Az elmúlt hét-nyolc évben festett munkái olyanok, mintha valami ektoplazma vagy szellemfénykép derengene elő rajtuk; lazúros, majdnem monokróm képei számomra valóban megidéznek szellemeket, elsősorban a német expresszionisták, főleg a Brücke-csoportból Emil Nolde, Otto Mueller vagy Karl Schmidt-Rottluff korai, az 1900-as évek első tizedében festett akvarelljein megnyilatkozó szellemét, de legalább ennyire Arnold Schönbergét is, már ami a zeneszerző vászonra rögzült vízióit - például a Mahler-képmást - illeti. Tuymans képei azonban okosan ki- és elfinomítanak minden érzelmet, a valódi kifejezés, expresszió helyett szépen párálló üresség vonja be a felületet.
Éppen ezért tartom kifejezetten szerencsésnek, hogy a nagy belga retrospektív tárlatával párhuzamosan Készman József és Petrányi Zsolt az Ernst Múzeumban megrendezte a Vágatlan változatot, ami szerintem - hosszú idő óta - az egyik legfontosabb kiállítás azok közül, amelyek a műcsarnoki kezek közül kikerültek.
Egyrészt amiatt, mert végre lazulni látszik a fegyelem: nincs megmondás, ideológia, útmeghatározás (én legalábbis most nem találkoztam ilyesmivel, a Műcsarnok honlapján olvasható szöveg szerencsére nem szól semmiről), látható viszont egy kiállítás, mely bár alcímével hely-, pontosabban pozíciókijelölésre áttételesen mégiscsak utal, de azt a korábban a műcsarnoki funkcionáriusoktól megszokottól eltérő módon, meglepően engedékeny lágysággal-lazasággal teszi.
A kiállítás Csató József, Chilf Mária, Csurka Eszter, Hatházi László András, Király Gábor, Korodi János, Moizer Zsuzsa, Katharina Roters, Sas Miklós, Szabó Dorottya, Szentgróti Dávid, Varga Emőke munkáiból válogat, ami azt jelenti, hogy egy nagyjából másfél generációt reprezentáló, gazdag anyag látható az előnyösen átépített Ernst Múzeumban (a frissen végzett késő húszasoktól a lexikontételig "érett" kora negyvenesig); klasszikus, technikai értelemben már-már konzervatív festmények az elmúlt egy-két évből. A tárlat tehát azt a hitet erősíti, hogy a hol mákonyosan zavaros, pszicho-politizáló, máskor poroszosan-csikorgóan kizárólagos elméleteknek eljött végre az apálya, s az elmúlt huszonöt-harminc évben agyonideologizált, nagyjából ötévenként egymásnak és önmaguknak is ellentmondó teóriáktól nyomorított "szakma", vagyis a festészet visszakaphatja saját történetét. Danto és Belting pedig újraolvashatja Hegelt.
Hogy pontosan mit gondolhattak a rendezők a címről, s mit akartak vele, egy darabig nem egészen értettem. Először mélyen alulígértnek éreztem, de Katharina Roters, Szentgróti Dávid és Varga Emőke egyelőre meglehetősen üresnek rémlő képeit, Hatházi László András túlbonyolított festményeit és Chilf Mária korábbi csillogásának fakulását nézve beláttam, Készman és Petrányi most épp nem akart, valóban nem igyekezett kimondani semmit kategorikusan.
Másrészt viszont úgy rémlik, hogy mégis, joggal és józanul, egy, a jelenkori magyar festészetben az elmúlt években erőssé és fontossá lett tendenciára koncentráltak, mégpedig arra az (olykor automitomán) expresszivitásra, mely az utóbbi 10-15 év nemzetközi művészetében, elsősorban a brit, az észak-amerikai és észak-európai festészetben meghatározóvá lett. Ez az indulatos, látomásos, ugyanakkor szofisztikáltan tudatos, vagyis gyakran affektáló-affektív gesztus és gesztusrendszer - az Ernstben ilyenek Csurka Eszter és Moizer Zsuzsa munkái - ugyancsak Nolde vagy Mueller korai akvarelljeire utalnak vissza, csak ők nem édesítik el valami szecessziós formarévülettel a mintát, mint olykor Tuymans teszi, amint a Brücke-csoport tagjainak munkáit idézik meg, de már későbbi korszakaikból, Csató József vagy Király Gábor festményei is ügyesen kordában tartott gátlástalanságukkal. És azt hiszem, ismét az expresszionizmus, de annak egy ideologikusabb változata transzformálódik Sas Miklós falképén: a seccón mintha a majdnem elfelejtett flamand grafikus, Frans Masereel látszólag naiv, lényegét illetően azonban didaktikusan kemény modorban fába metszett, fekete-fehér városképei váltanának dimenziót és színeződnének ki.
Ami a kortárs magyar változatból - ebben a pillanatban és ezen a kiállításon - bizonyosan nem vágható ki, az Korodi János egyre gazdagabb festészete. Munkáin az elhagyott és értelmezhetetlenné tett terekbe hatoló fény egészen különös és rejtélyes rétegeket nyit meg, utoljára talán Károlyi Zsigmond nyolcvanas évek végi "romképeinek" némelyike sugallt ilyen drámaiságot a realizmus és az absztrakció megfogalmazhatatlan határán. Másképpen, de a verbalizálható és a csak sejthető egymásba oldódását festi Szabó Dorottya is. Sajátos technikája - a hímzéshez használt előnyomott rajzra emlékeztető, kilyuggatott sablonpauszon keresztül viszi a festéket a vászonra - már eleve a közvetítettségre alapul, s a konkrét meg az ideálkép kettősségét ötvözi. Motívumai (építészeti elemek, csillárok, arcok) sokszoros áttétellel (valószínűleg) a fotó realizmusához kötődnek, hogy aztán a bonyolult processzuson át elszabadulhassanak a festmény felületétől, egy már-már szürreális dualitásban.
Ernst Múzeum, január 30-ig
