Nincs szívem leírni, de szívtelenül megteszem: értelmetlen a kiállítás, mert nincsenek itt a „legnagyobbak”, vagy legalábbis igen kevesen közülük, mert olyan, mint egy szerény, előre celofánozott ajándékcsomag, mert úgy fest, mint amikor az áruházi vitrinben üres egy polc, s a rendszerető, kötelességtudó, egyszersmind lakályosságra vágyó dekoratőr a fejéhez kap – elő valamit a raktárból! Elő is jött valami, zömében az elmúlt, nagyjából harminc év jó, jobb és kevésbé értékes „árumintája”, jelezve, hogy volt/van markáns horizontja a szovjet-orosz művészetnek, még ha ez nem is pont ezzel a kiállítással fog igazolódni.
De hogy vörös lett volna, az persze éppen nem igaz. Sőt.
A Ludwig házaspár és sokan mások, akik a hetvenes évek elejétől-közepétől kezdve kortárs művészetet s persze „klasszikus” avantgárdot kezdtek gyűjteni a Szovjetunióból, két hírhedetté, más és jobb szempontból legendássá lett moszkvai kiállítás zajának visszhangjából értesültek arról, hogy érdemes befektetni, lesz értelme a tezaurálásnak. 1962-ben a moszkvai képzőművészek szövetségének harmincéves jubileumára nagy tárlatot szerveztek, az akkori időkhöz képest igencsak liberális módon. Nem csak a nemrég „formalistának” bélyegzettek munkáit mutatták be (közülük Sterenberg későbbi képe most Pesten is látható), de fiatalokéit is. Amikor az anyag összeállt, a szövetség első titkára így vélekedett (ezt később gyakran idézték): „A kiállítás annyira jó, hogy valakinek biztos nem fog tetszeni.” A Művészeti Akadémia alelnöke pedig pompás lehetőséget látott a pillanatban, hogy éberséget mutatva felhívja a legfelsőbb vezetés figyelmét, mire vihet az „átkos” demokrácia.
Kiszivárgott, hogy a kiállítást a megnyitás előtti napon meg fogja látogatni Hruscsov. Ezért az eredeti helyszínről, a Művészeti Akadémiáról sebtiben a tárlatrendezésre alkalmatlan valaha volt lovardába, a Manyézsba szállították a fiatal szobrásznak, Nyeizvesztnijnek (Pesten nincs kiállítva), valamint az avant-gardista művészcsoportnak (közülük Jankilevszkij egy kései munkája itt van) alkotásait. Ezeket az első emeleti szolgálati helyiségekben helyezték el. A fiatal művészeknek valószínűleg fogalmuk sem volt arról, mit keresnek munkáik a Manyézsban, pedig a cél nagyon is nyilvánvaló volt. A „funkcionárius művészek” figyelembe vették Hruscsov impulzív, robbanékony természetét, és azt is, hogy vajmi kevéssé értett a képzőművészethez. Nem tévedtek: alighogy Hruscsov belépett a Manyézsba, maliciózus és cinikus gesztussal egyenesen az emeletre vezették. Amikor a főtitkár meglátta a számára tökéletesen érthetetlen avantgardista munkákat, dühön geni kezdett, és aztán már semmi sem tetszett neki a kiállításon. Kijelentette, hogy a kiállítás szervezői „liberalizmust tanúsítottak, és az ilyesfajta politika nem járulhat hozzá a szocialista realista szovjet művészet további növekedéséhez”. Az akkori sajtó közlése szerint „a kiállítás szervezésében elkövetett hibák azzal állnak összefüggésben, hogy a szocialista realista módszer alapján létrejövő sokféle műfajt, formát és stílust mindenevéssel helyettesítették…”. Határozat fogalmazódott: „Élesen bírálni kell az absztrakcionizmust és a formalizmust, gyökeresen meg kell változtatni az eddigi gyakorlatot, amely szerint a szervezők semlegesek, és nem avatkoznak be, ha a művészetben a formalizmus felüti a fejét.”
A hetvenes években már számos kisebb, lakás-, műterem- és boltkiállítást rendeztek, szembeszegülve a párt iniciatíváival és direktíváival, s bár ezek legtöbbjét néhány órával a megnyitásukat követően bezáratták, hírük kiszivárgott, és Nyugatra is eljutott. Közülük a legismertebb az 1974 szeptemberében Moszkvában, az Izmajlovszkij parkban megrendezett kiállítás volt. A park egy részén rendezetlen építési terü̈let volt, és a kormány ennek lezártságára hivatkozva buldózerekkel és vízágyúkkal varázsolta a kiállítás megnyitóját finisszázzsá. A „szabad világ” másnap teli szájjal közölte a hírt, s nyomta tele a sajtót képekkel; a gyűjtők pedig megindultak keletre, kezükben az 1962-ben megjelent, az amerikai Camilla Gray bestsellerként és művészeti guide-ként is egyformán jól működő, revelációszámba menő kötetével, a The Russian Experiment in Art, 1863–1922 című opusszal, mely a kortárs szovjet művészet iránt érdeklődők kezében ugyancsak Bibliaként hasznosult.
Ludwigék tehát körülbelül ennek nyomán és ezt követően cserélték édesipari bevételeik egy részét műipari hozamra, s ha valami igazán érdekes lehetne, az ennek a történeti szálnak a kifeszítése.
Vagy – mert valóban hihetetlenül izgalmas és tényleg világot rengető az a betörés és tartós jelenlét, amit a kortárs orosz művészet produkált a nyolcvanas évek eleje óta (főleg a „disszidensek” révén) – olyasfajta reprezentatív tárlatot kellene idehozni, mint amilyet a bősi vízi erőmű egyik csatornájának partján, a nagyszerű Danubianában lehetett látni 2008-ban a moszkvai Art4.ru elképesztő méretű és érvényű gyűjteményéből.
Így nekünk a valaha egetrengető sikerű, amúgy üresen posztszocreál Dimitrij Zsilinszkij családi Ludwig-portréja marad, melyen az alapítók meditatívnak szánt, de inkább a múlt semmijébe vesző tekintete figyelmeztethet a fejünk felett, fülünk mellett, szemünk mögött elszálló időre.
Ludwig Múzeum, nyitva szeptember 6-áig
