Akadémiai székfoglalójában Jean Cocteau nem átallotta azt mondani, hogy ő Ingres hegedűjének Paganinije. Eltekintve attól, hogy a büszke, messze pillantó kijelentés nagyjából olyan érvénnyel bír, mint az, hogy Nagyvárad a Pöce-parti Párizs, Sárospatak pedig a Bodrog-parti Athén, szóval nem törődve azzal, hogy Cocteau mindenféle művészeti ágban jól kipróbálta magát, és sikeres is volt, kevély mondata mindennek ellenére jelez valami önigazolás-félét. De utal arra is, hogy a művészet elsősorban művészet, és csak utána műfajok halmaza, melyben mindenki úgy érzi jól magát, ahogy akarja; önkifejez, ahogy és amivel tud. Gábor György évtizedekkel ezelőtt meg-jelent nagyszerű antológiájából (Ingres hegedűje) kiderül, hogy maga Ingres hosszú élete valódi gyümölcsének nem annyira festészetét, hanem hegedűvirtuozitását tartotta, s ez persze a cocteau-i nagyotmondással szemben aláígérésnek, álszerénységnek tetszhet. De talán mégsem az, hanem az elérhetetlen harmónia utáni áhítatos vágy beteljesületlensége fölött érzett fájdalom nesze. Cocteau persze az ötvenes években könnyen beszélt, addigra már egyáltalán nem ment kuriozitásszámba a művészeti határátlépés. Michelan-gelo versei, E. T. A. Hoffmann ope-rái, díszlettervei, Strindberg vagy Schönberg festményei valami kü-lönös, sajátosan eszmei, széptani Wunderkammer kincsei voltak, s Wagner Gesamtkunstwerkjeit is mindig elsősorban a zene felől közelítették meg. A 20. század közepére azonban, éppen Wagner nyomán, majd ellenkezőleg, a futurizmus és a dada hatására az irodalom, a képzőművészet, a zene s persze a film, valamint a fotó határai annyira elmosódtak, hogy alig akad azóta művész, aki ne nyúlna szabadon bármilyen eszközhöz vagy technikához.
Jó, mindez közhely, de az Író-szövetségben rendezett kiállítás - közvetett módon - arra utal, hogy a helyzetnek itt és ma még mindig van újdonságértéke. Ezért is, de meg annak ellenére, hogy a tárlat eléggé hevenyészett, furcsa és érdekes következtetésekre adhat lehetőséget a 21 irodalmár vagy 40 képe.
A válogatás szempontjairól talán nem érdemes beszélni, egyrészt mert ismeretlenek, másrészt nem tudhatjuk, ki állt ellen a felkérésnek és miért. Arról nem szólva, hogy mondjuk Illyés Gyula gyökérszobrai a legkevésbé sem hiányoznak, de igazán érdekes lett volna például Kassák Lajos, Weöres Sándor vagy akár Nagy László és Erdély Miklós művei révén valami ideiglenes, közel-történeti hátteret adni a kiállított munkáknak. Már csak azért is, hogy ne úgy tűnjék, mintha pusztán mai passzióról lenne szó. Passzióról, mert a tárlat egyik furcsa sugallata éppen ez: többnyire langy, nem mindent elsöprő szenvedély nyilallik a falakról, s keveredik az önerősítő, tartalmas pihenést szolgáló szabadidős tevékenységben vasárnapilag megnyugvó (hobbi)festészet, rajzolás a professzionális képzőművészeti (perem)létben megfogant művekkel, hogy így egybemosódjék a lelkes amatörizmus a "hivatalosnak" vágyott aktivitással. Ez persze önmagában nem lenne baj, jó dolog megcsodálni, majd "informáltnak lenni" arról, ki mindenki vesz ecsetet, szenet vagy fényképezőgépet és ollót a kezébe, de eltekintve a hatvanas évek óta ritkább-sűrűbb rendszerességgel kiállító Deák László vagy Karátson Gábor egy-egy fontos festményétől, csak a régi és új Magyar Műhely meg a valaha volt Symposion néhány munkatársának műveit lehet valamennyire komolyan venni.
Érdekes azután, hogy a 21 kiállító döntő többsége költő, vagy legalábbis elsősorban versei révén ismert alkotó, s ebből talán arra lehetne következtetni, hogy a képpel - okszerűen? - a kép van a legszorosabb kapcsolatban. Vagy esetleg a vizualitás és a vizuális mű eleve lírai természetű (ezért állítottak ki so-kan képverset - nem, ez rossz poén volt)? Ez nyilván a művészetpszichológiára tartozik, mindenesetre egyáltalán nem tartom mellékes körülménynek. Ahogy azt sem, hogy - bár lehet, ennek anyagi okai vannak, vagy itt üt vissza a válogatásmeghívás egyik ismeretlen szempontja - az új médiákkal, például a számítógépes képfeldolgozással, mozgóképpel alig is bíbelődik valaki; van a kiállításnak valami, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának hangulatával fedett konzervativizmusa.
Mindezek ellenére nagyon jónak tartom az Írószövetség ötletét, aminek nyomán megrendezték a tárlatot. Részint azért, mert egyáltalán nem haszontalan tudni, miképpen és miért "bánnak" úgy a képpel némely lírikusok és prózaírók, ahogy teszik (kivált, mert az irodalomkritika ezt általában nem is veszi tudomásul), részint pedig arra gondolva, milyen nagyszerű lenne Gábor György után és nyomán egy új kötetben, esetleg valódi, mindenki által elvállalt kiállítással összefoglalni, hogyan is szól mostanában Ingres hegedűje, legalábbis magyar kézben.
Magyar Írószövetség Székháza, december 14-ig
