Nem élhetett benne
Halála, 1978 óta a kilencvenes évek közepéig szinte minden évben önálló kiállításon mutatták be munkáit valahol az országban, monográfia jelent meg művészetéről, ám úgy rémlett, az életmű mindinkább önnön labirintusába záródott; vagy más szempontból: egyre elmosódottabbnak látszott innenfelől, egy másik útvesztőből, a jelenéből. Szó sincs persze arról, hogy bármi is kikezdte volna Ország Lili művészetét, inkább olybá tűnik, hogy a rátett jelzők módosultak, értékelőinek/
rajongóinak mondatai változtatták meg érvényességüket, és – legalábbis – fontos hangsúlyok tolódtak el. Mint ami és ahogy általában az olyan életművek esetében történik meg, amelyek elfogadtatása saját idejükben, a saját pillanatukban sokkal inkább nemes gesztus, erkölcsi tett, mint szellemi vagy tudományos teljesítmény, s ebben a helyzetben mindig nagyobb szerepet játszik az érzelem, mint a tárgyilagosság, hiszen a művek a saját korukban – Kassák szavait ide hajlítva – nem élhették a maguk idejét, mert nem élhettek teljességgel benne.
Ezért és így kaphatott Ország Lili festészete sokkal irodalmiasabb vonásokat hívei szemében, ezért és így nőhetett gyakran, sőt növekszik ma is – mint az amúgy nagy és igen szép katalógus több, olykor érzelmileg egymásra licitáló és átfedésektől, ismétlésektől sem mentes írása is bizonyítja – szinte a művek fölé a sors, a kegyetlen körülmények fonata, a boldogtalan gyermekkor, a vészkorszak és a sivár ötvenes évek terhe. Mindez alapvetően befolyásolta és meghatározta ugyan Ország Lili pályáját, ám leírása aligha helyettesítheti az elemzést, önmagában nem adhat tiszta képet az életműről.
Igazságtalanság lenne persze el nem ismerni, hogy napjainkból nézve a művész születésének 90. évfordulójára kiállított majd 400 festmény, rajz, montázs – mely Ország Lili pályaképének tökéletes és teljes keresztmetszetét adja – már egy egészen másfajta aktualitáshoz kapcsolódik, másfajta időben él, már ami a művészet, a szellem idejét illeti. Ám éppen egyrészt a teljes dogmavesztés, másrészt a történetek és – még ha ez cinikusan hangzik is – az úgynevezett sorsok devalválódása érleli végképp meg a helyzetet az életmű újraértelmezésére. Arra, hogy az érzelmességet az érzékenység válthassa fel, a szépelgést a komolyság. Mert bizonyos, és nem lenne miről beszélni, ha nem így volna, hogy nem a korszak korszerű körülményeinek tagadhatatlanul rosszindulatú hatalma zárult bele és nyomakodott rá Ország Lili főműnek szánt s most akként is bemutatott, ötven részből szerkesztett Labirintusára, képei nem menekülési gesztusok valami kváziabsztrakt félháttalállásba, mint azt jó néhányan kikísérletezték a hatvanas-hetvenes években, hanem egy szellemi dimenzióváltás szándékának rendkívül érzékeny és gazdag dokumentumai.
Kép a képtelenségről
Nem korai, úgynevezett ortodox szürrealista festményei és nem is montázsai, hanem elsősorban a hatvanas évek végén készült írásos képek dús és hallatlanul érzéki, egyúttal nagyon is bölcs felületei – nem is jelzik, sokkal inkább – követelik az újraértelmezést. Még annak árán is, hogy a nagyszabású és drámai (már-már a reklámtáblák frivolitásával túlvilágított és egy rémületes giccskapuval lezárt) Labirintus jelentősége némileg csökkenhet, de legalábbis átértékelődhet éppen konkrétsága (főleg a nyomtatott áramkörökre túlságosan direkt módon építő struktúrák asszociációs tartalékainak kimerülése, másképpen: triviálissá fonnyadása) folytán. A Labirintus ma már sokkal inkább programműnek, megfontoltan elirodalmiasított képsornak, az időre túl gyorsan adott válasznak látszik. Ellenben A lamentáció (1966) vagy A megkövült panasz (1967) és a többi, ez időben készült monokróm festmény egyre gazdagszik, s nem is éppen jelentéselemekkel, hanem olyan vonatkozásokkal, amelyek magára a művészetre utalnak. E képek egy sajátos és különös lettrista szürrealizmust jelenítenek meg, melynek ma nem elsősorban történetfilozófiai reflexei, hanem belső, a művészetre és a tágas gondolkodásra vetülő fényei csillannak meg, nem a könnyen s olykor némi könnyel megfejthető didaxis, hanem a szellem érzékisége nyilatkozik meg általuk.
Ország Lili ezeken már-már absztrakt expresszionista érzékiséggel-hevülettel igyekezett megfesteni a lehetetlent, a festészet és a narrativitás között határként rebbenő hártya nem-jelenvalóságában is hihető-várható felületét és elfojtott színeit.
