Lemez: Elviselhető könnyűség (The Hellacopters: By The Grace Of God)

  • Greff András
  • 2002. november 14.

Zene

Akilencvenes évek eleje óta követem figyelemmel Nicke Andersson pályafutását, többnyire határozottan szurkolói alapállásból. Emberünk a nyolcvanas évek végén, még tinédzserként alapító tagja volt az Entombednak, s majd´ tíz éven át a svéd zenekar kimagaslóan tehetséges dobosaként és fő dalszerzőjeként jeleskedett. Szép kis firma volt ez a csoportosulás: könyörtelen, véres death-metálként indult a Left Hand Path című műfaji alapvetéssel, melynek okán úgyszólván indulása pillanatától nemzetközi elismerés övezte, mégis képes volt épp a megfelelő időben fazont váltani. 1993-ban a Wolverine Blues, négy évre rá a To Ride, Shoot Straight And Speak The Truth következett, mindkettő a fajsúlyosabb európai gitárzenék legfelsőbb kasztjába sorolandó: akár a punk, akár a hardcore vagy a metál felől közelítünk, menthetetlenül az oda-vissza rajongásig jutunk. Az előbbi még sötétebb, nyomasztóbb világgal bírt, az utóbbit pedig találóan jellemezte anno a Kerrang: "Akárha a Stooges játszana metált." Mindkettő kimagaslóan sikeres volt szerte a világon, alighanem valóban azért, mert szintézisük számtalan stílus kedvelői számára kínált egy időben azonosulást (azt a mocskos garázshangzást még a finnyásabb New York-i noise-brigádok is tisztelettel fogadták). Aztán Nicke Andersson otthagyta a bandát.
Akilencvenes évek eleje óta követem figyelemmel Nicke Andersson pályafutását, többnyire határozottan szurkolói alapállásból. Emberünk a nyolcvanas évek végén, még tinédzserként alapító tagja volt az Entombednak, s majd´ tíz éven át a svéd zenekar kimagaslóan tehetséges dobosaként és fő dalszerzőjeként jeleskedett. Szép kis firma volt ez a csoportosulás: könyörtelen, véres death-metálként indult a Left Hand Path című műfaji alapvetéssel, melynek okán úgyszólván indulása pillanatától nemzetközi elismerés övezte, mégis képes volt épp a megfelelő időben fazont váltani. 1993-ban a Wolverine Blues, négy évre rá a To Ride, Shoot Straight And Speak The Truth következett, mindkettő a fajsúlyosabb európai gitárzenék legfelsőbb kasztjába sorolandó: akár a punk, akár a hardcore vagy a metál felől közelítünk, menthetetlenül az oda-vissza rajongásig jutunk. Az előbbi még sötétebb, nyomasztóbb világgal bírt, az utóbbit pedig találóan jellemezte anno a Kerrang: "Akárha a Stooges játszana metált." Mindkettő kimagaslóan sikeres volt szerte a világon, alighanem valóban azért, mert szintézisük számtalan stílus kedvelői számára kínált egy időben azonosulást (azt a mocskos garázshangzást még a finnyásabb New York-i noise-brigádok is tisztelettel fogadták). Aztán Nicke Andersson otthagyta a bandát.

Az úgy történt, hogy a To Ride... megjelenése - a szokásos kiadói szemétkedések miatt - vagy két évet csúszott, s ha már így, az aktív Andersson gyorsan gründolt magának otthon egy jó kis hobbizenekart. A Hellacopters csupa-csupa Motörhead-, Kiss-, AC/DC- és MC5-fanatikus szövetsége lett azon célból, hogy felfrissítsék az említett zenekarok plusz egyúttal a hazai, a legendás The Nomads által fémjelzett hagyományt. Debütáló lemezük, a tokkal-vonóval együtt huszonhat óra alatt elkészített Supershitty To The Max!, úgy vélem, a kilencvenes évek egyik legkiválóbb rocklemeze: hibátlan dalok, hovatovább attitűd és fazon, nagyszerű - természetesen lepusztult, de erőteljes - megszólalás. Nicke Anderssonról pedig kiderült, hogy - immár Nicke Royale fedőnéven - gitáros-énekesnek is kifogástalan. Svédországban a lemez meglepő sikert aratott (vitte az ottani Grammyt), és ez bizonyára szerepet játszott abban, hogy Andersson a Hella javára lemondott anyazenekaráról. A ´98-as Payin´ The Dues szintén kötelező darab, a megközelítés változatlan, a nóták viszont ragadósabbak - nem is maradt el a nemzetközi áttörés. A lemez turnéján a zenekar már nélkülözni volt kénytelen a másodgitáros Dregent, a svéd magazinok címlapsztárját, aki egyre elfoglaltabbá vált a skandináv rakendroll másik alapcsapata, a glamesebb-poposabb Backyard Babies irányításával. Aligha véletlen, hogy miután a vérbeli, vad punkfigura kikerült a képből, a Hellacopters hangzása radikálisan átalakult. A ´99-es puhány, töketlenre polírozott és fájdalmasan langyos dalokra boltozott Grande Rock a zenekar legrosszabb produkciója, jómagam személyes sértésnek vettem, lemondtam az együttesről, így a rá következő High Visibilityt csak meglehetős spéttel engedtem a fülem közelébe. Ez utóbbi azért, lévén, hogy visszatérőben voltak rajta a jó számok és a lendület, kétségtelenül reményt keltő munka volt.

Az idei évet ígéretesen indították, nyár elején került boltokba a Cream Of The Crap! - Vol 1. válogatás, amely a kislemezeket finoman szólva is szaró zenekar sorlemezekre nem került, javarészt elég ízletes tizennyolc (!) dalát adta közre. Most pedig itt a By The Grace Of God, megint egy igazán klassz lemez. Holott szó sincs a gyökerekhez való visszatérésről, nincs betorzított vadulás, éppen ellenkezőleg, ez a leglazább, legfinomabb ´copters, mintha a Thin Lizzy találkozna a Ramonesszal (a lendület!) és a Lynyrd Skynyrddel. Itt most végre igazán meggyőzően áll össze minden, a nagy gitárszólóktól (a Dregen helyére érkezett Robert Dahlqvist telitalálat választás volt) a kimondottan ragadósra vett énekdallamokon keresztül a bugis zongorafutamokig; mára sikerült igazán markánssá csiszolni az először három éve megütött új hangot, elkerülni az érdektelen retróhoz vezető ösvényeket. Legfőképp pedig ezeknek a számoknak egytől egyig sajátja egyfajta emelkedettség, amely, lemezcím ide vagy oda, nettó földi örömökből táplálkozik, s amelytől egészen könnyűnek érzi magát a hallgató, olyannyira, hogy erre az anyagra szépen rá is szokik. Meglehet, a By The Grace Of God nem hagy sokkal több nyomot maga után a levegőbe permetezett jeges víznél, de épp oly´ maradéktalanul frissít, és ez szerintem egyáltalán nem kevés.

Greff András

Universal, 2002

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.