„Pandarevolution” – olvastam a plakát fiatal szerzőit dicsőítő cikkben, s azt is, hogy az amúgy szerintem nem különösebben élénk és intelligens, de tényleg ritka állat mostantól az egységet, a bátorságot, a cselekvést és egy jobb holnap reményét testesíti meg.
Ez a frappáns, de a mindenféle színű és korú embert biccenő logikával a barikádra vezénylő plakát járt az eszemben a Palais de Tokyo hatalmas épületének óriási tereiben, s a szeptember közepén épp egyszerre záró nyolc kiállítást nézve, melyek mindegyike valamiképpen az apokalipszisre, de legalábbis némi katasztrófára utalt, arra jutottam: egyszer a világvégéből is elege lesz az embernek.
Cinizmus, tudom.
Houellebecq, Iggy Pop, trükkök
A száradó/rothadó világtorta legnagyobb szeletét az izgékony író, Michel Houellebecq metszette ki magának a palotában, de legalábbis az ő, reneszánsz személyiségként eget-földet meghódító egója interpretálja legterjedelmesebben a végső pusztulást. Az önmagát íróként, költőként, filmesként, fotósként és most már képzőművészként is prelegáló mester 18 kisebb-nagyobb teremből szerkesztett labirintusa – Dante pokla? Purgatóriuma? Erről nem nyilatkozik… – minden lehető közhelyet felsorakoztat a világvége verbális és vizuális készletéből; a forró, főleg fekete terekben pislákoló kivetítőkön kiégett földek, sivatagosodó tájak őrjítik az egyre bágyadó nézőt, aki alig várja, hogy a szétszakadó jéghegyekhez, de legalább az olvadó gleccserekhez eljuthasson.
Houellebecq nagy trükkje, hogy nem egyedül viszi a pusztulás képeit: kevéssé érdekes és más, egyenesen érdektelen művészbarátai, elsősorban fényképészek mellett két világsztárt is segítségül hívott. Iggy Pop (már ha tényleg ő az) egy néhány éve elpusztult ír kiskutya mauzóleumát rendezte be hihetetlen műgonddal. Az ebecske e világi tizenvalahány évének minden dokumentuma – törzskönyve, fényképei, játékai, használati tárgyai – bánattól csorgó, sárgás-rózsaszínű falak között, tárlókba és finom keretekbe zárva „szólnak” a (soha el nem veszíthető-veszített) szeretetről, és mást sem sugallnak, mint hogy van reménye a majdani találkozásnak… Az egyik legjelentősebb kortárs francia művész, Robert Combas pedig önmagát adta: kámeóként remek kiállítást csinált a zavarosban: ecsetkorpuszai, új versfestményei – köztük a „megrendelő”, Houellebecq portréja – oázisként világlanak ki a sötét művalóságból. Az azért kár, hogy hagyta magát rábeszélni, állítsa ki műtermének egy üvegdobozba zárt szeletét, melyben aktuális dührohamának eredményeként az összetört berendezés maradványai, tépett könyvek, lemezszilánkok és a tönkrement dobfelszerelése szomorkodik. Jó, kis katasztrófában is megnyilatkozik a nagy, értjük, persze.
A kiállítás címe: Életben maradni. Ez (Rester vivant) szerepel a szerző 1991-es esszékötetének borítóján is, Houellebecq így akarta jelezni, hogy a tárlat a kontinuitás, az analízis, egyszersmind az összefoglalás prezentációja.
Ugyanez lehetne a Londonban élő, fiatal francia Marguerite Humeau első nagyobb bemutatkozásáé is, hiszen nagy, fehér, elefántszerű lényei infúzióra kötve lógnak-függeszkednek-hevernek; bizarr, életközeli, laboratóriumi hangulatot árasztva. A szobrok Maurizio Cattelan és Bruce Naumann harminc-negyven évvel ezelőtti lovait, farkasait, szarvasait idézik meg „korszerűbb”, ökologikusabban gondolkozó formában, amint a Palais de Tokyo alagsorában vörös fényben porló téglahalom is a hatvanas évek arte poverájának dramaturgiáját idézi meg a dél-afrikai Dineo Seshee Bopape interpretációjában. Leomlott fal tuszkolódott be a térbe, egy kivetítőn Nina Simone bluest zokog, az installáció címe Occult Instability. Túl vagyunk a katasztrófán, kész.
