Hajdu István

Vilém Flusser szerint az írás, pontosabban az ábécé "feltalálásának"alapvető oka az volt, hogy kellett egy eszköz, egyszersmind módszer, amelynek révén meghaladható, a szó szoros értelmében felülírható a mágikus-misztikus, vagyis prehistorikus tudat, s hogy következésképpen megnyílhasson és tágulhasson a tér a historikus tudat előtt. Vagyis az ábécé a történeti tudat kódjává lett.

Az egyik legtekintélyesebb lengyel művészettörténész, Anda Rottenberg szerint országának igen nagy szerencséje van: az uralkodópár, vagyis az ikrek, s nyomukban a kiszámíthatatlanul, zavarosan és infantilis módon gondolkodó jobboldal (az elmúlt hetekben a miniszoknya betiltását javasolta egy képviselőjük a szejmben) olyannyira el van foglalva purifikátori önmagával, hogy nincs ereje és ideje figyelni a gazdaságra, amely így meglehetős szabadsággal működhet, s jut energiájából a kultúra támogatására.

Anton Prinner (1902-1983) művészete - mint azt nagy, monografikus kiállításának "tényei", vagyis festményei, grafikái, szobrai, kerámiái, valamint a falakon és a katalógusban tőle származó, de túlságosan is szemérmes válogatásban és kis terjedelemben közölt idézetei igazolják - látszólag szertefutó vágyak, szándékok, akaratok szövedéke, melynek mégis azonos a száliránya.

Bár Kőnig Frigyes kiállításának címe erős, nagyon is meghatározó érzelmi, szellem- és művészettörténeti jelentéssel készíti elő vágyott nézőjét a lehetséges látványra, annak a szentimentális "passzionalizmusnak" nemcsak a lehelete nem párállik elő, de az árnyéka sem vetül az érdeklődő recehártyára, mely szenvedélyesség a maga időszerűtlenségével és anakronizmusával még akár annyira érdekes vagy egzotikusan idegen is lehetne, hogy édes szedatívumként, vagy ellenkezőleg, felsebző riadóként hathasson. Mert egyáltalán nincs szó romantikáról, nincsenek végletes érzelmek, a romok között nem hallik halálhörgés-siralom, de az eolhárfa zúgása sem.

Bár nagyon igyekeztem, mégsem állíthatom, hogy minden ízében megértettem Kempelen tudománytörténeti jelentőségét, azt azonban biztosan nem felelőtlenül állítom: igaza van egyik életrajzírójának, dr. Tarnóczy Tamásnak, amikor Kempelent humanistának mondja a polihisztor Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása című alapvetése elé írott bevezetőjében.

Bernát András a nyolcvanas évek közepén indult generáció egyik legkiválóbb művésze, akinek pályája - ezt az elmúlt évtizedek hektikus művészeti fejleményeit valamelyest ismerve nyugodtan kimondhatjuk, meglepő módon és ellentétben kortársaiéval - egyenes vonalú, töretlen.

Hogy Máté Olga (1878-1961) neve a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáig jószerivel ismeretlen volt, annak oka egyrészt a magyar fotótörténet és esztétika sajátos merevségében és akaratos következetességében rejlik.

Bullás József a nyolcvanas évek második felétől - egy darabig az újszenzibilitásba befogadott művészként - végigpróbálta a korszak szinte minden kurrens stílusát és stíluspatentjét. Bullás József a nyolcvanas évek második felétől - egy darabig az újszenzibilitásba befogadott művészként - végigpróbálta a korszak szinte minden kurrens stílusát és stíluspatentjét. Vásznaira rátelepítette az olasz transzavantgárd, a német Heftige Malerei, az amerikai new wave és - a hazai zeitgeistnek megfelelően - a hajdani budapesti Európai Iskola forma- és gesztuskészletét.

Fabrice Hybert, a jelenkori francia képzőművészet egyik legismertebb képviselője, aki mókás munkáival már eddig is sok örömet szerzett híveinek szerte a világban, most nekünk is mosolyt csal amúgy fancsali pofácskánkra: korai, 1981-es, tehát húszévesen készített műve, az Egy négyzetméter ajakrúzs című tábla a Ludwig Múzeumban gazdagon semmitmondó és szegényesen szimbolikus, vagy talán fordítva.

A cím igencsak félrevezető - annak alapján a norvég Edvard Munch vagy a dán Asger Jorn festészetéből fakadó hagyomány továbbélésének dokumentumaira várhatnánk, ám az expressziónak, az expresszivitásnak csak közvetve, visszfényszerűen vannak éppen hogy parázsló nyomai.

A nagy kiállítás, amelynek körülményeiről, adatairól az utóbbi hetekben mindenki bőségesen értesülhetett, valószínűleg az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb kulturális teljesítménye Magyarországon, s az is biztos, hogy a Szépművészeti Múzeum centenáriumát méltóbb módon aligha lehetett volna megünnepelni.

Mintha meander vonalat követne, úgy érzi magát a magányos kószáló Birkás életmű(metszet)kiállítását nézve: a több mint harminc év anyagából válogatott tárlat dramaturgiájának lényege a fej - vagy inkább arc - metamorfózisának megrögzítése szellemi, technikai és (talán különösen hangzik festészetről szólva, de mégis) erkölcsi értelemben ugyancsak.