Nem tudom, Szurcsik József ismeri-e az amerikai Elihu Vedder 1863-ban festett vásznát, melyen az álláig homokba temetett Szphinx faggatja a vándort; a sivatagban csak törött oszlopok, s fehérre szikkadt koponya utal - mire? Civilizációra? Múltra? Jövőre?
Szurcsik kérdései is hasonlóak (lehetnek), de mondatai, természetesen, jóval tagoltabbak. Munkáival kapcsolatban sokan - joggal - említették korábban Franz Kafka vagy George Orwell nevét és műveit; tagadhatatlan, hogy a hol komor, hol szatirikus-ironikus festmények és grafikák közvetve-közvetlenül megidézik A per vagy A kastély, s még inkább az 1984 világát, a világ rettenetét. Mindennek ellenére a képek egyszersmind valami megmagyarázhatatlan, archaikus heroizmust is sugároznak.
A művek mindezt viszonylag kevés, továbbá látszólag elszegényített eszközökkel érik el. Szurcsik alapvető, lassan húsz éve "használt" motívumai a férfifej és a fal. Pontosabban a profil, Vedder Szphinxe is profilban árasztja a titkot, vagyis a félarc, melyben formailag már eleve benne rejlik a test szimbolikussá, mintegy understatmentté sivárításának lehetősége. (Szurcsik ezt egy írásában a következőképpen fogalmazta meg: "A profil nem hazudik. Nem tud ugyanis.") Ha arra törekednénk, s tegyük azt, hogy homeopatikusan (vagy holisztikusan) fogalmazzunk, akkor mondhatnánk (mondjuk), a fal adja a másikat - a fej és a fal kapcsolata, viszonya határozza meg, alakítja, majd "tematizálja", teszi fanyarrá, szarkasztikussá vagy éppen drámaivá, olykor már-már váratlanul expresszívvé az amúgy igencsak szigorúan formált képet. Megnyilatkozik ez a felületek kezelésében, egyrészt szó szerint, másrészt átvitt értelemben is. A falak és a belőlük szerkesztett épületek ugyanis sajátos kettősséget rögzítenek: az érzékenyen megfestett falsíkok gyakran rendeződnek hol a korai magyar aktivizmust, hol pedig az 1920-as évek nemzetközi expresszionizmusát megidéző kompozícióba, vagyis egyszerre hordoznak lírai - fakturális - és drámai jegyeket. Formázott, a térbe épp csak "kivetítődő" vásznai viszont - talán szándékolatlanul, de félreérthetetlenül - a pop artra (is) utalnak, pontosabban egyfajta triviális, de roppant erőteljes látványvilágra. Remélem, nem vad a párhuzam: munkái a Bauhaus és a Dandy Warhols zenéjét idézték meg bennem.
Szurcsik József a zord köpönyeg mögött viszont mindig is lírai-realista festő volt, aki képein egyfelől alanyi keserveket idéz meg, rögzít és színez tovább a depresszió káprázatáig, másfelől festészetet fest, nem remix, remake, reciklizáció gyanánt, hanem és sokkal inkább a folyamatosságot vállalva a saját történet és a közös történelem tudatos-öntudatos alanyaként, részeként, de meg tárgyaként. Mondhatnánk úgy is, rebbenő tekintetű, egyszersmind okos és biztos kezű szerepvállalóként. Uitzos, bortnyikos, masereeles, más szempontból Fritz Lang-os nyomokat hordozó műveinek macsós hártyáján ugyanis átsüt, amint irodalmi elődeinek, az említett Franz Kafkának, de még George Orwellnek a művein is átdereng valami férfibánattal teli, férfiszeméremtől lágyan lüktető alanyiság. Szurcsik képein a sematizáltnak tetsző fejek mint allegorikus lírai Én - elsősorban férfi, olykor, ritkábban és mostanában meg androgün profiljai is - a figyelmet, az önfigyelmet a végső, lecsupaszított átlagolásig hajszolják, oda, hogy az önmegfigyelő már-már az önfeladásba oldódik, miközben figyelme nem lankad, hogy újra hasznosíthassa figyelmét egy még kilátástalanabb, egyúttal igazabb helyzet rögzítésére. Önmagáéra.
Az utóbbi időkben, vagyis az elmúlt két-három évben festett munkáinak keserédes matériáját azonban, s ez feltétlen változás, már mintha a 19. század eleje szívszaggató romanticizmusának könnyben érlelt mazsolái ízesítenék túlságba: Szurcsik mélyen elgondolkodhatott Caspar David Friedrich romtudományi értekezésein, melyeket néhány Magritte-tól és Eschertől nyert ötlettel fanyarabbá tett ugyan, de a végeredmény akkor is billenékeny. Új festményeinek némelyike a szentimentál-metafizika, az "elvágyódás" (ezt képcím is dokumentálja) opálos-rózsaszín illusztrációja, önismétlő, nemritkán henye formában. Nem vesztek még el ugyan az univerzális bánat párájában-ködében, de már túlcsordulóban van lazúros fényükben a mesés hab.
Virág Judit Galéria, február 19-ig.
