Nagybánya retour - Magyar Vadak (képzőművészet)

  • Hajdu István
  • 2006. május 25.

Zene

Úgy is kezdhetnénk: volt egy pillanat. Adódott pár év...

A kiállítás alcímében ("Párizstól Nagybányáig, 1904-1914") megjelölt száz évvel ezelőtti tíz év nemigen hasonlít a mi korunkra. Bár mi is meg vagyunk terhelve egy éppen elmúlt század-, sőt ezredfordulóval, az akkori dekád, mint tudjuk, például egy világháborúval végződött. A tárlat szempontjából amúgy érvényesebbnek tetsző, 1905-től 1916-ig tartó periódust sem lehet összevetni a mi időnkkel, pusztán azért sem, mert az a 20. század képzőművészetének talán leggazdagabb, legsűrűbb korszaka volt: a fauvizmussal kezdődött, s a végére a dadaizmus tett pontot. Viszont a mi mostani tíz-tizenegy évünknek ilyen tekintetben, tehát az innovációt illetően meg éppen nincs jelentősége. (A kronológiai könyveléstechnika ebben a pillanatban csak azért érdekes - nem mondhatjuk, hogy fontos lenne, mert a kiállítás rendezői rugalmasabban kezelik az időt, mint ígérik, és szűkebbre veszik néhány évvel a címben megjelöltnél a korszakot -, tehát azért éri meg a dátumokkal bűvészkedni, mert a trükközés közvetve rávilágít arra a tényre, miszerint a történetírás önjáró, autonóm, s nem a tényeket, időpontokat, hanem a jelenségek súlyát méri fel, már ha tényleg megteszi, korról korra.)

Múlt és ma összevethetetlen tehát, ám az rendkívül érdekes, hogy száz év múltán miféle tükör állítható itthon, milyen reflexrendszer konstruálható egy kevésbé érdekes korszakban annak a periódusnak a számára, mely egyébként önmagáról nagyjából éppilyen lemondóan, sőt elítélően beszélt. Vagyis: ami ebben a tükörben igazán élmény lehet, az az, hogy miképpen nyilatkozik meg egy korszak saját képéről

száz évvel később,

miközben annak idején, a lényeget illetően alig is vette észre értékeit. Tanulságos lehet most, hogy a konzervativizmussal nem vádolható Fülep Lajos még azonnal, vagyis a tízes években, az avantgárd iránt elkötelezett Hevesy Iván és Kállai Ernő pedig már némi rálátással, a húszas évek közepén üresnek, s a Nyolcak fellépéséig, tehát az évtized végéig kvázi-reakciósnak, a l'art pour l'art kispolgáriságába süppedtnek mondta a magyar impresszionizmus-neoimpresszionizmus sok-sok képviselőjét, köztük jó néhányat azok közül is, akik most mint Vadak lépnek elénk. Fülep egy metafizikaivá tett szellemtörténeti katedráról nézett le összevont szemöldökkel, Hevesy társadalmi elkötelezettséget kért számon, Kállai pedig egy ma már egyre kevésbé követhető magyar festészeti specifikációt állított fel, s annak nehezen érthető etalonjához mérte alanyait. Egyrészt a Nyolcak és az alájuk épített ideológia meg Lukács György aktív rokonszenve, valamint maguknak a Vadaknak a - s talán ez a legjellemzőbb - megszelídülése a tízes évek közepén-végén, másrészt Csontváry jelenésszerű jelenléte, majd az aktivizmus, végül az egyetemes művészettörténet szellemi, stiláris és szociológiai folyamatai ha nem is érvénytelenné, de mindenesetre múlt idejűvé, bizonyos értelemben pedig zárványszerűvé tették a magyar neoimpresszionizmust, s azon belül a most magyar Vadaknak nevezett művészek igyekezetét. S egyáltalán nem érdektelen az sem, hogy amúgy maga a fauvizmus is, mely az 1905-ös párizsi 'szi Szalonon lett csoporttá egy gonoszkodó megjegyzés révén, az évtized végén, mint a művészettörténet egyik legrövidebb ideig létező áramlata, múlttá vált. Némelyek szerint Matisse és a fauve-ok jelentik az avantgárd első körét, mások - talán nem ok nélkül - az 1908-ban hasonló körülmények között, de szervezettebbé és ami fontosabb, hatásában jelentősebbé lett kubizmust tartják a valóban úttörő izmusnak (a francia kritikus, Louis Vauxcelles örökkön meredő, irigylésre méltó emlékművet állított magának ironikus-dühödt jelzőivel). Végül is ma már érdektelen az elsőség kérdése, az azonban a legkevésbé sem, hogy éppen ez az a korszak, amikor az ideológiák veszett gyorsasággal, agresszivitással és kíméletlenséggel dolgoztak egymás ellen az idő és az egzisztenciális akarat gyötrő szorításában.

Mindezt azért tartom elég fontosnak, mert bár a kiállítás rendezői és a katalógus szerzői expressis verbis - tagadhatatlanul - nem mondják ki, mégis van a válogatásnak, a tárlatnak magának, s az azt körüllengő, mitizálni vágyó, jól mediatizált akaratnak valami különös sugallata: részint szándék egy valószínűleg sohasem volt állapot rekonstrukciójára, részint és ebből következőleg erős igény a magyar művészettörténet átstrukturálá-sára és átírására. 'szintén szólva egyik ellen sem emelhetünk kifogást, sőt alig várjuk, hogy bevégeztessen, hiszen a történet, újra mondjuk, tényleg mindig önmagát írja, és úgy van, a száz évvel ezelőtti tíz-tizenöt év (is) megérett egy újfajta stilizálásra. Pusztán csak azt lenne jó elkerülni, hogy a nagyjából a nyolcvanas évek elejéig tartó szigorú és unalmas ignorálásnak racionálisan boldog és tágkeblű nagyotmondás vessen véget hanyatt-homlok.

