Barátja, pálya- és kortársa, Csiky Tibor vitt-vezetett el hozzá 1973 késő őszén – itt azonnal, mint előttem és utánam sok százan, én is „édeske” lettem –, s az apró, föld alá bújtatott műhely-műteremben lenyűgöző továbbképzésben vehettem részt a fémek alkalmilag (feketén) történő beszerzése, kisipari megmunkálása, a célszerszámok utángyártása (vagyis egyetemesen a korai sufnituning dimenzióinak feltárása) ügyében.
A két szobrász izgatott lelkesedése, az a bűvölet, amely az anyagok és a műveletek iránt a szemük csillanásában és a kezük szakmozdulataiban formát kapott, igazán lenyűgözött. Megéreztem és megértettem, hogy Harasztÿ mobiljai teremtmények; nem robotok, hanem inkább Gólem-kreatúrák, amelyek teremtőjük nélkül vigasztalan árvákká váltak.
Az Élet és Irodalomban egy évvel korábban Frank János arról kérdezte, mióta csinál mobilt. „Ötéves korom óta”, felelte. „Kaptam Märklin játékot, hosszú utasítások voltak a dobozban. Sose sikerült betartani, mindig mást raktam össze, sőt a szerkezetbe villanyégőt, meg egyéb dolgokat applikáltam. Géplakatos vagyok: a vésés, faragás, fúrás, fűrészelés, marás, menetvágás, hegesztés fogásai mind a kezemben vannak. Tizenkét évig iparitanuló-intézetben voltam tanár. Reggel korán mentem munkába, mindig igyekeztem leegyszerűsíteni az otthoni életet: automatizáltam a rádió bekapcsolását, vízmelegítést stb. Öt évig jártam közben a Dési Huber iskola szobrász tagozatára. Laborcz Ferenc tanítványa voltam. Mobilokat is szerkesztettem már, de csak játéknak, nem tudtam, hogy ez művészet. Erre csak később jöttem rá, amikor megismerkedtem hasonló törekvésű fiatal szobrászokkal, festőkkel.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
