Annak ellenére, hogy a kiállítást kísérő füzetke előszavának kulcsfogalma a stratégia, bölcsen alulígérő, s inkább taktikus ötletnek látszik a monstre tárlat címe. Nyilván a kérdőjel játssza a főszerepet, méghozzá kettős, átváltozós módon. Egyrészt, mert némi praktikus és tautologikus naivsággal bárki vizionálhatja, hogy ha valami a Műcsarnokban nem divatbemutató, nem árumintavásár vagy társas vacsora, akkor az nem elsősorban magánügyi, hanem mégiscsak közművészeti szcéna, hiszen a látásáért köztérre kell menni, sőt fizetni is kötelező érte (az államnak). Másrészt viszont és következésképpen, ha a néző tágasabb dimenziókra vágyva keresi a választ, akkor őt az írásjel már elvi síkon is ellentmondásra sarkallhatja: részint, mert ugye régebben olyasmiről volt szó, hogy a művészet, feltéve, hogy művészet, nem magánügy, mégiscsak egy elvileg közös kultúra része; részint meg azért, mert a magánügyből is lehet művészet (például lírának hívták egy fajtáját valaha), ha valamennyire "közüggyé" tud válni.
Hogy pontosabbak és korrektebbek legyünk, hívjuk segítségül és vegyük komolyan az említett előszó ígéretét: "... számos most bemutatásra kerülő mű a néző műközeliségét, személyes tapasztalatát és érintettségét szólítja meg. Ugyanakkor különféle művészeti pozíciókat és alkotói stratégiákat társító konstellációkon keresztül a kiállítás azt vizsgálja, hogy a művész pozíciójának meghatározásán és körülírásán túl mi lehet a kultúra kontextusában megmutatott önreflexiós célja. Hogyan manifesztálódhat a művész pillanatnyi állapotának közvetítése - az aktuális Én-kép - az alkotás-gondolkodás-konceptualizálás intimitásán túl a kiállítótér közösségi terébe emelésével."
Nyilván úgy, mint bárki másé a számára adódó, meghatározott társadalmi keretek között (például a munkahelyén), hacsak nem tekintjük a művészt vátesznek, prófétának vagy éppen betegnek. De jó, hát értjük: stratégiává, koncepcióvá, programmá és miegyébbé nemesült-hivatalosodott a festő-, ének- és performance-művésznő, Nagy Kriszta (ő most nem látható a Műcsarnokban) néhány évvel ezelőtti, mostanában újra aktualizált s ezek szerint már kanonizált gesztusa, mellyel mindenkit arra figyelmeztetett: vigyázat,
ő tényleg
kortárs művész, annak minden örömével és (szerinte főleg) kínjával; értjük, igazolásra, önreflexióra és újfent igazolásra van szükségük a kurátorok szerint a művészeknek, valódi, "visszacsatolós" bizonyítékra, hogy érvényes a létük. Rendben van. (Érvényes.)
Ám a Műcsarnok először a címmel, másodszor az előszó 417 szavával, de meg magával a kiállítással is, mondhatnánk, szabaddá tesz, hiszen az "Intézmény" semmivel sem segít annak eldöntésében, miszerint ami benne látható, az a magánügy művészet-e vagy fordítva, a kiállított művészet pusztán csak magánügy-e, mivelhogy a termekben egyik állításnak sincs, mert már nem lehet iránya. Ak-kor meg, gondolhatnánk, minden mindegy és passz. Legalábbis ilyesfajta érzései lehetnek a láto-gatónak, megpillantva a középső teremsor elején, abszolút főfalon Stark Attila hatalmas, nyolcvan-kilencven négyzetméteres, neo-junk-art "seccóját". A flashanimációk, graffitik, képregények meg még talán közvetve Szakonyi Károly Adáshiba című színdarabjának magaszt nélküli világát is ügyesen megidéző munka központi eleme a felírt "Közöd?" kérdés, melynek affektált-sértett intonációja szinte
lesüvít a falról,
s ha impertinenciáján kívül másért nem is lenne érdekes, arra mindenképpen jó, hogy bevezető, kedvcsináló gyanánt pontos választ adhasson a munkát valószínűleg önironikus mazochizmussal megrendelő kurátorok (Készman József, Molnár Edit, Páldi Lívia, Petrányi Zsolt) által feltett kérdésre. A négy kurátor 26 művészt hívott meg a kiállításra, s közvetve lát-hatók és hallhatók a Balázs Béla Stúdió által készített JAVA-sorozat filmjei révén kortárs magyar művészetet gyűjtő kortárs magyar mű-vészek is, azt sugallva és megelő-legezve, hogy van a kortárs ma-gyar művészetnek értékképző ereje, aranyfüstös múltja-jövője.
