By The Grace Of God nem hagy sokkal több nyomot maga után a levegőbe permetezett jeges víznél, de épp oly´ maradéktalanul frissít, és ez szerintem egyáltalán nem kevés.
Greff András
Universal, 2002