A kiállításra, átérezhetően komoly szakmai és materiális összefogással, hatalmas anyagot gyűjtöttek össze. Számtalan elveszettnek vagy elpusztultnak hitt,

eddig lappangó

vagy magángyűjteménybe zárt munka, esetleg vidéki múzeumokban őrzött, de mostanáig kevés figyelemre méltatott festmény és grafika meg persze sokszor látott főművek bizonyítják, hogy a képzőművészet tényleg rosszul ismert és félreértett évei kapnak most új fényt és értelmezést; sorsok vonódtak elő, ha csak egy-két kép révén is a szinte teljes ismeretlenségből (például Balla Béláé vagy Kukovetz Nanáé), s ami valószínűleg - éppen a fentebb írottak értelmében - még fontosabb, korszakokat átívelő életművek lettek a tárlat révén gazdagabbak, teljesebbek. (Bár olykor meg túljátszódnak mesterek: például Rippl-Rónai felülreprezentált szerepeltetése a kiállításon koncepcionális tisztázatlanságot éreztet, mivel munkái minden aspektusból korábbi szemléletet képviselnek. Csak 44 éves ekkor, de már "kiöregítette" magát a kortársi "mozgalomból", noha elvileg lehetett volna még ereje a megújulásra.) Bizonyos, hogy új monográfiát "követel" magának Czóbel Béla, Berény Róbert, Perlrott Csaba Vilmos, Bornemissza Géza, Schönberger Armand vagy Márffy Ödön (hírlik, róla már készül is), s nemcsak azért, mert jelenlétük súlya döntő a tárlaton, hanem mert megítéltetésük az utóbbi időkben valóban jelentősen megváltozott. Kállai Ernő annak idején az Új magyar piktúra című kötetében Berényt és Perlrottot, de meg Márffyt, ha gyöngédebben is, ugyancsak kemény értetlenséggel igyekezett fegyelmezni, s "valódibb" érzelmek megfogalmazására biztatni. Kár volt, s hibázott a festő, ha később hitt kritikusának: a húszas évek elejétől egyre szürkülve, a harmincas években a Gresham-körben unalmasodott meg végleg. Most, a Nemzeti Galériában mélyen megtapasztalhatja a néző, hogy éppen Berény nem volt felszínes. Korai festészetének leglényegesebb eleme a végletes, önemésztő önirónia, mely valami elképesztő, már-már perverz, ügyetlenséget sem szégyellő vagy éppen direkt azt imitáló, esztétikaivá tett "ártalmasságot" áraszt. Önarcképeinek bécsies mazochizmusa egészen példaszerű. Provokatív aktjainak sorozata - érdemes melléjük nézni Boromissza Tiboréit - hol a cézanne-i formaképzés karikatúráiként, hol pedig az indulatnak valamely nőben megképződött tárgyaként ábrázolják az olykor siváran aszexuális, máskor majdnem obszcénen érzéki testet, viszszafelé nézve-fogalmazva, fonákjáról festve a világot. Márffy viszont éppen fordítva, reneszánsz egyben-létre pendíti a vad színeket, idilli testállapotra húzza rá a ragyogó és mindig harmonikus foltokat, mélyen érző módon.

Berény 1905-ben 18 éves, Schönberger és Tihanyi Lajos 20, Bornemissza Géza 21, Márffy és Perlrott 25 s Czóbel, a legtapasztaltabb, 22. Látszólag jelentéktelen adatok, de mert nagyon közel esnek egymáshoz, hihetnénk, hogy hordozóik azonos generációhoz tartozva csoportként gondolhattak önmagukra. Nem tették. És mivel a Nyolcak előtt nem képződött valóban kortárs szellemű csoport vagy valamifajta platform a különböző, de rokonítható szempontok számára, ami esetleg mégis (például a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre), az egyrészt önfeloldóan tágas, másrészt és épp ezért már alakulásakor avítt volt, így azt hiszem,

talán túlzás lenne

magyar fauves-ról beszélni általánosságokon és a metaforaképzés igényén túl, bár kétségkívül jól hangzik. Az pedig mindezen túl csak a sors fintora, hogy a kiállításra összekarolt festők közül éppen a szomorú sorsú Nemes Lampérth József és Tihanyi Lajos (meg az itt és most ki tudja, miért ki nem állított Mattis Teutsch János) jutott el időben és térben a valódi avantgárdhoz, beteljesítve valamit abból az igazságból, miszerint a fauvizmussal indult volna az avantgardizmus...

Jack Flam amerikai művészettörténész a katalógus bevezetőjében azt írja: "Ha különbséget lehet tenni >>emóció>érzelemEgy évvel Matisse, Vlaminck, Derain és a többiek vadnak bélyegzése után mutatta be Picasso az Avignoni kisasszonyokat, majd 1910-ben Kandinszkij Münchenben bejelentette: elkészült az első absztrakt akvarell. A fauvizmussal éppen ismerkedő magyarok pedig hazatértek Nagybányára. Ha kell, ha nem, visszafelé nézve számunkra ez a kor egyik alapvető tanulsága.

Magyar Nemzeti Galéria, július 30-ig. A Pannon támogatásával.

Neked ajánljuk