Jo-o Penalva kiállítása
A művész példásan szerkesztett és rendezett nagy "féléletmű-kiállítása" - annak ellenére, hogy milliónyi kisebb-nagyobb tárgyból áll - egyetlen hatalmas, smondjuk ki azonnal, rendkívül nehezen megközelíthető alkotásként, elegánsabban: Kunstwerkként terül térbe a néző elé. Fizikailag jelenvaló és immateriális, csak sejtetett képek, komponált és természetes hangok, leírt és kimondott szavak rejtélyes hálójából szövődik össze a teremsorokat összeölelő, a könyvelések duzzadó unalmát ésa színházak poros érzékiségét egyszerre megidéző műegész, mely - persze nem csak a katalógus intése alapján - láthatólag alművek szimbiózisaként, mellérendeléseként, de főleg mindezek szintézise gyanánt fogadja-hárítja egyazon gesztussal a "látogatót". A portugál művész egy
önmagát továbbfejlesztő,
önmagának új megfeleléseket és jövőesélyt teremtő inventáriumot készített az elmúlt 20-25 évben létrehozott művei meg a másoktól affirmatív úton "elnyert" munkák halmazából, hogy aztán ez a halmaz kiállítóhelyről kiállítóhelyre ismét és ismét értelmesen megújíthassa, átlelkesíthesse önnönmagát. (Marcel Duchamp 1952-ben úgy nyilatkozott: "Minden fontosat, amit csináltam, bele lehetne tenni egy kis bőröndbe." De hát Duchamp csak egy szomorkás modernista volt. Passzé.)
A rendezés diadalával élővé tett műegyüttes egyrészt alapvető hermeneutikai, interpretációs, vagy mondhatnánk nem kevésbé magasztosan: befogadáselméleti kérdéseket tesz fel és válaszol meg csöndesen (például: a világ, az élet gazdagabb, mint a művészet, de mindkettő félreértések özönétől szenved, sa malentenduk folyton keresztezik egymást), egyszersmind - a hatvanas évek második felétől jól ismert - magánmitológiai reflexeket is a néző elé villant. Penalva ugyanis fölszaporázott, stermészetesen saját magára, korábbi tevékenységeire, táncos- és festőmúltjára célzó utalások szálaival köti össze munkájának elemeit, sezek a hol homályban maradó, hol éles fényben villódzó elemek tagadhatatlanul - legalább - személyessé teszik a múzeumi jelenlétet.
A kiállítás koncepciója keltette első benyomás szerint Penalva a koncept art elvileg, szándékát tekintve tiszta fogalmiságát "írta" felül valami posztmodernizáló érzékiséggel és érzelmességgel, bár ez utóbbi már lehet, hogy (talán megengedett) interpretációs félreértés. Tudjuk: a koncept art célja valaha egyrészt az volt, hogy föltárja a művészetfogalom új aspektusait, másrészt szembesítse a vele "érintkezőt" olyan alapvető tényekkel, mint az idő, tér, mozgás, környezet, nyelv. A lényegét, célját és eszközeit illetően szoros rokonságot mutatott a filozófiai nominalizmussal és realizmussal, vagy legalábbis mély hatással voltak rá. Fontos és talán leggyakrabban használt eljárása az azonosítás volt, melynek során elsősorban tautologikus eszközökkel igyekezett rendezni a fogalmak világát, mintegy váratlan inventáriumot szerkesztve. Megjelenési formája a gondolat, melyet a koncept art akarata szerint esztétikai mutatókkal nem jellemezhető közvetítőeszközök - mint a fotók, filmek, leírások, szövegek - továbbítottak a befogadóhoz, ám az eszközök megléte nem volt feltétele a művész(et)i ténynek. Ilyen értelemben a koncept arthoz tartozónak tekinthető minden olyan művészi produktum, amelynek koncepcionális,
gondolati alkotóeleme az elsődleges,
és amely, nem függve a fizikai megvalósulástól, fölérendelődött az anyagi buroknak.
A koncept art tehát egyszerre volt konstruktív és destruktív abban az értelemben, hogy megkísérelt megfogalmazni egy a hatvanas években - már akkor is! - kaotikusnak látott-láttatott, politikai-gazdasági-kulturális és minden egyéb szempontból hullásnak indult világ számára valamifajta racionalizálható, egyszerre fogalmi és képi természetű választ; vademecumot akart adni egy (azóta tudjuk) pre-kultúrpesszimista tünetre. Penalva sem tesz mást, mint amit a koncept art "munkásai" a maguk idején, csak éppen annyival többet, sőt és de és viszont az alapelvvel ellenkezőt, hogy számára a materiális jelenlét, a megfoghatóság-megtapasztalhatóság nemhogy rendkívül fontossá, hanem perdöntővé lett: a minuciózus kivitelezés és annak dokumentálása a puritán fogalmiság fölé telepedett. Ugyanakkor a hetvenes évekbeli story artból, majd a nyolcvanas évek automitomán fotó- és videomunkáinak tapasztalataiból (például Sophie Calle regényes fotósorozatainak vagy képes novellafüzéreinek nyomán) is mélyen merítve eljutott a festészet, fotó és videó, valamint a zene mellett-után a narrativitás, az irodalmiság (erről sok "enigmatikusat" beszél a katalógusban) interartisztikai felhasználhatóságának demonstrálásáig. Ha már ezt így leírtuk, s elfelejtjük azt is, amit a napokban olvastunk a meta szó használatáról, miszerint szegény szavacskát már csak holmi perverz parodisták vehetik jó szívvel a szájukra, szóval akkor bátran kijelenthetjük, hogy Penalva valamifajta metaművészet megteremtésében vagy legalábbis annak továbbcsiholásában érdekelt. Erőfeszítéseit nyilván siker koronázza, a Portóból érkezett és Dublinba tartó méretes anyag reményre jogosít.
Ludwig Múzeum, január 15-ig
