Az elesett angyal - Modigliani a Magyar Nemzeti Galériában

  • Hajdu István
  • 2016.08.19 08:02

Képzőművészet

A Montparnasse féktelen hercege a budai Várban mutogatja aktjait. Kritika.
Ülő akt inggel, 1917

Ülő akt inggel, 1917

 

Modigliani és Picasso véletlen adta találkozása Budapesten (még röpke ideig tart a magyar művészet templomában) kivételes élményt pecsétel mindazok lelkébe, akik megtehetik, hogy megmártózzanak a művekből áradó delejben és sugárzásban. Modigliani felől nézve a 19. századi festészet alkonyának-lezárulásának, Picassót tekintve pedig a 20. század első fele forradalmának drámátlan és drámai pillanatait és mozzanatait kapja szemébe-agyába a látogató – hogy az előző mondat stílpatentjeinek iróniáját némiképp feloldjuk.

A kép persze a Picasso-tárlat bezárta után is roppant érdekes marad, de tagadhatatlan: fénye inkább galambszürke, de legalábbis opálos lesz: Modigliani – nem csak mert élete rövid volt, így esélyei (is) szegényesebbek – jóval kevesebb regiszteren játszott (hogy bombaszt innen se hiányozzon), mint gondolhatnánk.

S bár sorsa kész regény (Modigliani szenvedélyes élete címen meg is kapta barátjától, André Salmontól, s a hatvanas évek óta csak magyarul tucatnyiszor adták ki újra és újra), valamiképp úgy rémlik a kiállítás alapján is, hogy műveinek jó része eme irodalmias sztereotípia illusztrációja volna. Vagyis a legenda aranymázával bevont festmények a hártya alatt, önmagukban, fel-felcsillanó belső fényük ellenére önismétlő dokumentumai részint a szenvedésnek, részint pedig a forszírozott jókedvnek.

Néhány hölgyismerőse, annak ellenére, hogy nem mindig viselkedett arisztokratikusan vagy comme’il faut, a Montparnasse hercegének nevezte; ő volt a par excellence bohém művész, posztumusz legendája majdnem olyan ismert-bánatos, mint Van Goghé vagy Toulouse-Lautrecé, akikhez stiláris szempontból rokonság fűzte: korai rajzain és festményeinek színkezelésén főleg Lautrec mély nyomot hagyott.

1884-ben született Livornóban, szefárd zsidó családban. Apja sikertelen, csődbe jutott vállalkozó volt, anyja, az erősebb személyiség, francianyelv-tanításból igyekezett eltartani gyerekeit, köztük Amedeót, a negyediket, a legfiatalabbat. Eugenia Modiglianinak volt köszönhető, hogy a fiú jó iskolákba járhatott. 1898-tól kap hivatalos művészeti képzést, s nem mellékesen ebben az évben legidősebb bátyját, a huszonhat éves ügyvédet, Giuseppe Emmanuelét anarchizmus vádjával hat hónap szabadságvesztésre ítélik (amúgy az Olasz Szocialista Párt egyik alapítója volt).

1918-ban Nizzában

1918-ban Nizzában

 

A tizenéves Modigliani mellhártyagyulladást és szövődményként tuberkulózist kap. Ekkortól fogyaszt rendszeresen opiátokat. Rövid időre felhagy tanulmányaival, s Dél-Olaszországba utazik, bújja a múzeumokat, s abban bízik, hogy az ottani klíma segít a gyógyulásban; tudjuk, a remény meddő maradt. Érdeklődni kezd viszont a szobrászat iránt, s miután visszatért Livornóba, a helyi márványbányában kifaragja első szobrait. Majd 1902-től a firenzei Accademián Giovanni Fattori, az olasz impresszionizmus egyik legjobb képviselőjének lesz tanítványa. A következő évben a velencei Accademián vesz kurzusokat. Itt találkozott a futurizmus későbbi élharcosaival, Umberto Boccionival és Ardengo Sofficivel. S ami talán végzetesebb: további kábítószerekkel és ital adta örömökkel. Ebből az időből kevés munkája maradt fent.

