Kiállítás

Színtelen égbolt

Vörös horizont. Orosz és exszovjet művek a Ludwig Múzeum gyűjteményében

  • Hajdu István
  • 2015. július 25.

Képzőművészet

A Ludwig-gyűjtemény szovjet-orosz szekciójának ezernél is több művéből Pesten alig félszáz darabot őriznek letétileg, most látványos amalgámként ezek töltenek ki egy emeletnyi teremsort.

Nincs szívem leírni, de szívtelenül megteszem: értelmetlen a kiállítás, mert nincsenek itt a „legnagyobbak”, vagy legalábbis igen kevesen közülük, mert olyan, mint egy szerény, előre celofánozott ajándékcsomag, mert úgy fest, mint amikor az áruházi vitrinben üres egy polc, s a rendszerető, kötelességtudó, egyszersmind lakályosságra vágyó dekoratőr a fejéhez kap – elő valamit a raktárból! Elő is jött valami, zömében az elmúlt, nagyjából harminc év jó, jobb és kevésbé értékes „áru­mintája”, jelezve, hogy volt/van markáns horizontja a szovjet-orosz művészetnek, még ha ez nem is pont ezzel a kiállítással fog igazolódni.

De hogy vörös lett volna, az persze éppen nem igaz. Sőt.

A Ludwig házaspár és sokan mások, akik a hetvenes évek elejétől-közepétől kezdve kortárs művészetet s persze „klasszikus” avantgárdot kezdtek gyűjteni a Szovjetunióból, két hírhedetté, más és jobb szempontból legendássá lett moszkvai kiállítás zajának visszhangjából értesültek arról, hogy érdemes befektetni, lesz értelme a tezaurálásnak. 1962-ben a moszkvai képzőművészek szövetségének harmincéves jubileumára nagy tárlatot szerveztek, az akkori időkhöz képest igencsak liberális módon. Nem­ csak a nemrég „formalistának” bélyegzettek munkáit mutatták be (közülük Sterenberg későbbi képe most Pesten is látható), de fiatalokéit is. Amikor az anyag összeállt, a szövetség első titkára így vélekedett (ezt később gyakran idézték): „A kiállítás annyira jó, hogy valakinek biztos nem fog tetszeni.” A Művészeti Akadémia alelnöke pedig pompás lehetőséget látott a pillanatban, hogy éberséget mutatva felhívja a legfelsőbb vezetés figyelmét, mire vihet az „átkos” demokrácia.

Kiszivárgott, hogy a kiállítást a megnyitás előtti napon meg fogja látogatni Hruscsov. Ezért az eredeti helyszínről, a Művészeti Akadémiáról sebtiben a tárlatrendezésre alkalmatlan valaha volt lovardába, a Manyézsba szállították a fiatal szobrásznak, Nyeizvesztnijnek (Pesten nincs kiállítva), valamint az avant­-gardista művészcsoportnak (közülük Jankilevszkij egy kései munkája itt van) alkotásait. Eze­ket az első emeleti szolgálati helyiségekben helyezték el. A fiatal művészeknek valószínűleg fogalmuk sem volt arról, mit keresnek munkáik a Manyézsban, pedig a cél nagyon is nyilvánvaló volt. A „funkcionárius művészek” figyelembe vették Hruscsov impul­zív, robbanékony természetét, és azt is, hogy vajmi kevéssé értett a képzőművészethez. Nem tévedtek: alighogy Hruscsov belépett a Ma­nyézsba, maliciózus és cinikus gesztussal egyenesen az emeletre vezették. Amikor a főtitkár meglátta a számára tökélete­sen érthetetlen avantgardista munkákat, dühön­ geni kezdett, és aztán már semmi sem tetszett neki a kiállításon. Kijelentette, hogy a kiállí­tás szervezői „liberalizmust tanúsítottak, és az ilyesfajta politika nem járulhat hozzá a szocia­lista realista szovjet művészet további növeke­déséhez”. Az akkori sajtó közlése szerint „a kiállítás szervezésében elkövetett hibák azzal állnak összefüggésben, hogy a szocialista realis­ta módszer alapján létrejövő sokféle műfajt, for­mát és stílust minden­evéssel helyettesítették…”. Határozat fogalmazódott: „Élesen bírálni kell az absztrakcionizmust és a formalizmust, gyökeresen meg kell változtatni az eddigi gyakorlatot, amely szerint a szervezők semlegesek, és nem avatkoznak be, ha a művészetben a formalizmus felüti a fejét.”

A hetvenes években már számos kisebb, lakás-, műterem- és boltkiállítást rendeztek, szembeszegülve a párt iniciatíváival és direktíváival, s bár ezek legtöbbjét néhány órával a megnyitásukat követően bezáratták, hírük kiszivárgott, és Nyugatra is eljutott. Közülük a legismertebb az 1974 szeptemberében Moszkvában, az Izmajlovszkij parkban megrendezett kiállítás volt. A park egy részén rendezetlen építési terü̈let volt, és a kormány ennek lezártságára hivatkozva buldózerekkel és vízágyúkkal varázsolta a kiállítás megnyitóját finisszázzsá. A „szabad világ” másnap teli szájjal közölte a hírt, s nyomta tele a sajtót képekkel; a gyűjtők pedig megindultak keletre, kezükben az 1962-ben megjelent, az amerikai Camilla Gray bestsellerként és művészeti guide-ként is egyformán jól működő, revelációszámba menő kötetével, a The Russian Experiment in Art, 1863–1922 című opusszal, mely a kortárs szovjet művészet iránt érdeklődők kezében ugyancsak Bibliaként hasznosult.

Ludwigék tehát körülbelül ennek nyomán és ezt követően cserélték édesipari bevételeik egy részét műipari hozamra, s ha valami igazán érdekes lehetne, az ennek a történeti szálnak a kifeszítése.

Vagy – mert valóban hihetetlenül izgalmas és tényleg világot rengető az a betörés és tartós jelenlét, amit a kortárs orosz művészet produkált a nyolcvanas évek eleje óta (főleg a „disszidensek” révén) – olyasfajta reprezentatív tárlatot kellene idehozni, mint amilyet a bősi vízi erőmű egyik csatornájának partján, a nagyszerű Danubianában lehetett látni 2008-ban a moszkvai Art4.ru elképesztő méretű és érvényű gyűjteményéből.

Így nekünk a valaha egetrengető sikerű, amúgy üresen posztszocreál Dimitrij Zsilinszkij családi Ludwig-portréja marad, melyen az alapítók meditatívnak szánt, de inkább a múlt semmijébe vesző tekintete figyelmeztethet a fejünk felett, fülünk mellett, szemünk mögött elszálló időre.

Ludwig Múzeum, nyitva szeptember 6-áig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.