Hol az ember teremti a legendát, hol a legenda az embert, aztán megy ez kis időeltolódással párhuzamosan is, a dialektika érvényében oda-vissza, szakadatlan, míg mégis vége nem szakad mindennek.
Fehér László élete és életműve is így alakul: egyrészt a művészség mítoszának dramaturgiája, másrészt a romantikus determináltság (valljunk színt: a kiválasztottság gőg árnyékolta tudata), harmadrészt az aktualitás, a trend iránt érzett pátosztalan, de jól hasznosítható, szorgalmassá konvertáló elkötelezettsége határozza meg pályáját. Kideríthető mindez sűrű nyilatkozataiból, interjúiból és megmondásaiból, de meg legfőként festményeiből, melyek példaszerűen, ha nem is napló gyanánt, mindenesetre pontosan adatolva követik és "ábrázolják" személyiségének és festészetének alakulását. Nagy, az életmű keresztmetszetét megmutatni igyekvő kiállítása is ezt igazolja: a hangsúlyok ereje megint, mint 14 éve, a Kiscelli Múzeumban rendezett összefoglaló tárlatán is, az éppen aktuális, éppen jelen lévő Fehér Lászlót reprezentálják egy éppen aktuálissá és éppen jelenlévővé átalakított múlt, vagyis háttér előtt. Mindez természetes is (lehetne), rendben, tudjuk, pantha rei..., csakhogy ebben az esetben az összes kételyt elsöpörve merül fel a kérdés, mi az a pillanatnyilag fontos helyzet Fehér számára, mely mögé egy ismét áthangolt múltat kell köríteni. (Azt, hogy mit miért hagyott ki és el, most nincs helyünk kikutatni.)
Tehát, mi a helyzet? Fehér változatlanul fotók alapján fest, a közvetített és közvetett narrativitás sugallatára készülnek a festmények, melyek egyrészt saját és családja életére, másrészt a budapesti "köztörténet" felszínén megragadható és látványosítható mozzanatokra reflektálnak, végeredményben a szó szoros értelmében. Az utolsó években, 2005-2007 között készült képei szűkebben vett családi mikrotörténeteket, néhány fontosnak tartott, híres és kevésbé ismert személy meg hajléktalanok portréit vetítik fel. Tematikailag szinte semmi nem módosult, csak talán az arányok tolódtak a családi intimitás irányába, a technikát (stílust?) illetően pedig a korábbiakhoz képest annyi a változás, hogy a régebben egyáltalán nem érzékelhető fény - talán a digitális fotó használata miatt is -, valamint a feketével ellentétezett és a fehér alapot felszikráztató vörös most a festmények fontos elemévé válik, mintha megidéződne például Georges de la Tour a 17. századból, ám nagyjából azon az érzelmi és szellemi szinten, amivel annak idején, a hatvanas-hetvenes években a Szikra vagy a Corvin mozi molinóreklámjai készültek, bár tagadhatatlanul nagyobb műgonddal és az örökkévalóságba vetett olthatatlan hit bizodalmával. De, láthatólag, Fehér ezekkel a belülről derengő képekkel sem akar sokkal többet mondani, érzékeltetni - hogy élénkebb szándékot valami harsányabb főnévi igenévvel meg se kísértsünk -, mint amit már a nyolcvanas évek második fele óta elbeszél és megjelenít. Vagyis egy lecsupaszított világban meg-megrezdülő vagy éppen mozdulatlan, filozófiátlanul ott- és elhagyott lény formális (lét)formáját megrajzolni, mely annak ellenére is bárki, akárki, hogy felismerhető, azonosítható, s valamilyen történettel, ha az csak bármilyen is, de mégis rendelkezik. A kemény, üres hátterek előtt felfénylő figurák, s az elharapott, mégis túlbeszéltnek ható történeteket átlengő kvázi-metafizika egy tökéletesen korszerű, roppant hideg gondolkodási mechanizmus mozgatója, melynek segítségével a történelem vagy a szociológia tényei sikkesen átesztétizálhatók.
Legkísértetiesebbek és legjellemzőbbek, s az iméntieket talán a legpontosabban illusztrálják az első pillanatra megkapó, a másodikra viszont riasztó önarcképek. A portréra rebbenő tekintet, követve a konvenciót, miszerint az önarckép mégiscsak az őszinteség, a hit, s ha nem is a remény és szeretet, de legalább az akarat megrögzülése, hamar megzavarodik és tanácstalanná lesz. Fehér ugyanis magamagát némi szigorral, az attribútumokat illetően még talán ironizálva is ábrázolja, az idealizálás, az önvallomás, pontosabban az önvallás, a konfesszió azonban elképesztően kimódolt, olyannyira, hogy a nézőt már-már együttérzésre indítja... Bortnyik Sándor (ki írta le utoljára ezt a nevet?), a magyar avantgárd legendás újrafestő-renegát klasszikusa a húszas évek második felében készített egy fotómontázs önarcképet: tejesüvegbe montírozta meztelenül kuporgó önmagának fényképét - részvétért esedezve. Fehér fő helyen látható önarcképén üveghengeren át fúrja tekintetét a nézőjéébe, s rejtély, mit vár.
Mint az már mindenütt megfogalmazódott, elhangzott és kinyomtatódott, Fehér László napjaink legismertebb magyar képzőművésze. Bizonyára így van. Az elmúlt harminckét év munkáit erős szelektivitással összefoglaló retrospektív kiállítása e pillanatban a legnagyobb egyéni reprezentáció az országban, következésképpen a legjelentősebb tétel és esemény ebben a műfajban. Ha elvetjük előítéleteinket, megszabadulunk elfogultságainktól, akkor talán megértjük a három évtized üzenetét, melyet ő közvetít: a világ, az élet elég egyszerű, s elég szomorú is, de legalább elmúlik. Még ha nagyon lassan, és közben fáj is.
Ludwig Múzeum, szeptember 16-ig
