Derűs tél eleji napokra kínálnak könnyű, egyszersmind gondolatébresztő perceket Katarzyna Kozyra filmjei, melyek a nagy természet egyik apró kis csodáját, az átváltozás, a be- és kibábozódás megunhatatlan és káprázatos folyamatát ábrázolják, dolgozzák fel és hozzák közel az érdeklődő nézőkhöz. Férfiből nő, nőből férfi, férfiből férfi, nőből nő lesz, hol nemes, hol nemtelen, hol ügyes, hol ügyetlen, olykor magasztos, máskor alpári módon, jelmezben és meztelenül, mindannyiszor imágó gyanánt.
Katarzyna Kozyra, a korábban fanyar, kemény és vakmerő művész megérett: édes, engedékeny, alkalmazkodó, kúl és trendi lett; könnyen emészthető történetekbe burkolja önmagát és nem túl eredeti ötleteit, melyek az elmúlt húsz-huszonöt évben előkerült, felvetődött és többnyire meg is oldott gender- és identitás-"problematika" új, cukros változataiként járják mostanában a világot.
A 2003-ban kezdett sorozat - A művészetben az álmok valóra válnak - 13, filmre rendezett performanszalapú történetből áll, ami végeredményben annyit jelent, hogy a művész a jelen idejű, improvizatív elemeket és olykor a közönség reakcióit is magába építő jeleneteket tipikus filmes eszközökkel és eljárásokkal kiemelte a performanszokra jellemző, efemer környezetből, s "felstilizálta" az örökkévalóság számára - a szó teljes értelmében. Kozyra ugyanis szerepálmait valósítja meg az elmúlt négy évben: operaénekes, Hófehérke-féleség, pomponlány, femme fatale, irodalmi heroina, sztriptíztáncos, kasztrált és mi egyéb bőrökbe-maszkokba vonva saját magát villództatni akar személyiségtoposzokat, amelyek - szerinte - alkalmasak lehetnek valamifajta inventárium megképzésére, ami az elmúlt nagyjából kétszáz-kétszázötven év, vagyis a barokktól máig húzódó tartam ideálimágóit foglalnák magukba. Másképp fogalmazva, magára próbál szerepeket, héjakat, álcákat, maszkokat, olyanokat, amelyek szerinte agresszivitásukkal, különösségükkel, hétköznapiságukkal, átmenetiségükkel vagy irodalmi-mitikus erejükkel kifejezhetik őt magát, s rajta keresztül a nőidentitás sokféleségét. Georges Sandtól Orlanon, Cindy Shermanen keresztül Marina Abramovicig (s akkor Mária főhadnagyról, Sarah Bernard-ról, Fedák Sáriról még nem is ejtettünk szót) sokan és sokféle módon reflektáltak az identitásmitológiára, hol játékosan, hol kegyetlenül, hol közvetve, hol közvetlenül. Kozyra okos-gazdaságos megoldást talált: maga mellé vett egy transzvesztitát és egy kellemkedő-erőszakos, macsónak "ábrázolt" férfit, akikhez olykor ő viszonyul-alkalmazkodik, máskor azok idomulnak - a változó álláspontok, állapotok és nézőszögek, forgatókönyvek érvényében - az általa választott szerephez, s így valami furcsa, végül is kedves didaxisba rendeződő kérdve-kifejtésben formát öltenek a művész azonosságot-eltérést firtató gondolatai. Fájdalommentesen működik mindez, mert látható és tudható, hogy Kozyra már egyáltalán nem akar drámát, nem akar irritálni és sebezni: például inkább vicces a homoszexuális nézők előtt gumifaszát levágni hagyó, (szublimált - ajvé!) kasztrációját langy egyetértéssel vállaló - talán büntetését örömmel is fogadó - művésznő szemforgása és az azt műrémülettel követő közönség reakciója. Amint - más szempontból - viszont kevesebb mint burleszk a Lou Salomé-epizód, mely a Nietzsche- és Rilke-mítoszt, a zseniábrándot akarná rombolni (ha jól értem) a filozófus és költő maszkjával szájkosarazott, kutyáknak öltöztetett figurákkal, akiket a démonnak szalomésített Kozyra pórázon egzecíroztat. A dolog látványos és tökéletesen érthető, különösebb kultúrtörténeti jártasságot sem igényel, de empátiát meg humorérzéket sem.
A filmek nagyjából Fellini Casanovája és a Greenaway-opusok képi világát követik, persze erősen leszedált formában, érezhetően nem kicsi, de nem is feneketlen büdzsével a háttérben, a fogyasztás és fogyaszthatóság könyvelői megalapozottságának szigorával.
Mindez a legkevésbé sem lenne baj, ha nem tudnánk, hogy Katarzyna Kozyra 2003-ig az egyik legkeményebb, legfanyarabb és legőszintébb közép-európai művész volt, aki fényképeivel, videóival és akcióival - korábban pedig szobraival - épp ugyanazokat a kérdéseket igyekezett megválaszolni, amelyekre most is feleletet keresne, csak régebben egészen más, hitelesebb, drámaibb és felkavaróbb módon. Munkái, amelyek többször Budapesten is láthatók voltak, provokatív és gyakran sértő formában, de szinte mindig katartikus hatást keltő eredménynyel firtatták az egó-test-szerep hármasságának legelevenebb (vagy ellenkezőleg: leghalálosabb) viszonylatait, édeskedés és engedékenység nélkül. Úgy rémlik, Kozyra most eljutott saját posztmodernjéhez, felfedezte és megízlelte önnön cukorságát, s elkáprázott.
Ludwig Múzeum, október 28-ig
