Szirtes János a kiállítással - a négyszer négy közepes méretű digitális fotóval, akárcsak valamifajta vizuális tartalomjegyzékkel - az elmúlt három-négy évben bemutatott performanszait foglalja össze és dokumentálja. Maguk az események is láthatóak a háttérben, mert persze folyamatosan peregnek a vetítővásznon, az azonosításhoz, az "index" feloldásához azonban roppant idő kell: négy évszak, négy helyszín, négy különböző történet fut el a türelmes szemek előtt - a budapesti télben, a prágai tavaszban, a zágrábi nyárban és a mezőszemerei őszben lejátszódott eventSzirtes egyszereplős, dramaturgiailag hallatlan pontosan megszerkesztett akciói, melyek egyszerre adnak időt a legvégletesebb személyesség és a leghűvösebb tárgyiasság-tárgyilagosság megjelenítéséhez.
Prágában, a Vencel téren egy, a néző számára jobbára érthetetlen, s végül is itt és most irreleváns célokat követelő, de nagyon dekoratív tömegtüntetés emberfolyamának szélén, a menet irányával szemben egyensúlyoz egy utcai padra rögzített biciklin, mozdulatlanul. A kerékpárt - mintha komolyan szerkesztett vektorok lennének - keskeny, piros szalagok kötik a világhoz, érthetetlen-láthatatlan viszont, hova is csomózódnak kifelé, mihez csatlakoztatják a gépet és utasát, de mintegy hangsúlyozzák, hogy a mozdulatlan művész és szerkezete egyszerre benne van a világban és kívül is áll azon, mintha egy jungiánus idézet parafrázisa lenne: Szirtes a tudatsziget, elképzelt tartalom-összefüggések hálójában harmadik személyben beszél önmagáról. Mint jól táplált, kigömbölyödött Buster Keaton-klón mered szigorú arccal a szembeszélbe, mozdulatlanul feszít a prágai verőfényben, s figurája - mely már-már, de ne bizonytalankodjunk, egészen - emblematikus lett az elmúlt 25 év szcénájában, akárcsak a turistakedvenc utcai élő szobrok, fotózásra csábítja az arról, hogy "itt művészet van! ajvé!" mit sem sejtő járókelőket. Ennek aztán következésképpen az az eredménye, hogy az úgynevezett énkomplexus (Szirtes mint plasztika) saját energia birtokába jut, s egyszerre lesz önmaga alanya és tárgya, s belép, valamint belépteti önnön személyiségét a közös emlékezet kontinuitásába. Hasonlóan jár el (ebben az esetben a szó szoros értelmében) a zágrábi nyárban is: ellen-Ganümédészként egy hatalmas, kitömött ragadozó madárral mászkál a városban, villamosok és autók meg persze emberek között, feszült ügybuzgalommal mosolytalan arcán. A hazai ősz és tél forróbb hangulatú. A jungi kollektív tudat és emlékezet - melynek eszméje Szirtes korábbi grafikáit, festményeit és természetesen performanszait amúgy is mindig mélyen átitatta - a mezőszemerei szántón és hodályban egyrészt az áldozat/engesztelés gyertyafényes ősségének megfogalmazásában nyilatkozik meg, másrészt egy valószerűtlenül szép és rejtélyes akcióban. Ennek során Szirtes félig földbe ásva madzagon rángat valami boronaszerű, lapos eszközt, melyen tűz lobog. A félmeztelen alak egyszerre demiurgosz és nyomorult megalázott; eszembe jutott a valaha talán Móricz Zsigmondnál olvasott történet a mezőn földbe ásott gyerekekről, de Eizenstein mexikói filmjének szörnyű kivégzésjelenetei is felrémlettek.
Végül a budapesti tél kifejezetten japános, autoagresszív gesztust rögzít: Szirtes fejjel lefelé, székhez kötve leng közel a föld felszínéhez artista módjára, s ugyanazzal a rettenetlen tekintettel, mely - mondom - védjegyévé vált az idők során.
A kiállított fényképeken nem érzékelhető, de Szirtes magányos munkáinak lényege az esszenciális heroizmus, mely veszélyességből (annak teljes elvállalásából) és dekorativitásból ötvöződik. Ez utóbbi, mármint a díszítményesség, attraktivitás is kettős: a művész a végsőkig aknázza sajátos testi adottságait, arányait és erejét fanyar-őszinte, látszólag száraz és humortalan, véresen komoly életművészetté, s - bár a korábbi akcióihoz képest, vagy a feLugossyval közös performanszaiéhoz mérten kevesebb a látványosság - jócskán kihasználja a színházias és filmes elemek adta lehetőségeket.
A francia Ben Vautier 1962-63-ban a következő feliratú táblákkal fényképeztette magát:
"Nézzetek rám, s ez elég!", "Nézzetek rám, én vagyok a Művészet!". 1965-ben Public című akcióján négy órán keresztül ült a színpadon. A meghívottak röpcédulát kaptak, melyen ez állt: "Ben négy órán keresztül itt marad, Önök nézhetik. Önök nézhetik, de ne bosszantsák." Az eseményt Vautier így értékelte: "Véleményem szerint két új dolog volt a színházban. Az egyik: a közönség részvétele az akcióban... Direkt részvétel: részt kellett venniük. És a másik újdonság - a legfontosabb -, ami Brechtnél és Cage-nél indirekt: a valóság, és nem a fikció bemutatása. A hagyományos színházban hasonlítanak a Vietkongra, hasonlítanak az éhségre, hasonlítanak a szerelemre. De Brecht, Cage és én megszüntetjük az illúziókat, és a tiszta valóságot adjuk. Itt nem látszatevés van, hanem valóságos. Ezért ütköztetem össze a közönséget a valóságos cselekvéssel."
Azóta negyven év telt el, de a body artban, performanszban, a különböző akciókban formát nyerő hősies individualitás sokak, így Szirtes János számára is a sziget és azilum maradt, a hely, amelyet megőrizhetett magának, és megmenthetett az elértéktelenedéstől.
Vízivárosi Galéria, március 7-ig.
