Lemez: Altatók (Coldplay: A Rush Of Blood To The Head; Beck: Sea Change)

szerző
Greff András
publikálva
2002/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amennyiben az 1990 utáni felhozatalt tekintjük, kapcsolatom a brit gitárzenekarok többségével távolról sem szívmelengető: az oly büszkén viselt modorosságuknál csak a reménytelen középszerűségüket érzem elkedvetlenítőbbnek, mondjuk az Oasistől úgy Richard Ashcroftig. S hogy a helyi szaksajtó ezzel együtt bármikor kész a paroxizmusig túlhajtva ünnepelni őket, az szintúgy megérne egy misét.

Amennyiben az 1990 utáni felhozatalt tekintjük, kapcsolatom a brit gitárzenekarok többségével távolról sem szívmelengető: az oly büszkén viselt modorosságuknál csak a reménytelen középszerűségüket érzem elkedvetlenítőbbnek, mondjuk az Oasistől úgy Richard Ashcroftig. S hogy a helyi szaksajtó ezzel együtt bármikor kész a paroxizmusig túlhajtva ünnepelni őket, az szintúgy megérne egy misét.

Azért lehet velem beszélni, csupán hangnem kérdése: két évvel ezelőtt a Coldplay szomorkás slágere, a Yellow például annyira a kedvemre való volt, hogy készségesen vállalkoztam a teljes nagylemezének végigülésére is. Ugyan ezen a Parachuteson is könnyedén lehetne fogást találni - többször menthetetlenül leül, amikor pedig Chris Martin énekes fejhangon kezd sopánkodni, akkor menekülni kell -, viszont hogy a rezignált melankólia terepén az olyan szerzemények, mint a Don´t Panic vagy a Shiver kimondottan erős darabok volnának, azt magam sem tagadhatom.

A négyes első nagylemezét néhány, kisebb példányszámban megjelent minialbum előzte meg, aztán a Parachutes már nagyban tarolt, ötmillió fogyott belőle, s kapott egy Grammyt is. A Coldplay világa nagyjából behatárolható a következő zenekarnevekkel: Radiohead (az OK Computerig), U2 (korai lemezek, illetve a legutóbbi, megkapóan csupasz All That You Can´t Leave Behind) és Pink Floyd. Utóbbi kettő hatása különösen az új dalokból érezhető ki - ezekről egyébként azt nyilatkozták a zenészek, hogy komolyan fontolóra veszik a csapat feloszlatását, hisz ennél jobb teljesítményre úgysem lesznek képesek.

Szerintem alhatnának rá egyet. Második lemezén ugyanis a Coldplay olyan messzire jutott muzsikája letisztításában, hogy sikerült ezzel úgyszólván minden karakterességet lekoptatni róla. Legkivált az előző lemezt meghatározó törékeny és igen jellegzetes gitárdíszítések hiányoznak, és ezt a hiányt nem takarja ki sem a számtalan - nem túl emlékezetes - zongorabetét, sem a tempók változatossága. Másrészt az a bánat, amely az egészet hivatott mozgatni, felerészt sem tűnik annyira megéltnek, mint legutóbb, én legalábbis nem érzem azt, hogy nagyobb dolgokról volna szó, mint mondjuk a családi szamovár lerobbanása. Az A Rush Of Blood To The Head nem egyéb, mint elegáns liftzene. (EMI, 2002)

H

Nézzünk akkor egy amerikait! Beck új munkája szintúgy az a fajta halk szavú muzsika, amelyet esős őszi napokra terveztek, mikor is az ablakon keresztül bámuljuk, ahogy rohanvást zsugorodik a kifakult délután. Ilyeténképpen oda-vissza ellentéte az eggyel korábbi, Motown-idézetekkel operáló, tánczenés Midnite Vulturesnek. Meglepetést - amely pedig a Beck-élmény lényegi összetevője - ugyanakkor aligha kelthet: Mutations című, eredetileg nem a nagyközönségnek szánt lemeze egészen hasonló fazonú volt anno.

Az történt, hogy Beck szakítani kényszerült a szerelmével, akivel nyolc évig volt együtt - nem is kellett hozzá több pár napnál, máris tizenkét új dala járta körül a traumát. Ezekben semmi kísérletezés, csupán az énekhang és egy akusztikus gitár, több helyütt egy nagyvonalú vonóskísérettel nyakon öntve. A szövegek pedig illeszkednek a zene pőreségéhez: direktek, kíméletlenek és igazán jók. Mégsem tudok a Sea Change-ért odáig lenni. Úgy áll a dolog, hogy én Becknek ezt a tradicionálisan folkos-dylanes oldalát egyszerűen messze nem tartom olyan izgalmasnak, mint a főműveit (Mellow Gold, Odelay s a Midnite...) jellemző, sufniban barkácsolt, nagyszerű experimentált. Ezek a mostani levert, többségükben sápadt-szürke szerzeményei darab idő után egyáltalán nem igénylik a figyelmet - még csak az ötvenperces menetidő felénél járunk, amikor én zavartalanul bealszom. S még az emlékezetesebb, egyben szívfacsaróbb számokról (ilyen a Golden Age, a Lonesome Tears vagy az Already Dead) sem állíthatom meggyőződéssel, hogy az életmű azon darabjai közé tartoznának, melyeknek ismerete feltétlenül elengedhetetlen volna. (Universal, 2002)

Greff András

szerző
Greff András
publikálva
2002/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...