Miképp váltunk el a Sonic Youthtól két évvel ezelőtt? Kétségek között. A rocktörténet egyik legforradalmibb zenekara igazán jelentős és invenciózus korszakának úgy 1990-körül szakadt vége, a kilencvenes évek első felét pedig valami egészen méltatlan mélyrepüléssel baltázta el. Az évtized második felében aztán csak sikerült összeszednie magát: a Washing Machine már zseniális darabokat is forgatott magában (emlékeznek a The Diamond Sea-re?), a ´98-as A Thousand Leavesen pedig végre ismét oda-vissza ragyogó teljesítményt nyújtottak kedvenceink. Ilyen előzmények után kaptuk az arcunkba a NYC Ghosts & Flowerst, ezt a pszichedélikus verslemezt, amelynek akadtak ugyan kiváló pillanatai, ám épp elegendő céltalan maszatolást is tartalmazott ahhoz, hogy újból egy Experimental Jet Set...-féle tökéletes semmitmondástól lehessen tartani.
Erről azonban most szó sincs: a Murray Street, a Sonic Youth tizenhatodik lemeze (s az első, amelyen hivatalosan is ötösfogattá bővültek Jim O´Rourke hangmérnök és finom gitárpoplemezek elkövetője csatasorba állításával) egyáltalán nem taszítja magától a hallgatót, igaz, nem is ragadja magával menthetetlenül. A NYC Ghosts... tüskés és barátságtalan világával ellentétben ez egy kimondottan kedves lemez, nem is tudom, hallottam-e valaha ilyen bájos és puha Sonic Youth-számokat. No meg hagyományosakat: nem hiszik el, de a Disconnection Notice egy tradicionális rockdal, ikerszólókkal! A kevés zajosabb megmozdulás terén legkivált a Radical Adults Lick Godhead Style figyelemre méltó, itt kettő darab szaxofonos fújja a zenekar alá amolyan nekivadult John Zorn-stílben; igazán klassz volna, ha a jövőben nagyobb teret engednének az ilyesféle közösködéseknek, mert bőven van benne fantázia. A valódi csoda, a színtiszta varázslat azonban hiányzik erről az albumról, méghozzá nagyon - én legalábbis egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy be kellene érnem Thurston Moore-éktól mindezek nélkül.
Pláne, ha most történetesen akad egy zenekar, amelynek muzsikája kifogástalanul ízesül az én noise-rockkal kapcsolatos ábrándjaimhoz. A Trail Of Dead (maradjunk a rövidebb változatnál) 1994-ben alakult Texasban, első - az együttes már kínosan hosszadalmas nevét viselő - lemeze ´98-ban jött ki, egy évvel később pedig már túl volt a másodikon is (Madonna). Azóta szépen felkapta az alternatív sajtó, idén ősszel a Queens Of The Stone Age-dzsel turnézza majd körbe Amerikát, pár hete meg láttam, amint a társaság műsort vezet az emtívin, szóval gurul a szekér szépen. A tagok (Kevin Allen, Neil Busch, Conrad Keely, Jason Reece) szocializációjáról ugyan nem olvastam sokat, de azt nehezen tudnám elképzelni, hogy a Daydream Nationt vagy a Sistert ne hallgatták volna kopottra életüknek egy különösen fogékony szakaszában. A Sonic Youth legjobb korszakának hatása mindvégig visszaköszön az új lemezről, szerencsére nagyobbik részt valóban csak a gyökérzetről, nem pedig holmi epigonságról van szó, a sajátos, eredeti ízek-szagok simán kiszippanthatók, igaz, akadnak olyan percek is (Relative Ways), ahol a hasonlóság tekintélyes méretet ölt. Ezen azonban érdemes gyorsan felülemelkedni, a Source Tags & Codes ugyanis voltaképp hibátlan lemez: kiforrott, okosan felépített, s az első perctől az utolsóig magas színvonalú dalokat tartalmaz. A jó kezekben lévő gitárok számtalan érzelmet érintenek érzékeny pontokon, a robbanásoknak éppúgy helyet szorítottak, mint a visszafogottságnak, a melankóliának pedig rendkívül sok árnyalatát ismerik, legfőképpen abban nagyok. S ha ez még nem volna elég, vendégként egész sereg fúvós, ütős és vonós csepegteti hangjait a gitárfolyamba, persze csak lágyan, finoman, alázatosan. Szóval nincs mit tenni: az ügy egy konkrét apagyilkosságnak tetszik.
Greff András
Universal, 2002