1906-ban anyja anyagi támogatásával Párizsba költözött, s a Montmartre-on a Bateau Lavoirban bérelt műtermet. Hamarosan megismerkedett Van Dongennel, Picassóval, Guillaume Apollinaire-rel és Max Jacobbal, a francia avantgárd első felhabzásának protagonistáival. Bár Párizs vonzereje némiképp gyengült és a kritika meg a műkereskedelem meglehetősen óvatos volt az Apollinaire köré szerveződő új generációval, a Montmartre, majd a Montparnasse kétségtelenül az avantgárd központjai voltak.

S még valami: az antiszemitizmus (ami abban az időben szinte teljesen ismeretlen volt szülőhazájában) a Dreyfus-per után Franciaországban is csökkent, s így Modigliani újra felfedezett zsidó identitását szabadon élhette meg: barátai a párizsi művészvilág főleg zsidó tagjai, Chaim Soutine, Moïse Kisling, a szobrász Jacques Lipchitz és a költő Max Jacob – ő az igazi kapcsolat Picassóhoz. (A kiállítás egyik legfőbb értéke – számomra –, hogy végre Soutine-képeket lehet látni itthon. Most nem kezdek bele, mennyivel izgalmasabbak, 20. századibbak Modiglianiéinál…)

Portréin Toulouse-Lautrecéi mellett feltűnik Matisse és Rouault befolyása is (Fiatal nő mellképe, 1908, Ülő akt, 1909), majd ezek a jegyek mosódnak össze néhány éven belül a Modiglianira oly jellemző kecses-rajzos, érzelmes-titokzatos ábrázolásmódban.

false

 

Fotó: MTI

Féktelensége elég gyorsan ismertté tette (részegen szívesen szökdécselt az esős utcákon meztelenül), s az anyjától kapott beceneve Dedóról hamarosan Modira változott (szójáték, a francia maudit átkozottat jelent). 1909-ben betegen és kimerülten hazament Livornóba, majd visszatérve Párizsba, a Montparnasse-on telepedett le. Brancuşi közelében és hatására ismét faragni kezdett; munkáin az archaikus görög és közel-keleti szobrászat mellett egyértelmű jelei mutatkoznak az afrikai és óceániai maszkok keltette benyomásnak.

Ami azonban legalább ennyire fontos: e munkákon expressis verbis megnyilatkoznak a gnosztikus-szinkretikus gondolkodásmód vizuális jegyei, másokéi mellett éppen és pontosan Brancuşi stiláris patentjei révén: a réveteg „átlagolás” (univerzalista? titokzatos? semmibe tekintő?) metafizikája, az időtlenségbe vetettség langy pendülése, az érzelemmentesség szomorú fájdalma (hogy ellentmondást is tűzzünk be hirtelen).

Gyengébb vagy legalábbis „közönyösebb” festményei valami olyasmit sugallanak, mintha mesterük örömét lelte volna abban, hogy portéinak tárgyai ne hasonlítsanak a forrásra, a megörökítendőre – giccshatár az általánosítás révén? –, vagy a gnózis unott elve érvényesült: mert ami fent, az van lent, mert minden ugyanaz, mindenki mindenkire hasonlít, mindenki be- és kibújhat a maszk nivelláló árnyékából, vagy el előle…?

A kiállítás és az amúgy kiváló katalógus érthetetlen hibája és hiánya, hogy minderről szó sem esik, egy hang sem jelzi, hogy Modigliani kifejezetten műveltnek számított, Dantéjét, Nietz­sche Zarathustráját és Lautréamont Maldororját mindenüvé magával vitte, és ismerte a gnosztikus irodalmat – nemcsak tájékozott volt, hanem „kreatívan” használta is a tudást. Amint a duecento és a trecento hatását sem említik a rendezők és szerzők, ami már csak azért is fölöttébb furcsa, mert Modigliani számára a sienai iskola és Duccio festészete mindennapi betevő volt Toscanában. Nőalakjai – faragva, rajzolva vagy festve – a 12–13. századi Madonnák leszármazottai.

