Mint azt a kiállítás katalógusából megtudjuk (Sturcz János értő dolgozata nyomán), Elekes Károly festő sok-sok évvel ezelőtt egy olaszországi utazása során ráébredt: túl sok már a festmény a világban, s nemigen kellene szaporítani a számukat. Jó időre le is mondott hát arról, hogy képpel fedett vásznakkal bíbelődjék. Döntésével a fegyelmezett önkorlátozás szép példáját adta, bár híveivel együtt magam is sajnáltam a dolgot.
Elhatározásának indoka, mert jól ismert, sőt alapvetővé lett kultúrpesszimista érveket fogalmazott meg, jószerivel érdekesebb, mint a döntés maga. Hiszen effajta önbetiltásra, elhallgatásra vagy - patetikusan fogalmazva - intellektuális aszkézisre példák özönével szolgálhat az egyetemes kultúrtörténet, így provokatív, felhívó, epatírozó érvénye nemigen volt/van Elekes csöndjének.
Ha cinikusak akarunk lenni, úgy már a korai, biblikus ikonoklasztáziát is a képözön elleni tiltakozás egyik alapformájának tekinthetnénk, de nyilván nem erről, hanem inkább arról az általános bánatról van szó, mely időről időre belengi a művészetet, s lefogja a festők ecsetét, a szobrászok mintázófát szorongató ujjait, s mozdulatlanságra készteti őket, hogy bénultan mormolhassák: minden ki, meg és le van ábrázolva (meg persze írva, hangba foglalva és mozgóképbe fojtva is), hogy mondhassák: semminek semmi értelme, sőt nincs új a nap alatt. Két nagy adu, cáfolhatatlan érv persze akad is, az egyik maga a 20. századi művészet egyszerre önkioltó és automitomán természete, másrészt a technika, mely ön-járó képalkotóvá, termelővé és fogyasztóvá vált.
Úgy rémlik, a kultúrfájdalom is csillapítható (és termelőerővé alakítható). Elekes nagyjából három évvel ezelőtt ismét festeni kezdett. Egy az
utcán talált, sérült festményt
"emelt" magához (remélem, megbocsátja: a történet alapján Leacock Rosszcsirkeff Máriájának mozdulata képződött meg szemem előtt, amint a jóságos leány magához szorítja az elhagyott, árva kelkáposztalevelet), tehát egy - érdektelen, hogy amúgy mennyire jó vagy rossz - festményt nevezett ki az újraábrázolás iránti vágya tárgyának, témájának, egyszersmind felületének. Elekes innen kezdve dilettánsok, vasárnapi festők, alulképzett kollégák munkáit kezdte gyűjteni, így-úgy restaurálni, majd részlegesen átfesteni. A képeket nem kisajátította, vagyis nem elorozta és a magáénak minősítette az elmúlt évtizedek jól ismert posztmodern gesztusával, hanem módosította, kiegészítette, át- és újraértelmezte saját motívumaival, jegyeivel. Mintegy kommentálta is a jórészt tájakat, olykor pedig vallásos jeleneteket ábrázoló festményeket, hiszen az azokra "rakott" elemek, ezek a szó szoros értelmében vett műmellékletek vagy az asszociáció módszerével, vagy a meredt ellentétezéssel oltották ki vagy épp erősítették fel a kép eredeti érvényét (jelentését).
Elekes eljárásának lényege, hogy két esztétikai rendszer ütköztetődik egy kiszolgáltatott felületen. A talált képet nem kell átminősítenie, hiszen az művészetként jött létre még akkor is, ha az avatott szem nem annak látja vagy hiszi (következésképpen duplán ready-made), pusztán csak azzal az előfeltevéssel, előítélettel, ám ennek ellenére pozitív diszkriminációval kell kezelni, miszerint megérett az átalakításra, mert önmagában nincs esztétikailag használható felülete, a ráfestett részek viszont, mert kortársiak, sajátok és elismert művésztől származnak, kiegészíthetik, konfron-tálva megújíthatják ama gyanús-rongyos régit. A processzus után viszont a hagyományos, konvencionális, olykor kvázi vagy valódi giccsként látott és láttatott eredeti képek (és részint ismert, részint ismeretlen szerzőik) bár erkölcsileg megsemmisülnek, nevük megerősödik; a névtelenek nevet kapnak, s ha nem is önjogon, de mégiscsak átvergődnek az örökkévalóság küszöbén. Igaz ugyan, hogy reprodukálódni már Elekes Károly aláírással fognak, vagyis megszüntetve megőrződnekÉ
A konfrontáció egyúttal az idő múlását is dokumentálja. A 20. században készült efemer munkákra rátapad a 21. század kortárs vizuális gondolkodásának eszközkészlete, mondhatnánk úgy is: napjaink vizuáltechnikája és az egyetemes művészettörténetből vett citátumgyűjtemény frigyre lép a dilettáns festészet lankáin (esetleg lágy ölén). A frigyből ironikus-szarkasztikus új minőség keletkezik, mely jó esetben valóban pontos képet ad - ha másról nem is, de legalább arról - a dilemmáról, ami ezekben a pillanatokban a festészet érvénye körüli viták gerincét adja, rosszabb esetben viszont megmaradnak a (nem létező) művészetszociológiai és médiakritikai viccek szintjén, vagyis a közhelyes kultúrkritika szikkadmányán.
Az viszont tagadhatatlan: Elekes Károly állta a szavát, s nem szaporította a világban e pillanatban meglévő képek számát. Csak az értéküket.
Dorottya Galéria, április 22-ig