Égi csavargók
Néhány bulvárral innen, a Centre Pompidouban a most Párizsban látható kiállítások talán legfontosabbika, a Beat Generation című óriástárlat elemzi annak a tragikomikus, egyszersmind véresen drámai kornak a szövetét, mely 1944/45-től a hatvanas évek közepéig tartva alapvetően változtatta meg – elsősorban – az irodalom révén a jelenről és a jövőről való gondolkodást. Bár nem lett kulcsfogalma, mégis az apokalipszis előérzete lengi be a hatalmas, alapos, lenyűgöző tárgy-fénykép-szöveg-grafika-festmény-hang együttest, a rendetlennek ható, ennek ellenére pontosan követhető (ismét csak) labirintust.
Mint a roppant alapos, nagy katalógusból kiderül, eredetileg – Kerouac nyomán – az „Égi csavargók” címet szánták a tárlatnak, majd az „Úton”-t, ám nem akarva az angyalok pusztulástörténetét, sem az utazás fogalmának miszticizmusát vizionáltatni (nagyon helyesen), tárgyilagos jelzős szerkezetet választottak, mely mögött mindenki pontosan megértheti a (többgenerációs) mozgalom lényegét és céljait. Az amerikai nacionalizmus, a politikai konzervativizmus, a rasszizmus, a nemi megkülönböztetés ellen tiltakozó írók, költők, szabad- és kötöttgondolkodású beatnikek – amint elődeik, a sokat hivatkozott Rimbaud, Verlaine, Thoreau, Witmann, Artaud, Céline is – birtokolni akarták a világot, majd belátva, hogy ez lehetetlen, a testre mint „laboratóriumi” felületre fókuszáltak, és saját túlélési technikákat fejlesztettek ki. A mozgalom olajfolt gyanánt terjedt New York, Los Angeles, San Francisco, London, Tanger, Párizs kocsmáiban, kávéházaiban, mindenütt, ahol versre és persze a rikoltó gesztusokra még fülek és szemek nyíltak.
A Beat Generation a kegyelmi pillanatokban megküzdött démonaival, de többnyire vesztett. Ragyogó művek, efemer szövegek, ambivalens mozdulatok, paradox gesztusok; még létezett, de már elveszett nemzedékként tekintett saját magára is. Minderről persze számtalan antológia, tanulmánykötet, visszaemlékezés és természetesen az eredeti, szinte mindig önreflektív, sőt automitomán művek szólnak. Ami viszont kevésbé ismert, az a beatnikek viszonya a vizualitáshoz, a festészethez.
A New Yorkban összejött Jack Kerouac, Allen Ginsberg, William S. Burroughs és Gregory Corso, később a San Franciscóban csoportot alkotó Kenneth Rexroth, Gary Snyder, Lawrence Ferlinghetti, Michael McClure, Philip Whalen és Lew Welch – nem váratlanul – a szürrealista írásmód, az automatizmus elkötelezettje és továbbfejlesztője lett. A szerek és a pszichoanalízis hatására a spontaneitás, a kvázi automatikus írás valódi prozódiai akcióvá tette számukra az írást. Most a majdnem kortárs, párizsi Jean-Jacques Lebel buzgalmának hála – maga is kiállít –, szinte minden fennmaradt rajz, festmény is a falakra került Kerouactól, Ginsbergtől, Burroughs-tól, Snydertől, Boris Gysintől és másoktól, bizonyítva a kölcsönhatások, a tehetség totalitása és a gesztusok állandósága igazát vagy hamisságát. Ami egészen bizonyos: máig meghatóan érvényes az az igyekezet, amivel a Beat Generation legjobbjai a kifejezés elfojthatatlan teljességét keresték, s ahogy megtalálták például és mintaként a dadában, vagy még inkább és egyáltalán nem véletlenül a kortárs amerikai absztrakt expresszionizmusban. Ami talán a legérdekesebb és számomra igazán meglepő volt, az Kerouac rajzainak és akvarelljeinek Gulácsy Lajos képeire emlékeztető „szomnambulizmusa”. Alvajárása nyilván nem önkéntelen és belső befolyástól mentes volt, de a képek ügyetlenségükkel együtt is valami hihetetlen, rezzenékeny szépséget ragadnak meg.
S bár semmi esélyét sem látom, hogy itt ilyesmi mostanában bekövetkezhetne, éppen egy ehhez hasonló – vagy pont e kiállítás – bejövetelének látnám legtöbb értelmét: a szabadságról, a vesztett és megnyert örömökről, a tehetség káprázatáról és annak elhamvadásáról nemigen láttam még hasonlót.
A Palais de Tokyo kiállításai szeptember 11-ig, a Beat Generation a Centre Pompidouban október 3-ig látható. Ezt elviszik Karlsruhéba, ott 2017 tavaszán nyílik meg a ZKM-ben.
