Hajdu István

Ha a mi hazánkba jönnek, az eleven szobrok élete sem fenékig tejfel.

Baselitz a kortárs képzőművészet egyik legismertebb figurája, honfitársaival, Gerhard Richterrel és Anselm Kieferrel e pillanatban talán a műfaj legnagyobbja.

Ország Lili már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a magyar festészet egyik jelképes alakjává magasztosult: a bánat, a magány hercegnője, akinek arca éppúgy, mint művészete, szinte éteri, túlvilági aranyfényt kapott; misztifikálva lett: írók, költők, zenészek – s persze néhány pályatársa – a festőnő figurinájává monumentalizálták. Jó okkal, hiszen életműve a budapesti és az igazi európai iskola hagyományainak, tapasztalatainak nyomán ritka minőségben és sűrűségben összegzett esztétikai és egzisztenciális egész.

Fedetlen keblű óriáspanda vezeti a népet a környezetvédelmi harcba a párizsi metrómeg­állókban egy éve: Eugène Delacroix 1830-as forradalmi festményének átirata – még ha meg is tagadja alapvető logikai eljárások érvényét – arra tüzeli nézőjét, hogy lelkes hittel vegyen részt a globális felmelegedés elleni küzdelemben, változtasson fogyasztási szokásain, és legyen egy új szociális modell protagonistája.

A Montparnasse féktelen hercege a budai Várban mutogatja aktjait. Kritika.

„Daedalus építőművész, mind közt a legelső, készíti, összezavar jeleket, s vet a szemnek ezernyi csalfa cseles csapdát a tekergő tévutak által.” (Ovidius: Átváltozások. Devecseri Gábor fordítása)

A művészet forradalma címmel megnyílt kiállítás nemcsak a híres – és külföldön először látható – jekatyerinburgi gyűjteményt mutatja be, hanem a képzőművészet egyik kiemelkedő korszakát is, amelyet megszállt a politika.

A legnagyobb – és a magyar művészettörténet-írás szempontjából megkerülhetetlen – anyaggal rendelkező műgyűjtő, Antal Péter, a debreceni Modem és a Déri Múzeum az elmúlt hónapokban borús-felhős hírekben angazsálódtak.

A véletlen nagy tréfa- és tanítómester, viccei didaktikusak, példázatai szórakoztatóak. Párizsban most tucatnyi nagy kiállítás szédíti a nézőt, dönt meg vagy erősít fel benne előítéleteket a 20. és 21. század művészetéről, s miután kizártnak tarthatjuk, hogy Franciaországban a magán-, városi és állami galériák, kiállítóhelyek és múzeumok egyeztessék programjukat, csak abban hihetünk, hogy a véletlen szabta meg a tárlatok egyidejűségét, a sors rendelte egymás mellé vagy környékére az egymástól látszólag tarkán és harsányan elfele tartó bemutatókat, melyek mégis valami hihetetlenül sűrű és gazdag szövetbe kötődnek-hurkolódnak össze. Véletlen szőttes, amiben a szálak rendbe bogozódnak.

Mint egy kimerevített operettfinálé: roppant szórakoztató, a harsány hülyeségeket a szofisztikált szépelgéssel, a karnevált az ortodox ceremóniával, a campet a hazaszeretet magasztosságával, a naivitást a száraz üzleti megfontolásokkal és a fakezű féldilettantizmust a bravúros technikával elegyítő tárlat a huszonöt éve alakult, majd osztódó, most a Ludwigban mégis egységesnek láttatott művészcsoport történetén és munkáin keresztül a jelenkori orosz művészet egy igen fontos szeletét hozta Pestre.

A Ludwig-gyűjtemény szovjet-orosz szekciójának ezernél is több művéből Pesten alig félszáz darabot őriznek letétileg, most látványos amalgámként ezek töltenek ki egy emeletnyi teremsort.