Tantárlatnak, nevelő célzatú, helybe hozott művészettörténeti diaporámának képzelné az ember az eredetileg Utazás az itáliai művészetbe című válogatást, mely 100 művész 100 művén keresztül mutatja be az elmúlt 55 év olasz képzőművészetét. Hiszen túlságosan kerekek a számok, s utaztatott kiállításról lévén szó, már minimális gyakorlattal is sejthető: a csomagolás, a szállítás, a biztosítás, majd a kipakolás körülményei sokszor fontosabbak, mint maguk a tárgyak. Az meg általában senkit sem szokott érdekelni, mit is képviselnek összességükben a munkák, inkább csak a generállátvány gazdagsága vagy szegényessége vált ki valamiféle érzelmet. Kaptunk, kapott már a világ így az elmúlt néhány évben francia, skandináv vagy éppenséggel magyar tárlatot is; jó-rossz koncepciót, lírai címeket, jelentéshiányos antológiákat, melyek jórészt csak vagy a raktárak gazdagságát, vagy a koncepciók csillogását voltak hivatva bizonygatni, s nemigen törekedtek valamiféle objektív keresztmetszet feltárására.
A Szépművészeti Múzeumban hűvös kiegyenlítettséggel bemutatott anyag egyrészt tényleg megfelel az előfeltevésnek - érezhető a személytelen, érzelemmentes didaxis, ám ez most egyáltalán nem idegesítő -, másrészt, éppen mert erősen leszedált, leegyszerűsített a koncepciója, lehetőséget ad arra, hogy a néző az elé tárt mintából maga vonjon le következtetéseket az amúgy elképesztően gazdag olaszországi művészetről. Úgy tetszik, az elmúlt ötven év legelevenebb és legérvényesebb, az egyetemes művészetre is mélyen ható, bár a kezdetekben - mint például az arte povera - jó ideig pusztán helyi érdekűként fondorgó áramlatait pontosan és arányosan illusztrálják azoknak a művészeknek a munkái, akik jobbára kiemelkedő szerepet játszottak a fél évszázad világművészetében is, ám az anyag szerkesztői szerencsére s láthatólag szándékosan elkerülték, hogy tendenciákra és a tendenciák között a hangsúlykülönbségekre osszák fel az anyagot. Megtehették volna például, hogy az utóbbi két, két és fél évtized erejét túlreprezentálják és fortissimóval jelezzék, hiszen ebben az időben a transzavantgárd révén meghatározó szerepet játszottak az olasz művészek, ám nagyon rokonszenvesen, understatementtel fogalmazták meg ezt a korszakot, s olyan, Magyarországon legalábbis viszonylag jól ismert művészt is kihagytak - talán az arányosság kedvéért -, mint Ernesto Tattafiore vagy Claudio Parmiggiani.
Vagyis nem kritikai, analitikus és a hierarchikus akaratmegfelelések, elméleti konstrukciók és haladásképletek dokumentálódnak a kiállításban, hanem egy konzekvens folyamat (az olasz művészet léte egy hosszú időmetszetben) érzéki adatai és tényei lépnek egymással és a nézővel viszonyba. Szinte kizárólag jó művek és nagyszerű művészek illusztrálják most (is): az itáliai képzőművészet alapvető gesztusa az enigmatikus-allegorikus fogalmazásmód, mely mintha sajátos idiómaként, nyelvhasználatként nyilatkozna meg, s furcsa, egyáltalán nem művi egységességbe fogja akár az informelhez közeli absztrakciót a transzavantgárd technikai és szellemi anakronizmusával, akár az ötvenes évek emblematikus nonfigurativitását az ezredforduló imaginárius térstruktúráival. Van például valami rejtélyes időtlenség, jobb szó híján, metafizikai vákuum, melyben összevonódik, egymásra simul Lucio Fontana 1960-as, kiluggatott aranytáblája és Ascanio Renda 2001-ből származó drapériamozaikja, Mirko Basaldella klasszikus absztrakt fémkompozíciója (1950) és Jannis Kounellis acélassemblage-a (1990, s amúgy a kiállítás egyik legfontosabb darabja), annak ellenére, hogy a művek között negyven év és most a múzeumban vagy harminc méter a távolság, de ilyesfajta példákat bőséggel sorolhatnék. Ahelyett, hogy agyonbonyolítanám és túlidézném: az olasz művészet s a kiállítás alapján mindenképpen ez tűnik fel, a kontinuitás, a szerves folyamatosság művészete; közhely vagy sem: a művek egymásból következnek és egymásra épülnek. Épp az sugárzik a tárlat révén, aminek hiánya miatt annyit panaszkodik-panaszkodott a hatvanas éve közepe óta megannyi magyar művész (főleg az avantgárd feszes létének megroppanása feletti gyászában): vagyis süt a dialektika és megszakítatlanság, a folyamatosság és a figyelem ereje.
Bár a szerkesztés alapelve láthatólag a kiegyensúlyozottság és egyfajta rokonszenves ismeretterjesztési szándék volt, meglepetés is éri a nézőt: Piero Manzoni, az ötvenes évek titokzatos figurája, aki (rendesen leegyszerűsítve) Yves Klein és Joseph Beuys milánói társa volt abban a bajban, ami a művészet kiterjesztésével járt - s akit egyebek mellett az arte povera őseként a koprofágia konzumálásának elkötelezett vitézeként is számon tart a művészettörténet -, nos Manzoni ebben a válogatásban egy meghatóan avíttas, még leginkább a magyar Európai Iskola szimbolikus absztraktjainak - bioromantika, hogy pontosak legyünk! - munkáira emlékeztető kis festménnyel szerepel, lágy zavart keltve a beidegződésekben...
Tizenhat évvel ezelőtt nagy kiállítás metszette keresztbe az akkori kortárs olasz művészetet a Műcsarnokban, annak előtte, 1975-ben a Szépművészeti Múzeumban rendeztek tárlatot az 1930 és 1968 közötti fejleményekről. Nem mondhatjuk tehát, hogy az Appennini-félsziget virtuális kultúrája túl lett volna reprezentálva Magyarországon, aminthogy másé sem. Ebből persze egyáltalán nem kell tanulságot levonni, még ha esetleg adódna is.
Szépművészeti Múzeum, szeptember 9-ig