A 26 művész viszont a jelent, az elmúlt négy-öt évet tölti meg önmagával, sokféle metszetet is kínálva. Egyrészt igen fontos az idő szerepe: végre több generáció állít ki, s ez a tény mindenképpen növeli a tárlat súlyát, hiszen szellemi és technikai kontinuitást bizonyít. Az időskori autonomitást megtestesítő Birkás Ákost majd negyven év választja el a beállított fotókkal ködös-intim minimáltörténetet mesélő Fabricius Annától (Átmeneti társaság, 2003-2004), s a köztük lévő időmetszetben a legtömegesebben a most nagyjából 30-35 évesek szerepelnek, végül is joggal érvényesítve a kurátorok értékválasztásának korosztályhoz kötöttségét. Gerber Pál, Várnai Gyula vagy Roskó Gábor és Chilf Mária meghívása pedig valószínűleg egy tizenöt-húsz éve pályán lévő nemzedék elismerését jelenti annak ellenére, hogy munkáik most, ebben a térben nem különösebben élénkítik vagy tompítják a róluk eddig kialakult képet, meg a kiállításét sem.
De az idő más szempontból is fontos: számtalan mű használja fel tartam formájában (Esterházy Marcell v.n.p.v. 0.1. című 20 perces filmjében az idősíkok elcsúsztatásával például, Rutkai Bori az idő és a média kevercsével - Souvenir, 2001). Másutt és más meg éppen sajátos remix vagy reciklizáció gyanánt él az idővel. Birkás Gyűjtés (2001-2005) című sorozata egy kiállításának látogatóit meg barátait, rokonait "átlagolja" színes folttá, megidézve Christian Boltanski hetvenes évekbeli gyűjtésciklusait, ahogy Csoszó Gabriella 385 fényképből szerkesztett látványos, technikailag perfekt Partja (2005) a hatvanas-hetvenes évek német és holland konceptuális fotóinak eredményeit aknázza ki. Amúgy Csoszó Gabriella munkája lép talán ki egyedül a magánügy,
a személyesség bűvköréből:
latrinává tett-lett folyópartja meszsze túlmutat a privát bánat határán. A Magánügy? legerősebb tere, a The Randomroutines csoport installációja és vetítése (Motívumkincs-túltermelés magánmitológia-építéshez, 2005) viszont - valószínűleg teljesen tudatosan - a va-laha volt Újlak vagy a Hejettes Szomlyazók múlt idejét aktivizálja.
Egy másik, lehetséges és fontos metszet a műfajok, eljárások, technikák szerint keletkezhet: a kurá-torok - korszerűen - elsősorban multimediális munkákat hívtak meg. Kisspál Szabolcs valószerűtlen videóján (Szilánkok, 2003) egy szarvas bóklászik a bécsi központi temetőben, ám a néző, hacsak nincs elkötelezettségéből fakadó praxisa, annyit vesz észre, hogy költőien meg van vezetve az amúgy, mondjuk meg bátran, zsidó sírkertben. Pálfi Szabolcs harsány animációja (A Busz, 2003) viszont épp ellenkezőleg, a verbalitásra épít, ahogy Magyar Gergely-Gerilla "riportfilmje" (A space-ban valaki vár, 2001) sem tesz mást, s végeredményben a "konzervatív" szárnyon Roskó Gábor ismert rajzainak bestiáriuma is csak a titokba oldott mondatokra telepedve ad ki magából sejtelmes jelentést.
Szűcs Attila jelenlétével válik teljessé a műfaji keresztmetszet. Festményeit tisztelői több ízben is láthatták másutt, cím nélküli rajzait azonban ritkán vagy egyáltalán nem, mindenesetre homályos-metafizikus vásznainál grafikái most erősebbnek látszanak.
A Műcsarnok legnagyobb terét Kerekes Gábor kapta, hogy egyrészt befedhesse gigantikus patchworkjével (Sátor, 2005), másrészt "emberivé" tehesse horgolt-kötött párnáival (Sziget, 2005). Mintha éppen bontás előtt álló művházi vagy plazai játszóház jövendő emlékét kapnánk örökbe; ahogy emlékállítás az is, hogy egy valamikor általa tervezett tárlat piszkos posztamensei szolgálnak most praktikus (magyarul olcsó) kiállítási installációként.
Végül is ez a sátor és a maradék dobogók újrahasznosításának átmeneti ideája emelkedhetne szimbolikus és a távlatokat is érintő magasságokba a Magánügy? láttán, de ne legyünk kishitűek és igazságtalanok. S ne csak azért maradjunk higgadtak és várjunk, mert tudjuk, 26 művész részvételével senkinek sem sikerülhet, egész egyszerűen nem lehet teljesen érvénytelen kiállítást csinálni, hanem mert - és inkább higgyük el - korai lenne még talán mást tennünk, hogy ha valóban nem magánügy, akkor van valami közünk a Műcsarnok jövőjéhez.
Műcsarnok, február 26-ig
