Hajdu István

1977-ben, Kondor Béla halálának ötödik évfordulóján Kovács Tamás, a nagyszerű grafikus, aki sokakkal együtt a második világháború utáni magyar képzőművészet legnagyobbjának, következésképpen és egyúttal közvetlen mesterének tartotta Kondort, rézkarcot készített Ady társaságban címen, mely életművének talán legismertebb darabja lett.

Úgy is kezdhetnénk: volt egy pillanat. Adódott pár év...

A New Yorkból Berlinen keresztül Budapestre érkezett kiállítás hatalmas katalógusának záró-tanulmányában azt olvashatjuk, hogy "Katharina Sieverding számára a művész szerepe, hogy a gyorsan változó időket egyszerre magába olvasztó és felmérő, politikailag elkötelezett lényként viselkedjen.

Mint azt a kiállítás katalógusából megtudjuk (Sturcz János értő dolgozata nyomán), Elekes Károly festő sok-sok évvel ezelőtt egy olaszországi utazása során ráébredt: túl sok már a festmény a világban, s nemigen kellene szaporítani a számukat.

Nem valószínű, hogy az amúgy a legkevésbé sem időszerű panteizmus reneszánszát jelezné a jelenkori magyar képzőművészetben a mára már igencsak megelevenedett tájképfestészet; nem hihető az sem, hogy a romanticizmus esetleg kortársias újraértelmezéséről lenne szó, vagy - más szempontból - Jean-Jacques Rousseau feltámasztásának vágya motoszkálna motívum gyanánt abban a néhány éve egyre erősebb tendenciában, melynek lényege valamifajta művészies-anakronisztikus, de tagadhatatlanul dekoratív, egyszersmind bölcselmes természetábrázolás.

Hyppolite Bayard pénzügyminisztériumi tisztviselő és a fényképezés úttörőinek egyik legszerencsétlenebbje, mert elvesztette a Daguerre-rel a kiváló első címéért folytatott versenyt, 1840 októberében holttetemként fotografálta le saját magát.

Nem menekedhetem a pátoszos sztereotípiától, kikerülhetetlen a művészettörténeti közhely: Csernus Tibor a huszadik századi magyar képzőművészet legendáriumának egyik legfontosabb alakja; valaha volt sze-mélyes jelenlétével, majd 1964-es emigrációja után mítoszával mélyen hatott a hatvanas-hetvenes évek festészetére, de végül is nemcsak arra, hanem - a vágykép, az ideál szintjén, mintegy példa gyanánt - közvetve, de mégis alapvetően befolyásolta a művészetről való gondolkodás itthoni formáit.

Annak ellenére, hogy a kiállítást kísérő füzetke előszavának kulcsfogalma a stratégia, bölcsen alulígérő, s inkább taktikus ötletnek látszik a monstre tárlat címe. Nyilván a kérdőjel játssza a főszerepet, méghozzá kettős, átváltozós módon.

A művész példásan szerkesztett és rendezett nagy "féléletmű-kiállítása" - annak ellenére, hogy milliónyi kisebb-nagyobb tárgyból áll - egyetlen hatalmas, smondjuk ki azonnal, rendkívül nehezen megközelíthető alkotásként, elegánsabban: Kunstwerkként terül térbe a néző elé.

Akadémiai székfoglalójában Jean Cocteau nem átallotta azt mondani, hogy ő Ingres hegedűjének Paganinije.

Bizonyos művészetelméleti és-történeti iskolák szerint a szerző élete, sorsa érdektelen munkáinak megítélésében; a mű önmagában áll. Mások úgy tartják, az élet és a mű kettőse elválaszthatatlan, sőt igazán teljessé a harmadikkal sannak történetével lesz, vagyis a "befogadó" részvételével bomlik ki a jelentés.

Lengyel András a legkevésbé sem kapkod: azon kevesek közé tartozik, akik valamiképpen "úgy maradtak" az elmúlt húsz-huszonöt évben: sem tematikája, sem gondolkodásmódja nem változott alapvetően.