Laza-lazúr és düh meg bánat

Vágatlan változat - Festészeti pozíciók

  • Hajdu István
  • 2008. január 24.

Képzőművészet

Olvasom, hogy Luc Tuymans, a világhírű festő - tudjuk, 15 percre mindenki lehet sikeres, de a belga máler tényleg 25 éve híres - egy időben, pályája valamelyik szegletében kocsmai kidobóemberként kereste meg a festékre valót. En face láttam is a Műcsarnokban, tagadhatatlan, slanksága ellenére is vaskos jelenség. Ha nem állok vele szemtől szembe, akkor azonban, csak festményeit, sápadt, vértelen, minimál figuralizmusát vagy figurális minimalizmusát nézve, akár bele is mertem volna kötni.

Az elmúlt hét-nyolc évben festett munkái olyanok, mintha valami ektoplazma vagy szellemfénykép derengene elő rajtuk; lazúros, majdnem monokróm képei számomra valóban megidéznek szellemeket, elsősorban a német expresszionisták, főleg a Brücke-csoportból Emil Nolde, Otto Mueller vagy Karl Schmidt-Rottluff korai, az 1900-as évek első tizedében festett akvarelljein megnyilatkozó szellemét, de legalább ennyire Arnold Schönbergét is, már ami a zeneszerző vászonra rögzült vízióit - például a Mahler-képmást - illeti. Tuymans képei azonban okosan ki- és elfinomítanak minden érzelmet, a valódi kifejezés, expresszió helyett szépen párálló üresség vonja be a felületet.

Éppen ezért tartom kifejezetten szerencsésnek, hogy a nagy belga retrospektív tárlatával párhuzamosan Készman József és Petrányi Zsolt az Ernst Múzeumban megrendezte a Vágatlan változatot, ami szerintem - hosszú idő óta - az egyik legfontosabb kiállítás azok közül, amelyek a műcsarnoki kezek közül kikerültek.

Egyrészt amiatt, mert végre lazulni látszik a fegyelem: nincs megmondás, ideológia, útmeghatározás (én legalábbis most nem találkoztam ilyesmivel, a Műcsarnok honlapján olvasható szöveg szerencsére nem szól semmiről), látható viszont egy kiállítás, mely bár alcímével hely-, pontosabban pozíciókijelölésre áttételesen mégiscsak utal, de azt a korábban a műcsarnoki funkcionáriusoktól megszokottól eltérő módon, meglepően engedékeny lágysággal-lazasággal teszi.

A kiállítás Csató József, Chilf Mária, Csurka Eszter, Hatházi László András, Király Gábor, Korodi János, Moizer Zsuzsa, Katharina Roters, Sas Miklós, Szabó Dorottya, Szentgróti Dávid, Varga Emőke munkáiból válogat, ami azt jelenti, hogy egy nagyjából másfél generációt reprezentáló, gazdag anyag látható az előnyösen átépített Ernst Múzeumban (a frissen végzett késő húszasoktól a lexikontételig "érett" kora negyvenesig); klasszikus, technikai értelemben már-már konzervatív festmények az elmúlt egy-két évből. A tárlat tehát azt a hitet erősíti, hogy a hol mákonyosan zavaros, pszicho-politizáló, máskor poroszosan-csikorgóan kizárólagos elméleteknek eljött végre az apálya, s az elmúlt huszonöt-harminc évben agyonideologizált, nagyjából ötévenként egymásnak és önmaguknak is ellentmondó teóriáktól nyomorított "szakma", vagyis a festészet visszakaphatja saját történetét. Danto és Belting pedig újraolvashatja Hegelt.

Hogy pontosan mit gondolhattak a rendezők a címről, s mit akartak vele, egy darabig nem egészen értettem. Először mélyen alulígértnek éreztem, de Katharina Roters, Szentgróti Dávid és Varga Emőke egyelőre meglehetősen üresnek rémlő képeit, Hatházi László András túlbonyolított festményeit és Chilf Mária korábbi csillogásának fakulását nézve beláttam, Készman és Petrányi most épp nem akart, valóban nem igyekezett kimondani semmit kategorikusan.

Másrészt viszont úgy rémlik, hogy mégis, joggal és józanul, egy, a jelenkori magyar festészetben az elmúlt években erőssé és fontossá lett tendenciára koncentráltak, mégpedig arra az (olykor automitomán) expresszivitásra, mely az utóbbi 10-15 év nemzetközi művészetében, elsősorban a brit, az észak-amerikai és észak-európai festészetben meghatározóvá lett. Ez az indulatos, látomásos, ugyanakkor szofisztikáltan tudatos, vagyis gyakran affektáló-affektív gesztus és gesztusrendszer - az Ernstben ilyenek Csurka Eszter és Moizer Zsuzsa munkái - ugyancsak Nolde vagy Mueller korai akvarelljeire utalnak vissza, csak ők nem édesítik el valami szecessziós formarévülettel a mintát, mint olykor Tuymans teszi, amint a Brücke-csoport tagjainak munkáit idézik meg, de már későbbi korszakaikból, Csató József vagy Király Gábor festményei is ügyesen kordában tartott gátlástalanságukkal. És azt hiszem, ismét az expresszionizmus, de annak egy ideologikusabb változata transzformálódik Sas Miklós falképén: a seccón mintha a majdnem elfelejtett flamand grafikus, Frans Masereel látszólag naiv, lényegét illetően azonban didaktikusan kemény modorban fába metszett, fekete-fehér városképei váltanának dimenziót és színeződnének ki.

Ami a kortárs magyar változatból - ebben a pillanatban és ezen a kiállításon - bizonyosan nem vágható ki, az Korodi János egyre gazdagabb festészete. Munkáin az elhagyott és értelmezhetetlenné tett terekbe hatoló fény egészen különös és rejtélyes rétegeket nyit meg, utoljára talán Károlyi Zsigmond nyolcvanas évek végi "romképeinek" némelyike sugallt ilyen drámaiságot a realizmus és az absztrakció megfogalmazhatatlan határán. Másképpen, de a verbalizálható és a csak sejthető egymásba oldódását festi Szabó Dorottya is. Sajátos technikája - a hímzéshez használt előnyomott rajzra emlékeztető, kilyuggatott sablonpauszon keresztül viszi a festéket a vászonra - már eleve a közvetítettségre alapul, s a konkrét meg az ideálkép kettősségét ötvözi. Motívumai (építészeti elemek, csillárok, arcok) sokszoros áttétellel (valószínűleg) a fotó realizmusához kötődnek, hogy aztán a bonyolult processzuson át elszabadulhassanak a festmény felületétől, egy már-már szürreális dualitásban.

Ernst Múzeum, január 30-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.