Nem menekedhetem a pátoszos sztereotípiától, kikerülhetetlen a művészettörténeti közhely: Csernus Tibor a huszadik századi magyar képzőművészet legendáriumának egyik legfontosabb alakja; valaha volt személyes jelenlétével, majd 1964-es emigrációja után mítoszával mélyen hatott a hatvanas-hetvenes évek festészetére, de végül is nemcsak arra, hanem - a vágykép, az ideál szintjén, mintegy példa gyanánt - közvetve, de mégis alapvetően befolyásolta a művészetről való gondolkodás itthoni formáit.
A hatvanas évek elején az akkor már jól ismert, jelentős művek és persze ambivalens kritikák birtokában levő Csernus (mellette Lakner László, Szabó Ákos és mások) az érzéki festőiséget a trompe-l'oeil-ök naturalizmusával vegyítette, és ez a különös elegy a nem hétköznapi képtárgyakkal, a szürrealisztikus témákkal párosítva egyfajta sajátos realizmust eredményezett, mely alapvetően különbözött az ötvenes évek divatos európai mágikus realizmusától. Egyrészt mert nem törődött a narrativitással, másrészt forszírozottan ellenállt a hagyományos kompozíciós sémáknak, s tudatosan dekomponálttá tette a képi szerkezetet. Csernus és követői hallatlanul pontosan megfestett tárgyegyütteseket vagy zsúfolt tájrészleteket rögzítettek, s a látszólag a semmibe szerkesztett lelethalmok és a megfestés szigorúsága közötti ellentét a megismerés lehetőségének-lehetetlenségének alapvető dilemmáját, kilátástalanságát vetette fel. Festésmódjukkal, technikájukkal egyszersmind olyan, Magyarországon addig nemigen alkalmazott eljárásokat vezettek be, mint a frottázs, a décalcomanie vagy a kaparás. Módszereikkel és eljárá-saikkal tehát bizonyos értelemben a szürrealizmushoz kapcsolódtak, melynek itt ritkábbak voltak a gyökerei; a kortársi áramlatok közül főként a nouveau réalisme-hoz közeledtek, azon keresztül pedig - későbbi áttételekkel - a pop-arthoz, majd a hiperrealizmushoz. Az évtized közepén Csernus Párizsba emigrálásával ez a laza csoport, melyet elsősorban valami mester-tanítvány viszony fűzött össze, széthullott, de Lakneren - aki majd a hetvenes évek elején megy el az országból - és néhány más festőn keresztül Csernus is része-sévé lett a magyar festészet megújulásának a hatvanas évek végén.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján művészete egyrészt Caravaggio és az itáliai manierizmus, másrészt a németalföldi csendéletfestészet hatására alapvetően megváltozott, s némileg leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy gyakorlatilag máig ennek a két, lényegét illetően eltérő festészeti ideának és technikának a szellemében dolgozik. Képein tematikailag részint
a nagy európai mítoszok vizuális újraértelmezésével
foglalkozik - szeszélyesen válogatva döntő és jelentéktelen érvényű, erős és gyenge dramaturgiájú epizódok között -, részint a közvetlen környezet, mondhatnánk, a revier kínálta helyzeteket rögzíti. A mitotémákat a manierizmus, vagyis a képzőművészet egyik, nagyon sokáig ellentmondásosan megítélt, majd a hetvenes-nyolcvanas években viszont már önmagában is mítosszá lett látásmódjának és festéstech-nikájának aktualizálásával jelenítette-jeleníti meg, a köznapi jeleneteket, műterembelsőket, tárgyegyütteseket pedig a 17. századi csendéletek és életképek formálását a látvány fényképszerű ábrázolásával fölülírva. A két műcsoport látszólag alterál, ám egy igen fontos, alapvető, Csernus művészetében változatlan elv mégis egygyökerűvé teszi őket: a kompozíciós sémákat hol a fénynek (forrásától s annak mozduló irányától függően), hol a mozgás (a jelenet) dramaturgiájának, hol pedig a festő pozíciójának változékonysága, más szempontból megtervezett esetlegessége irányítja, s végzetes, már-már metafizikai lezárhatatlanságra, kiragadottságra, kivetettségre, végül instabilitásra mutat. A jelenetek szereplői félbehagyott mozdulatokba dermednek, olykor elmetszett fél-alakok harapják el a történet végét, a csendéletek pedig a legprecízebb objektivitás, az elképesztő festéstechnika ellenére is valami érzékiség-vesztett, héj-, hüvely-, kadáverlétet vizionáltatnak. Annak idején, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Csernus - egy időre, s ez legendájának fontos, valódi eleme - a legaktuálisabb tendenciák első és legjobb képviselői közé tartozott; műveit a hiperrealizmus, fotórealizmus, nouvelle figuration alapfestményeivel együtt reprodukálták.
Csernus - mint azt interjúiban régóta és többször elmondta - a kép, a megfestett-újrateremtett látvány aktuális érvényét és értelmét keresi. 1989-es első (!) magyarországi önálló kiállításának katalógusában Németh Lajos egy alapos tanulmányban ugyancsak arra a kérdésre keresi a választ, miféle esélyei vannak a képteremtésnek, mit jelent a megfestett kép fogalma, s milyen jövője lehet a transzavantgárd, a posztmodern korszakában. Mély hittel bízott Csernus - általa "objektív realistának" mondott - festészetében, s akkor (joggal) valódi alternatívának látta: szintézisnek. Mi sem tehetünk mást, Csernus Tibor festészetét fantasztikus összegzésként, a képről való mindentudás esszenciájaként vesszük tudomásul, csak az a baj, hogy érveink jó részét a Hegel-Danto-Belting háromszög régóta tátott torka (ha már kép, legyen kép) elnyeléssel fenyegeti.
Kogart Ház, március 12-ig
