Kiállítás

Szakadatlan véglegesség – a labirintus

Árny a kövön – Ország Lili művészete

  • Hajdu István
  • 2017. február 12.

Képzőművészet

Ország Lili már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a magyar festészet egyik jelképes alakjává magasztosult: a bánat, a magány hercegnője, akinek arca éppúgy, mint művészete, szinte éteri, túlvilági aranyfényt kapott; misztifikálva lett: írók, költők, zenészek – s persze néhány pályatársa – a festőnő figurinájává monumentalizálták. Jó okkal, hiszen életműve a budapesti és az igazi európai iskola hagyományainak, tapasztalatainak nyomán ritka minőségben és sűrűségben összegzett esztétikai és egzisztenciális egész.

Nem élhetett benne

Halála, 1978 óta a kilencvenes évek közepéig szinte minden évben önálló kiállításon mutatták be munkáit valahol az országban, monográfia jelent meg művészetéről, ám úgy rémlett, az életmű mindinkább önnön labirintusába záródott; vagy más szempontból: egyre elmosódottabbnak látszott innenfelől, egy másik útvesztőből, a jelenéből. Szó sincs persze arról, hogy bármi is kikezdte volna Ország Lili művészetét, inkább olybá tűnik, hogy a rátett jelzők módosultak, értékelőinek/
rajongóinak mondatai változtatták meg érvényességüket, és – legalábbis – fontos hangsúlyok tolódtak el. Mint ami és ahogy általában az olyan életművek esetében történik meg, amelyek elfogadtatása saját idejükben, a saját pillanatukban sokkal inkább nemes gesztus, erkölcsi tett, mint szellemi vagy tudományos teljesítmény, s ebben a helyzetben mindig nagyobb szerepet játszik az érzelem, mint a tárgyilagosság, hiszen a művek a saját korukban – Kassák szavait ide hajlítva – nem élhették a maguk idejét, mert nem élhettek teljességgel benne.

Ezért és így kaphatott Ország Lili festészete sokkal irodalmiasabb vonásokat hívei szemében, ezért és így nőhetett gyakran, sőt növekszik ma is – mint az amúgy nagy és igen szép katalógus több, olykor érzelmileg egymásra licitáló és átfedésektől, ismétlésektől sem mentes írása is bizonyítja – szinte a művek fölé a sors, a kegyetlen körülmények fonata, a boldogtalan gyermekkor, a vészkorszak és a sivár ötvenes évek terhe. Mindez alapvetően befolyásolta és meghatározta ugyan Ország Lili pályáját, ám leírása aligha helyettesítheti az elemzést, önmagában nem adhat tiszta képet az életműről.

Igazságtalanság lenne persze el nem ismerni, hogy napjainkból nézve a művész születésének 90. évfordulójára kiállított majd 400 festmény, rajz, montázs – mely Ország Lili pályaképének tökéletes és teljes keresztmetszetét adja – már egy egészen másfajta aktualitáshoz kapcsolódik, másfajta időben él, már ami a művészet, a szellem idejét illeti. Ám éppen egyrészt a teljes dogmavesztés, másrészt a történetek és – még ha ez cinikusan hangzik is – az úgynevezett sorsok devalválódása érleli végképp meg a helyzetet az életmű újraértelmezésére. Arra, hogy az érzelmességet az érzékenység válthassa fel, a szépelgést a komolyság. Mert bizonyos, és nem lenne miről beszélni, ha nem így volna, hogy nem a korszak korszerű körülményeinek tagadhatatlanul rosszindulatú hatalma zárult bele és nyomakodott rá Ország Lili főműnek szánt s most akként is bemutatott, ötven részből szerkesztett Labirintusára, képei nem menekülési gesztusok valami kváziabsztrakt félháttalállásba, mint azt jó néhányan kikísérletezték a hatvanas-hetvenes években, hanem egy szellemi dimenzióváltás szándékának rendkívül érzékeny és gazdag dokumentumai.

 

Kép a képtelenségről

Nem korai, úgynevezett ortodox szürrealista festményei és nem is montázsai, hanem elsősorban a hatvanas évek végén készült írásos képek dús és hallatlanul érzéki, egyúttal nagyon is bölcs felületei – nem is jelzik, sokkal inkább – követelik az újraértelmezést. Még annak árán is, hogy a nagyszabású és drámai (már-már a reklámtáblák frivolitásával túlvilágított és egy rémületes giccskapuval lezárt) Labirintus jelentősége némileg csökkenhet, de legalábbis átértékelődhet éppen konkrétsága (főleg a nyomtatott áramkörökre túlságosan direkt módon építő struktúrák asszociációs tartalékainak kimerülése, másképpen: triviálissá fonnyadása) folytán. A Labirintus ma már sokkal inkább programműnek, megfontoltan elirodalmiasított képsornak, az időre túl gyorsan adott válasznak látszik. Ellenben A lamentáció (1966) vagy A megkövült panasz (1967) és a többi, ez időben készült mono­króm festmény egyre gazdagszik, s nem is éppen jelentéselemekkel, hanem olyan vonatkozásokkal, amelyek magára a művészetre utalnak. E képek egy sajátos és különös lettrista szürrealizmust jelenítenek meg, melynek ma nem elsősorban történetfilozófiai reflexei, hanem belső, a művészetre és a tágas gondolkodásra vetülő fényei csillannak meg, nem a könnyen s olykor némi könnyel megfejthető didaxis, hanem a szellem érzékisége nyilatkozik meg általuk.

