S miután nagyon kevés (szak)embernek lehet fogalma arról, mi is történik épp most, vagy lassan 10 éve ebben a különös, nem egyenlő szárú háromszögben – nekem meg egyáltalán nincs –, nem vehetem a bátorságot, hogy kitaláljam, miért épp most és ezzel a címmel rendezték meg az óriástárlatot a kollekció nagyjából tizenöt százalékából. Körülbelül 500 munka látható három emeleten: gótikus faszobor és jelenkori videoinstalláció, baranyai „szökröny” és monokróm festmény, biedermeier portré és minimalista environnement – persze nem wunderkammer gyanánt, hanem tematikusan tagolva.
De mégis: a Nagy T. Katalin által szerkesztett tárlat a bőség zavarát s egy furcsa, áttételesen megnyilatkozó horror vacui képzetét kelti a nézőben. Olybá tűnik, eldöntetlen maradt, hogy mi az elsődleges cél. Keresztmetszetben bemutatni a gyűjtemény műfaji, materiális és persze értékre alapozódó gazdagságát, vagy kronológiába és szinkronba állítani a kollekció célirányosan meghatározott darabjait, hogy azok leírhassanak egy művészettörténeti folyamatot, de legalábbis jelezzenek stációkat, melyek történetként is kirajzolódhatnak. Úgy tűnik, a kiállítás mindkét célnak meg akart felelni, így a fogalmi keretekbe (arc, idő, tér, hit) foglalt anyag inkább egy harmadik formába ömlött át és szilárdult meg: a gyűjtő ízlése és a kurátor szintetizáló készsége kap képet a termekben.
Természetesen szavunk sem lehet ez ellen, s ha már nincs, akkor azt is békésen elfogadhatjuk, hogy a nemzetközi anyag keveredik a magyarral, s azt is – mert Antal kollekciója külföldi művekben annyira mégsem gazdag –, hogy az egyetemes művészet nincs jelentős művekkel reprezentálva. Így a szinkronitás véletlenszerű vagy inkább fals.
Ha elfogadjuk és megkötjük a kompromisszumot, miszerint a látványt kell látnunk (vagyis marad a „puszta kéj”), impressziónk élénk és gazdag lesz. Mindenekelőtt nyilvánvalóvá válik: a gyűjtőt és a gyűjteményt rajta kívül valószínűleg legjobban ismerő kurátort a lélek lelkesíti. A legnagyobb terjedelmű „fejezet” az arcé; elképesztő számban torlódnak a portrék – olykor a szó szoros értelmében is. Bár a legerősebb gyűjteményrészt az önarcképek képezik, s a pszichológia iránt elkötelezetteknek valóságos édent jelentenek, számomra Aba-Novák Vilmos két, fiatalon festett, meghatóan szeretetteli portréja és Rudnay Gyula két gyerekarcképe szerzett mély élményt, talán azért is, mert korábban nemigen érdekelt a két mester életműve. Láttukon újra értelmet nyer a körülmények hatalmát vizionáló régi és szörnyű közhely, mely rávetül Nagy Balogh János nagyszerű és – jóval későbbről – Vilt Tibor egészen riasztó színes gipszportréjára, melynek talán csak dokumentumértéke ad érvényt: miképp próbálta magát egy szeretve tisztelt, mókás kedvű mester korszerűvé avanzsáltatni. Vilté közelében láthatók Schaár Erzsébetnek a mohácsi Petőfi-domborműhöz készített gipszmaszkjai, melyek vázlatként szolgáltak a majdani műhöz, s most, utólag szemlélve, jócskán túlnőnek azon.
Az idő-tér-táj képek talán legfontosabb darabja Mednyánszky László Tátrai tája, melynek jeges monumentalitása félelmetesen szép. Döbbenetesen erős Koszta József Szentesi tanyája is, s láttán reszketegen sóhajthatunk, de jó is lenne mellé akasztani egy Chaim Soutine-tájat, már csak – ismét – a körülmények hatalmának kivizsgálására… S ha már a körülmények: azokról és az időről „szól” a kortárs anyag egyik legjobbja, Kicsiny Balázs projekciója, a rejtélyes történetet óra-körbe záró Suszterinas.
A példátlan méretű és minőségű Antal–Lusztig-gyűjtemény „spirituális” esszenciája – ismétlem – a „lélekábrázolás”. Nem véletlen a korábbi s jelenlegi szentendreiek, Vajda, Ámos, Bálint, majd a „vajdások” forszírozott jelenléte; az igazi, a kvázi- és a posztszürrealizmus adja a kollekció gerincét, s ezt az első és második emelet rendezése során Nagy T. Katalin érzékenyen figyelembe is vette. A harmadik emelet – mintegy a magasban, mindentől „elvonatkoztatva” – a monokróm festészet és a (főként) geometrikus absztrakció képviselőinek ad teret. Nagy meglepetés éri itt az embert: miután nemigen vagyunk elkényeztetve valóban jelentős külföldi művészek magyarországi gyűjteményben látható munkáival, a minimalizmus amerikai nagymesterének, Sol Lewittnak, vagy a magyar-francia Hantaï Simonnak egy-egy festménye kötelező tiszteletet ébreszt a nézőben. A tárlat eme része amúgy nem megy túl a kulturált középszer nívóján, de hangunk sem lehet, hiszen az úgynevezett árérzékenység meg a körülmények hatalma minden lamentációt elnyom.
Fentebb talán ironikusnak tetszhetett a „puszta kéj”, veszítsük el belőle a viccet. Arra gondolok, hogy bár a kiállítás elsősorban valóban a hatalmas gyűjtemény értékei láttán érzett örömről, s kevésbé a művészet folyamatainak analíziséről szól (az nem is fontos újra már, azt hiszem), a végtelenül sok irányba mutató és szétszaladó szálakból szövődő anyag gazdag egységessége mindenképpen lenyűgöző.
Modem, Debrecen, Baltazár Dezső tér 1., nyitva: 2016. január 31-éig