A szobrok nem hozták a várt-vágyott sikert. Ráadásul a háború közeledtével a párizsi építkezések leálltak, egyre nehezebb volt követ szerezni, s a kőpor amúgy is kikezdte beteg tüdejét. Ismét hazament, majd újra visszatért Párizsba.

Szobrok a kiállításon

Szobrok a kiállításon

Fotó: MTI

Úgy tetszik, még a korábbinál is nagyobb (?) hévvel kezdett szíveket tiporni, nagyobb és kisebb tehetségű vagy/és igen szép nőkkel barátkozva kiteljesítette lelke palettájának spektrumát a nagyszerű, szomorú sorsú orosz költőtől, Anna Ahmatovától a párizsi bal part koronázatlan királynőjéig, Kiki de Montparnasse-ig. És volt az amerikai Katherine Mansfield, akitől jött egy kis pénz, aztán a dél-afrikai író, Beatrice Hastings, akitől igen sokat tanult, akivel mégannyit ivott, s kapott vele londoni kapcsolatokat és vevőket. Aztán 1917-ben találkozott Jeanne Hébuterne-nel, az akkor tizenkilenc éves, festeni vágyó, de inkább csak sokszor lefestett, s később még inkább megalázott lánnyal. Hamarosan összeköltöztek és együtt éltek. Épp, mint Salmon könyvében, és az annak történeteit felhasználó két filmben. Vagyis rettenetesen.

Modigliani számtalan portréja között a Jeanne-t ábrázolók mutatják meg leginkább azt az érzékenységet, amivel a folyton vékony, vörös sállal feltűnősködő, akarva-akaratlan önmagát is izgő-mozgó, élő, mégis festett önarcképnek, kiállítási tárgynak mutató művész legjobb pillanataiban tárgya felé, annak igazi irányába tudott fordulni, s nemcsak a kíváncsiság vagy a közöny és manír vezette – mint az a tízes évek második felében festett aktsorozata láttán egyértelműen a szemünkbe süt a kiállítás egyik főfalán.

Élete utolsó két éve vesszőfutás volt. 1918 elején Párizsban annyira nehéz volt az élet, hogy galériása és kitartó híve, a lengyel Zborowski – aki Soutine-t, Kislinget és a japán Foujitát is menedzselte – úgy döntött, hogy Dél-Franciaországban bérel számára műtermet. Modigliani engedelmesen elutazott, de nem­igen izgatta sem a mediterrán éghajlat, sem a táj, továbbra is portrékat festett, főként a helyi boltosok és gyermekeik számára. 1918 februárjában Jeanne terhes lett, és ősszel lánya született. Modigliani 1919 májusában tért vissza Párizsba, az egyetlen városba, ahol igazán élni tudott, s Jeanne ismét állapotos lett.

Hála Zborowski erőfeszítéseinek, Modigliani festményei egyre jobb áron keltek el. 1919 nyarán Osbert Sitwell, a különc, ezoterista angol költő, író és esszéista közvetítésével Zborowski kiállítást rendezett Londonban a Whitechapel Galériában. Ez komoly siker volt, és a Modigliani-művek itt érték el az addigi legmagasabb árat. 1919 júniusában Modigliani és Jeanne beköltöztek első igazi otthonukba a rue de la Grande Chaumière-en, közvetlenül Gauguin egykori műterme fölött. Modigliani egészsége azonban folyamatosan romlott. 1920 januárjában vesefájdalmai vetették ágyba, majd néhány nap múlva a szomszédban lakó festőt, Ortiz de Zaratét kellett segítségül hívniuk, aki azt tapasztalta, hogy Modigliani félig öntudatlan állapotban hever az ágyon, mellette üres üvegek és egy félig nyitott doboz szardínia, melyből csöpög az olaj a takaróra. Jeanne kilenc hónapos terhesen nem tudott orvosért menni. Ortiz de Zarate azonnal elhívta, ám a helyzet reménytelen volt: Modigliani gümőkóros agyhártyagyulladást kapott. Január 24-én meghalt anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét. A temetésen az egész Montmartre részt vett. Jeanne két nappal később a szülei házában kivetette magát az ötödik emeletről.

A kiállítás október 2-ig látogatható

Neked ajánljuk