Lemez: Altatók (Coldplay: A Rush Of Blood To The Head; Beck: Sea Change)

  • Greff András
  • 2002. október 10.

Zene

Amennyiben az 1990 utáni felhozatalt tekintjük, kapcsolatom a brit gitárzenekarok többségével távolról sem szívmelengető: az oly büszkén viselt modorosságuknál csak a reménytelen középszerűségüket érzem elkedvetlenítőbbnek, mondjuk az Oasistől úgy Richard Ashcroftig. S hogy a helyi szaksajtó ezzel együtt bármikor kész a paroxizmusig túlhajtva ünnepelni őket, az szintúgy megérne egy misét.
Amennyiben az 1990 utáni felhozatalt tekintjük, kapcsolatom a brit gitárzenekarok többségével távolról sem szívmelengető: az oly büszkén viselt modorosságuknál csak a reménytelen középszerűségüket érzem elkedvetlenítőbbnek, mondjuk az Oasistől úgy Richard Ashcroftig. S hogy a helyi szaksajtó ezzel együtt bármikor kész a paroxizmusig túlhajtva ünnepelni őket, az szintúgy megérne egy misét.

Azért lehet velem beszélni, csupán hangnem kérdése: két évvel ezelőtt a Coldplay szomorkás slágere, a Yellow például annyira a kedvemre való volt, hogy készségesen vállalkoztam a teljes nagylemezének végigülésére is. Ugyan ezen a Parachuteson is könnyedén lehetne fogást találni - többször menthetetlenül leül, amikor pedig Chris Martin énekes fejhangon kezd sopánkodni, akkor menekülni kell -, viszont hogy a rezignált melankólia terepén az olyan szerzemények, mint a Don´t Panic vagy a Shiver kimondottan erős darabok volnának, azt magam sem tagadhatom.

A négyes első nagylemezét néhány, kisebb példányszámban megjelent minialbum előzte meg, aztán a Parachutes már nagyban tarolt, ötmillió fogyott belőle, s kapott egy Grammyt is. A Coldplay világa nagyjából behatárolható a következő zenekarnevekkel: Radiohead (az OK Computerig), U2 (korai lemezek, illetve a legutóbbi, megkapóan csupasz All That You Can´t Leave Behind) és Pink Floyd. Utóbbi kettő hatása különösen az új dalokból érezhető ki - ezekről egyébként azt nyilatkozták a zenészek, hogy komolyan fontolóra veszik a csapat feloszlatását, hisz ennél jobb teljesítményre úgysem lesznek képesek.

Szerintem alhatnának rá egyet. Második lemezén ugyanis a Coldplay olyan messzire jutott muzsikája letisztításában, hogy sikerült ezzel úgyszólván minden karakterességet lekoptatni róla. Legkivált az előző lemezt meghatározó törékeny és igen jellegzetes gitárdíszítések hiányoznak, és ezt a hiányt nem takarja ki sem a számtalan - nem túl emlékezetes - zongorabetét, sem a tempók változatossága. Másrészt az a bánat, amely az egészet hivatott mozgatni, felerészt sem tűnik annyira megéltnek, mint legutóbb, én legalábbis nem érzem azt, hogy nagyobb dolgokról volna szó, mint mondjuk a családi szamovár lerobbanása. Az A Rush Of Blood To The Head nem egyéb, mint elegáns liftzene. (EMI, 2002)

H

Nézzünk akkor egy amerikait! Beck új munkája szintúgy az a fajta halk szavú muzsika, amelyet esős őszi napokra terveztek, mikor is az ablakon keresztül bámuljuk, ahogy rohanvást zsugorodik a kifakult délután. Ilyeténképpen oda-vissza ellentéte az eggyel korábbi, Motown-idézetekkel operáló, tánczenés Midnite Vulturesnek. Meglepetést - amely pedig a Beck-élmény lényegi összetevője - ugyanakkor aligha kelthet: Mutations című, eredetileg nem a nagyközönségnek szánt lemeze egészen hasonló fazonú volt anno.

Az történt, hogy Beck szakítani kényszerült a szerelmével, akivel nyolc évig volt együtt - nem is kellett hozzá több pár napnál, máris tizenkét új dala járta körül a traumát. Ezekben semmi kísérletezés, csupán az énekhang és egy akusztikus gitár, több helyütt egy nagyvonalú vonóskísérettel nyakon öntve. A szövegek pedig illeszkednek a zene pőreségéhez: direktek, kíméletlenek és igazán jók. Mégsem tudok a Sea Change-ért odáig lenni. Úgy áll a dolog, hogy én Becknek ezt a tradicionálisan folkos-dylanes oldalát egyszerűen messze nem tartom olyan izgalmasnak, mint a főműveit (Mellow Gold, Odelay s a Midnite...) jellemző, sufniban barkácsolt, nagyszerű experimentált. Ezek a mostani levert, többségükben sápadt-szürke szerzeményei darab idő után egyáltalán nem igénylik a figyelmet - még csak az ötvenperces menetidő felénél járunk, amikor én zavartalanul bealszom. S még az emlékezetesebb, egyben szívfacsaróbb számokról (ilyen a Golden Age, a Lonesome Tears vagy az Already Dead) sem állíthatom meggyőződéssel, hogy az életmű azon darabjai közé tartoznának, melyeknek ismerete feltétlenül elengedhetetlen volna. (Universal, 2002)

Greff András

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter szupersztár

Napok alatt tökéletesen összeállt a Tisza Párt által koordinált zarándokút, Magyar Péter speciális országjárás keretében gyalogol el Budapestről Nagyváradra. De miért nem a sajtószabadsággal foglalkozik? Elmondta.

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).