Ország Lili ezeken már-már absztrakt expresszionista érzékiséggel-hevülettel igyekezett megfesteni a lehetetlent, a festészet és a narrativitás között határként rebbenő hártya nem-jelenvalóságában is hihető-várható felületét és elfojtott színeit.

Írásos képei halmazokként két réteg, két felület, két szemlélet egyidejűségével, szinkronitásával simítják egybe az amúgy elválni látszó síkokat: eldönthetetlen, hogy az illuzionista, grafit-szépia-indigó színű és olykor tájszerű, vagy a héber betűkre emlékeztető geometrizáló-metafizikus szféra a hordozó vagy a hordozott, a fedett vagy a fedő réteg. Ismeretlen szavakból ismert mondatokat állított össze vagy fordítva.

A két sík egymáson-egymásban létezése egy további, sajátos és messzire vezető értelmezési lehetőségre is csábíthat: ha egy pillanatra felfüggesztjük az egyidejűségbe vetett hitünket, s a realisták módján történet gyanánt látjuk és értjük a megfestett felületek egymás után keletkezettségét, akkor, de csak akkor olybá tűnhet, mintha Ország Lili a képtilalom – erősebben és következményeit illetően távlatosabban fogalmazva: az ikonoklázia, a képrombolás – képes képtelenségét is „kiábrázol­ná”. Vagyis képet adna arról a képtelenségről, amint a kép kioltja a képet, s bizonyítaná is egyszersmind a dolog lehetetlenségét. A kép kioltása képtelenség ugyanis: mert a folyamatnak képe támad, maga a festmény. Ennek ellenére a kép önfelszámolódásának, a végső pillanat bűvöletének megragadása már önmagában is elképesztő mélységű illúzió.

Lettrista munkáin a „nyomok” jellegzetes, kalligrafikus pszeudoíráshoz hasonlítanak, ám lassú gesztusokként jelennek meg, mert nem indulatból, sebesen, automatikusan rovódtak a vászonra, hanem visszakaparással „mélyültek” a felületre. A képek írásaival, a kalligráfia természetével kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy – természetesen – jelentés nélküli, absztrahált jel-szimulákrumokról van szó, melyek egy „átlagolt” keleti írást imitálnak. Gesztogramok – amelyek nem a dolgot, vagyis a jelentettet, hanem annak vizuális héját, pontosabban a héj (a jel) megképződését, alakulását, mozgását vagy változását ábrázolják.

 

Önmagának háttal

A kiállítás nyitó tere, mely alapvető impressziót kelt, jórészt maga is olyan, mint egy gesztogram: Ország Lili egyik legfontosabb korai motívumát a rendezők, Kolozsváry Marianna és Varga Csaba túlkoncepcionálták, a vörös téglafal kiáramlik a festményekről, s valóságos falak gyanánt megképződve, a múzeum falára kúszva értelmetlen tautológiát ad elő mérhetetlen színháziassággal. Az apró, intimnek tetsző jeleneteket éppen nem erősítik, inkább feloldják, s ellenük mennek. A Csapó Györgynek adott – talán – utolsó interjújában Ország Lili önironikus understatementtel vallotta be, hogy nincsen humorérzéke, miközben ortodox szürrealista festményeinek, de még montázsainak is nagy értéke az a sanzsános, színejátszó, pátoszba rejtett irónia, pontosabban groteszk, abszurd humor, mely a „történeteket” kiemeli a konvencionálisan mesés szituá­ciók illusztratív síkjából – épp ez sérül, kellemetlen módon.

Mindeddig igyekeztem betartani a méretes katalógus talán legértékesebb tanulmányát szerző Rényi András intelmeit, miszerint óvakodjunk a pszichologizálástól, de egy lélektanilag (is) érdekes „tünetre”, valamifajta sajátos tagadásra mégiscsak felhívom a figyelmet. A kiállítás és a katalógus tanúsága szerint Ország Lili mindössze három önarcképet – egy magában állót és két páros portrét – festett az ötvenes és a hatvanas években, pályája harminc éve alatt többet nem. Vörösmarty szavaival: az, aki telhetetlen volt búgondjaiban, önként ölébe dőlt a fájdalomnak, mely úgyis felkereste, fölemelte, nos, miképpen fordíthatott önmagának hátat, s függönyözte el szemérmesen a tükröt, miközben tudta, hogy Franz Kafka, vezérlő irodalmi csillaga az állandó önvizsgálat fontosságára figyelmeztetett? Pálya-, kor- és sorstársa, jó ismerőse, Gedő Ilka, akinek Ország Lili emlékére festett képe a „vendégművészek” munkái közül az egyik legszebb a tárlaton (különös: a katalógusban nem szerepel), hasonló habitusát-sorsát önarcképek számtalan sorozatával elemezte, dokumentálta, gyötörte.

Sokakat alázott régen mélyen, s érint folyton máig az a fájdalom, mellyel Dante is találkozott a Purgatóriumban. Cimabuét, a duecento mesterét megidézve sóhajtja: „Jaj, hiú siker, amire törekszünk! / Mily rövid ideig zöldell az ág, / ha nem sivár idők jönnek utána!” (Nádasdy Ádám fordítása) Ország Lili sikere éppen nem a sivár idők eljövetelétől függött és függ, jöttek azok termékenyen és terméketlenül, hanem attól az autonómiától, mellyel pályája második felében kikezdhetetlen műveket festett. Szakadatlan véglegesség, mint Pilinszky János mondta Ország Lili temetésén.

Magyar Nemzeti Galéria–Szépművészeti Múzeum, nyitva március 26-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.