Az átható küldetéstudattól áldott/vert Timur Novikov által alapított csoport a Nietzschéből kiszálazott apollóni és dionüszoszi eszmény remake-jével lépett porondra, majd hét-nyolc év elteltével a modernizmus minden régi és új formáját megvető, profetikusan a fellegekben járó Novikov kivágta a cinikusnak bélyegzett, hedonista, fanyarkodó, iróniával kacérkodó kollégáit és tanítványait, s maradt a szláv misztikával átszőtt klasszikus, apollói eszmény, mely egyúttal az új (orosz és egyetemes) művészet ideálképének kerete gyanánt is szolgált (volna). Most, amikor a kitaszítottak és a „megmaradtak” (a jók, vagy, idétlenkedhetnénk, Timur és csapata) együtt szerepelnek, úgy tűnik, az impertinensek találékonyságuk és szabad(os)ságuk révén érzékenyebb és érvényesebb művekkel járultak az orosz művészet új, nagy híréhez.
A szentpétervári új akadémizmus látszólag a megújuló orosz ön- és köztudat terméke, de nem hihetjük, hogy pusztán a kazanyi Szűzanya egyik kis csodája lenne. A hatvanas-hetvenes évekbeli francia új realizmus, majd a nyolcvanas évekbeli olasz transzavantgárd néhány protagonistája bár nemigen foglalkozott az ideológia realizálásával, még kevésbé a hit konzumálásának-konzumálódásának megjelenítésével, a kisajátítás, a paródia, a pastiche eljárásával klasszikus formákba, héjakba csomagolta kortársi ábrándjait – cinikus melankóliáját. Egyszersmind nem a tárgyakban és tárgyakért minősülő életet reprezentálta, hanem a szellemet magát: a modernizmus iróniáját az önmagát komolyan vevő édes elégedettség váltotta fel, elkeverve-elegyedve egy különös és eklektikus, negéddel befuttatott világképpel. A transzavantgárd hedonizmusának sajátos terméke lett az érzelmes, gyakran bájolgó, a világot álnaiv pillantással befogni igyekvő szemlélet, melynek értelmezése már nem egyszerűen azon múlott, hogy a giccset a giccstudat termé kének láttuk-e, hanem hogy minek gondoltuk. Pontosabban: miként akartuk tételezni és értelmezni, hiszen a munka önmagában kizárólag önmagára utalva viselkedett. Az iróniát valami patetikus karikatúraszemlélet váltotta föl, s csakis a nézőre bízatott: viccnek vagy kegytárgynak fogadja a dolgot. (Azon keresztül pedig magát a művészetet.) Az édes-savanyú mártásra emlékeztető kevercs forrásai az újra fölfedezett folklórból, a grand art ornamentálissá üresített, patetikus formakészletéből, s valami ab szurd, századvég hangulatú, végletes horror vacuiból eredtek. (S tagadhatatlan, hogy néha kedvességből is, a szó szoros értelmében.)
Egy másfajta nézőpontból mindez persze fölfogható tragikus já tékként is, balettként a penge élén. Rendes, nagy szomorúságok vo nódtak be szemet elvásító cukormázzal, főként Kelet- és Közép-Európában, az itt maradtak vagy az innen emigráltak műtermeiben. Komár és Melamid, majd Oleg Kulik (őt Novikov szívből utálta), Milan Kunc, a Łódż Kaliska, Méhes Lóránt és Kőnig Frigyes vagy a Hejettes Szomlyazók olykor nyersebben és vadabbul, máskor selymes megbocsátással, de ugyanúgy néztek át a jelenen a múltig és tovább, mint az oroszok a Szovjetunió kimúlásának kegynyertes pillanatában.
Az persze tagadhatatlan, hogy éppen az Impérium lényege, halála, majd transzfigurációja egészen más, Közép-Európában, de Nyugaton is ismeretlen és sajátos keretet vont a pétervári művészek gesztusa köré, ahogy aztán – ne szemérmeskedjünk – a frissen kigazdagodott, műbaráttá avanzsált milliomosok „értékesztétikája” is fontos érveket adott az új akadémizmus sikerének megértéséhez.
A kiállítás teljes képet igyekszik felvetíteni a csoport(ok) működéséről, így tágasan dokumentálja a művészség komplikált életvitelszerűségét is. Volt-van igény a Gesamtkunstwerkre: társas mulatságok, évődések és civódások, jelmezes bálok képei villannak a képernyőkön és a fényképeken, dumák és imák, áriák és sikkantások töltik be a termeket. De mindent átleng valami anakronizmus, melynek talán legérzékletesebb példája haute couture-jük: bájosan komikus, más szempontból tragikus, amint „saját” divatjukat a hatvanas évek angol modjából emelték át rendületlen naivitással – a bumfordi szovjet öltözködéskultúra és a London–Liverpool-vonal alsó középosztályájának zsúrfiús eleganciája összekarol a Néva partján…
Ami igazán kár és érthetetlen: hogy e kiállítás megnyílhassék, bezárták a Vörös horizont című tárlatot (lásd kritikánkat: Színtelen égbolt, Magyar Narancs, 2015. június 25.), mely egészen kiváló hátteret, kontrasztot, de főleg értelmezési esélyeket adhatott volna a szépség abszolutizmusának mérlegeléséhez.
Ludwig Múzeum, nyitva szeptember 13-ig
