A kiállítás, annak ellenére, pontosabban vagy más szempontból azzal együtt, hogy a "birtokba vett" húsz év legjobb és legfontosabb munkáit mutatja be, furcsa és ambivalens érzéseket támaszt. Szilágyi Sándor 31 művész százvalahány képével, azt hiszem, egy sajátos "teoretikai alapvetést" próbál megfogalmazni. A korszakolással, ez látható, történeti-kronológiai metszetet kíván adni, a válogatás szempontjaival pedig, ugyancsak rögtön érthető, a műfajok és eljárások közötti szinkrónia-szinkronicitás, párhuzamok és áthatások érvényét és mélységét igyekszik feltárni.
Mára ismert, de talán még mindig nem eléggé jól dokumentált tény, hogy a hatvanas évek közepétől a vizuális művészetek műfajainak, kategóriáinak korábban sem igazán merev falai erodálódtak, szétoldódtak, s az évtizedfordulóra, de a hetvenes évek második felére végképpen lezárult az a nagyjából százéves folyamat, melynek során előbb a festészet (a piktorializmussal) tágította a fényképezés határait, majd a fotográfia meg persze a film (egyrészt magával a kamerával létrehozható kép valóságtartalmával, majd a montázzsal) hatott a festészetre, hogy aztán a koncept art egyfelől, a hiperrealizmus másfelől - középen a pop arttal - tökéletesen nivellálja az egy darabig, talán a hetvenes évek végéig okszerűen experimentálisnak nevezett képalkotó processzust, s az eszközök hierarchiáját érvénytelenné tegye. Mindehhez hozzájárultak a hatvanas évek közepétől a technika angyalának áldásos szárnycsapásai: a gépek automatizálódtak, a képek önértékükön legalizálódtak; magyarul: jószerivel érdektelenné vált a technika és az anyag mint kategóriákat determináló tényező. Minderre tökéletes példát mutattak a hetvenes évek közepétől a nagy grafikai biennálék, a Dokumentán és a többi világszemlén pedig a műfaji és eljárást illető keretekről soha többé felelősen szó sem esett. Ezzel párhuzamosan elképesztő divatba jött a fotótörténet, esztétikai és technikai értelemben egyaránt, s képtípusok, archaikus eljárások elevenedtek meg és frissültek fel, minden vizuális művészeti műfajt megtermékenyítve.
Mindez most azért érdekes, mert Szilágyi válogatása - annak dacára, hogy, ismétlem, a kiállítás önmagában, ideológiájától függetlenül nagyon érdekes, sőt, ha ennek a jelzőnek van itt értelme, úgy meglepően érzéki - mintha belülről támadná és feszítené szét önmagát, mintha a szándékot a saját konceptje zavarná össze. A kiállítás alcíme - Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben: 1965-1984 - azt sugallja ugyanis, hogy vannak tisztán megfogalmazható irányok a magyar fotóművészetben, továbbá lehetséges egyetlen műfaj, ebben az esetben a fotóművészet formanyelvének megújulásáról mint történeti korszakról beszélni. Amiben végül is, és ez nem kényszerűen belátott igazság, szerepet kaptak "kívülállók", vagyis képzőművészek, de jószerivel mégiscsak "a progresszív magyar fotóművészet" fenoménja vizsgálandó itt, amint a meghívószöveg le is szögezi. A dolog, azzal együtt, hogy a neoavantgárd jelzőnél nem ismerek rémesebbet, rendben is lenne, ha egyrészt a válogatás arányai nem éppen a koncepció ellen szólnának: a résztvevők nagyjából egyharmada képzőművész, akik többnyire nem a fényképezés "renoválásával", hanem éppen ellenkezőleg, a meglévő eszközök révén a képzőművészet határainak elmorzsolásával törődtek, már ha ez bárkinek is tudatos szándéka volt, s nem inkább a "célirányos" technikára rátalálva, műveik megvalósításához pusztán éppúgy felhasználták a fotót, mint bármi egyebet. Másrészt, hogy a zavar fokozódjék, a "fotóhasználat" minősége, céljai sem voltak egyneműek, s ez most is kiviláglik.
Amint igazán az sem tiszta és egyértelmű számomra, milyen logika szervezte meg a képtípusok csoportosítását, mennyiben egyenértékűek, azonos érvényű és mértékű kategóriák például a Fényrajzok és a Szekvenciák, a Városvíziók és az Absztraktok. Úgy érzem, téma, technika és szemlélet, szándék és cél kevereg egy művi hierarchiában, ám Szilágyi mentségére szóljon, hogy nemigen lehet fotótörténeti (művészettörténeti) művet találni az elmúlt húsz-harminc évből, mely e tekintetben következetesen és tiszta, egyenrangú fogalmakkal dolgozott volna.
A tárlat - s ez jórészt magyarázatot ad a koncepció tisztázatlanságára, továbbá lecsillapítja a vágyat, hogy (nagyon) hiányzó nevekkel zaklassuk a kurátort - olyan, mint a konceptfotó kommentár nélkül: a kiállítás idejére - mely Török Tamás jóvoltából az utóbbi idők egyik legjobban rendezett bemutatója - nem jelent meg annak a sorozatnak az első kötete, amelyhez a bemutatott munkák illusztráció gyanánt szolgáltak volna. Mindenesetre a Formabontók 1. - mint történetvázlat és antológia - újra felveti a kérdést, hogy vajon a művészet(történet) művek halmaza-e, az időben (mint valami metafizikai oldatban) szuszpenzáló-szuszpenzálódó tárgyak összessége; vagy elegy, de olyan, amelynek részei nem véletlenszerű kapcsolatba kerülve egymással hatnak és szenvednek el hatást, hogy aztán ez a viszony is értelmezhető legyen; vagy ellenkezőleg: folytonosan át- és átstrukturálódó folyamatban változó tárgyak öszszessége, melyek ki vannak szolgáltatva a múló időnek (saját készülésükének), és az értelmező időnek (az interpretációénak)?
Budapest Galéria Kiállítóháza, szeptember 16-ig
