Az idő vasfogának rettentő technikusa egy pillanatra engedékennyé vált: nagyvonalúan - miért is tette volna másként - egybefont három évtizedet, visszasimított repedéseket, begyógyított sebeket; életművet rekonstruált.
Méhes Lóránt elnyerte jutalmát. Kerekké formálódott a világa és metafizikai szigetté állt össze, melyet hiába nyaldos az idő folyamának nyelves hulláma - hogy most meg így vessünk szemérmes pillantást az Örökkévaló lába nyomába -, vagyis fölösleges elméláznunk a festő manuáltechnikájának folytonos tökéletesedése korszakain, elég legyen annyi: kiforrott egy életmű. És annak pedig egyszerre jeges és forró átlójában, de egyszerűsítsük le meg mondjuk ki, gyémánttengelyében a szentszív, vagyis a Szent Szív, vagyis a Krisztus szívéhez vezető út, annak stációi és az ahhoz megtérés áll.
Méhes pályája amúgy inkább most visszapillantva a Möbius-szalagra hasonlít: az is csak látszólagosan ír le utat térben és időben, hiszen első (?) pontjától sejthető, hogy ugyanoda tér vissza, ahonnan el sem indult, s nem más, mint a megfogalmazás esélytelensége kényszeríti ki a kezdet megjelölését... Vagy másképpen: Méhes a valamivel több mint harminc éve készített fotórealista, tehát többnyire valóban fényképek alapján festett portrék és zsánerek után visszatért a többnyire megint fényképek alapján - technikailag egészen bravúros módon - festett portrékhoz és zsánerekhez, csakhogy ennek a bezárulófélben ívelődő pályának két nagyon fontos, fonákra és színre forduló síkja-szála van, melyek együtt volument, teret és testet teremtenek: a rockandroll és a szinkretikus miszticizmus.
(Talán) a manierizmus óta a festészet az egyetlen műfaj, amely nem ismeri, mert nem ismerheti a képzavar fogalmát - mára már persze, a digitalizálás révén a fotó sem -, ez pedig most azért fontos, mert Méhesnek a rockandrollos gesztusait, később new wave-es, valamint new age-es, majd megigazultságát igazoló festményeit, rajzait és tárgyegyütteseit képtelenség képzavar (rosszabb esetben képzavarodottság) nélkül leírni, de csak meg is említeni. Ezeknek a munkáknak az alapelve ugyanis a gáttalan eklektika. Az 1981-től 1987-ig jórészt Vető Jánossal együtt készített munkák vidám, vásárias, ironikus giccs-pastiche-ai egyszerre pajkos karikatúrák és valami megfogalmazatlan politico-tragico bábjáték kulisszái és rekvizitumai; más fényben önfeledt paródiái a 20. század izmusainak a forszírozott karikatúra eszközeivel, egyszersmind a ponyvakatolicizmus, a szektabörleszk rikító színterei. Langy chinoiserie-máz is bevonja ezt a selymes-selymás világot, abban az értelemben legalábbis, miszerint a munkák mintha megelőlegeznék és azonnal, szinte idő előtt ki is sajátítanák a kínai-japán gadgetkultúra dizájnja totális penetrációjának szellemi eredményeit.
Méhes vidám korszakában még vicces elemek gyanánt tűntek elő vallási attribútumok, 1987 után azonban elsősorban a katolicizmus szimbólumai a szó szoros értelmében véres komolysággal lepték el a vásznakat, töltöttek meg tereket, jelezve a megvilágosodás értelmét és érvényét, mélységét és erejét. Mint annyian mások, Méhes is ideológiává vette és tette az ideát: a megigazulás (természetesen?) az elkomolyodás burkába kényszeríti a művészetet, mely innentől kezdve elsősorban szolgálat. Hogy festészete mégsem lett kemény kánonok unalmas illusztrációja, az egyrészt bizonyára a rockandrollos feelingnek, másrészt annak a misztikus vizuális hagyománynak köszönhető, mely nyilvánvalóan a posztmodern segítségével kúszott fel vásznaira. Hűvösen, hajszálpontosan, a hiperrealizmus legjobb legjobbjait is megcsúfoló technikával megfestett munkáin az elmúlt kétszáz év gnosztikus képi patentjei elegyednek a keresztény művészetéivel, mindezt körbeömli valami keleties, leginkább a dél-indiai és a Fülöp-szigeteki karosszériafestészet legszebbjeire emlékeztető édeskés, olykor fátyolos, máskor tűéles kontúrú hajnalpír, mármint aura és pszichotikus ragyogás. Tematikailag olybá tűnik, mintha a rokokó szentszív-festő, az archetípus megalkotója, Pompeo Batoni vezényelné a szívek, szentek, lelkek, eszmék menetét, mely aztán ide-oda kanyarodik mások mellett Le Doux, Blake, Kupka, Dalí, Filiger mozdulatait követve, a szimbolizmus, szürrealizmus, automatizmus, mágikus és pszichedelikus festészet manírjaitól felvértezve, hogy beletorkolljon egy hatalmas oltárba, mely monstranciákból, szívedényekből, magából a megsebzett-vérző-befogadó-föloldó szentségből magasul-magasztosul fel, mandaláktól övezve... Fortissimo, eucharisztia...
A túlbuzgalom áradását néhány minimalista festmény szorítja gátak közé, bár némiképp fantáziátlanul: fekete alapon arany ómega meg alfa például. Vagy hal, mely viszont fanyarságával, mert az idétlen és csúf élő kövületet, a bojtosúszójút ábrázolja, legalább "elidegenít" egy pillanatra a "jelentéstől", és elbizonytalanítja a nézőt a hitvallás aktuáldrámaiságát illetően. Talán nem épp véletlenül.
Már csak azért sem, mert legfrissebb képei mintha a "megnyugvás ösvényeit" megismerve készültek volna: ritkul a bombaszt, s az áhítatot inkább csak a jó értelemben értett modor sugallja. A zseniális Georges de la Tour (érdekes egybeesés, Méhes kortársa, Fehér László is felfedezte az elmúlt években) intim, egyben drámai fényeiben fürdőznek a digitálisan rögzített alakok, révedve múltban, álmodva jövőben, rockandroll szemüvegben.
Ernst Múzeum, szeptember 30-ig