Írásos képei halmazokként két réteg, két felület, két szemlélet egyidejűségével, szinkronitásával simítják egybe az amúgy elválni látszó síkokat: eldönthetetlen, hogy az illuzionista, grafit-szépia-indigó színű és olykor tájszerű, vagy a héber betűkre emlékeztető geometrizáló-metafizikus szféra a hordozó vagy a hordozott, a fedett vagy a fedő réteg. Ismeretlen szavakból ismert mondatokat állított össze vagy fordítva.
A két sík egymáson-egymásban létezése egy további, sajátos és messzire vezető értelmezési lehetőségre is csábíthat: ha egy pillanatra felfüggesztjük az egyidejűségbe vetett hitünket, s a realisták módján történet gyanánt látjuk és értjük a megfestett felületek egymás után keletkezettségét, akkor, de csak akkor olybá tűnhet, mintha Ország Lili a képtilalom – erősebben és következményeit illetően távlatosabban fogalmazva: az ikonoklázia, a képrombolás – képes képtelenségét is „kiábrázolná”. Vagyis képet adna arról a képtelenségről, amint a kép kioltja a képet, s bizonyítaná is egyszersmind a dolog lehetetlenségét. A kép kioltása képtelenség ugyanis: mert a folyamatnak képe támad, maga a festmény. Ennek ellenére a kép önfelszámolódásának, a végső pillanat bűvöletének megragadása már önmagában is elképesztő mélységű illúzió.
Lettrista munkáin a „nyomok” jellegzetes, kalligrafikus pszeudoíráshoz hasonlítanak, ám lassú gesztusokként jelennek meg, mert nem indulatból, sebesen, automatikusan rovódtak a vászonra, hanem visszakaparással „mélyültek” a felületre. A képek írásaival, a kalligráfia természetével kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy – természetesen – jelentés nélküli, absztrahált jel-szimulákrumokról van szó, melyek egy „átlagolt” keleti írást imitálnak. Gesztogramok – amelyek nem a dolgot, vagyis a jelentettet, hanem annak vizuális héját, pontosabban a héj (a jel) megképződését, alakulását, mozgását vagy változását ábrázolják.
Önmagának háttal
A kiállítás nyitó tere, mely alapvető impressziót kelt, jórészt maga is olyan, mint egy gesztogram: Ország Lili egyik legfontosabb korai motívumát a rendezők, Kolozsváry Marianna és Varga Csaba túlkoncepcionálták, a vörös téglafal kiáramlik a festményekről, s valóságos falak gyanánt megképződve, a múzeum falára kúszva értelmetlen tautológiát ad elő mérhetetlen színháziassággal. Az apró, intimnek tetsző jeleneteket éppen nem erősítik, inkább feloldják, s ellenük mennek. A Csapó Györgynek adott – talán – utolsó interjújában Ország Lili önironikus understatementtel vallotta be, hogy nincsen humorérzéke, miközben ortodox szürrealista festményeinek, de még montázsainak is nagy értéke az a sanzsános, színejátszó, pátoszba rejtett irónia, pontosabban groteszk, abszurd humor, mely a „történeteket” kiemeli a konvencionálisan mesés szituációk illusztratív síkjából – épp ez sérül, kellemetlen módon.
Mindeddig igyekeztem betartani a méretes katalógus talán legértékesebb tanulmányát szerző Rényi András intelmeit, miszerint óvakodjunk a pszichologizálástól, de egy lélektanilag (is) érdekes „tünetre”, valamifajta sajátos tagadásra mégiscsak felhívom a figyelmet. A kiállítás és a katalógus tanúsága szerint Ország Lili mindössze három önarcképet – egy magában állót és két páros portrét – festett az ötvenes és a hatvanas években, pályája harminc éve alatt többet nem. Vörösmarty szavaival: az, aki telhetetlen volt búgondjaiban, önként ölébe dőlt a fájdalomnak, mely úgyis felkereste, fölemelte, nos, miképpen fordíthatott önmagának hátat, s függönyözte el szemérmesen a tükröt, miközben tudta, hogy Franz Kafka, vezérlő irodalmi csillaga az állandó önvizsgálat fontosságára figyelmeztetett? Pálya-, kor- és sorstársa, jó ismerőse, Gedő Ilka, akinek Ország Lili emlékére festett képe a „vendégművészek” munkái közül az egyik legszebb a tárlaton (különös: a katalógusban nem szerepel), hasonló habitusát-sorsát önarcképek számtalan sorozatával elemezte, dokumentálta, gyötörte.
Sokakat alázott régen mélyen, s érint folyton máig az a fájdalom, mellyel Dante is találkozott a Purgatóriumban. Cimabuét, a duecento mesterét megidézve sóhajtja: „Jaj, hiú siker, amire törekszünk! / Mily rövid ideig zöldell az ág, / ha nem sivár idők jönnek utána!” (Nádasdy Ádám fordítása) Ország Lili sikere éppen nem a sivár idők eljövetelétől függött és függ, jöttek azok termékenyen és terméketlenül, hanem attól az autonómiától, mellyel pályája második felében kikezdhetetlen műveket festett. Szakadatlan véglegesség, mint Pilinszky János mondta Ország Lili temetésén.
Magyar Nemzeti Galéria–Szépművészeti Múzeum, nyitva március 26-ig
